Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-01-01 / 1. szám
ttlîîVÀKÔfcî HIT GS GRKOICS 7. oldal Mindszenty bíboros a bolsevizmusról (2.) Ha valaki azt gondolná, hogy mindezt a fortéimét és borzalmat Lenin és Sztálin hozták az orosz és spanyol földre, tévedne. Az alapot lerakta erkölcsiekben a polgári társadalom és lerakta minden államban, nálunk is, a szalon-bolsevizmus alakjában. Tolsztoj a Kreutzer-szonátában egészen hű fényképét adja a polgári társadalom erkölcsi világának, amikor megfesti a világháború előtti idők házaséletét. Itt már elérkezett a bolsevizmus a maga előzetesen szentesített nemi erkölcsével, a vőlegény-kerítéssel, a testre épült élettel, a születésszabályozással, házasságtöréssel.1 „Az egész világ nem egyéb egyetlen óriás nyilvános háznál.” Nagyon igazak ezek a Tolsztoj-tételek: Soknejű agglegénység után próbálnak átmenni az egynejűségre. A nő legfensőbb eszménye, legboldogabb állapota: tisztának, szeplőtelennek lenni, kacajt és gúnyt támaszt társadalmunkban. A szerelem ki van merítve az érzékiség kielégítésével. A nő élvezeti tárgy. Ez az ő rabszolgasága. A férfi élvezni akar, nem törődve a természet törvényeivel. Azonban a gyermekek megszületnek és az élvezet akadályaivá lesznek. Már most a férfi, aki az élvezetnél egyebet nem keres, kigondol módokat, amelyekkel ezeket az akadályokat elháríthatná. Három módot találtak ki: l.a gazok vényeit, amelyekkel terméketlenség által nyomorék szörnyetegekké változtatják az asszonyokat. Ezután a férfi nyugodtan élvezhet. 2. a soknejűséget, de nem a muzulmánokét, hanem a mi gyalázatos európai soknejűségünket, tele hazugsággal, csalással. 3. a kijátszást. Ezeket az úgynevezett tisztességes emberek legnagyobb része elköveti. Az asszony ugyanegy időben anya és szerető, azaz kéjeszközül szolgál és gyermekét szoptatja1. Ha az édesanyai eszmény a fertőbe bukik le, ha valóra válik az Ember tragédiájának XII. színe, a falanszterjelenet, szomorú világ-jövőnek néznénk elébe. Ha Rosenberg, Weininger, Norikow, Ellen Key, Ford, Ehrenfels és az új nemi erkölcs sok-sok jakobinusa, vagy legalább is girondistája rendezhetné be a világot; ha az anyaiság (Mütterlichkeit) helyett legjobb esetben csak anyaságra (Mutterschaft) számíthatnánk, akkor igazán bevonhatnák vitorláikat azok is, akik a legmerészebb reményeket táplálják az emberiség jobb jövője felől. Ily törekvések láttára joggal kiálthat fel a mi elszorult szívünk is: „Ha eltűnik a föld színéről az anya, ki táplálja majd bennünk a reményt, ki tanítja meg a nemesnek tiszteletét, a hazugnak utálatát, ki fordítja üres szívünket az ég felé, ki tanít meg hinni, szeretni? A csalódások, a gyötrődések, a kísértések óráira ki tanít meg imádkozni?”2 Értjük ezt az aggodalmat; nehéz a felelet a feltett kérdésre. Ha már nem lesz édesanya, ha majd mindenki árva lesz... Lehetséges ez? Ez lenne az emberiség legnagyobb csapása. Lennének akkor is szülők, de nem lenne szerető édesanya, boldog gyermekkor. Hisz a szocialista állam női zakatoló gépek mellett foglalnák le magukat. És adnak-e a gépek kielégülést, megnyugvást az anyai szívnek? Nem zokogna-e az anya a gépek mellett? Nem siratná-e azt az anyai karoktól oly korán elszakított gyermeket? És mi lesz a gyermekből? Akár Bebel irányzata, akár a gombamódra szaporodó modern elméletek tudnának gyökeret verni, ez a győzelem egyértelmű volna egy rettenetes pusztulással, az erkölcsi alapnak, amelyen ma az emberiség áll, teljes fölforgatásával. Hihetőleg ez lenne a történelem legrövidebb korszaka, amelynek két határévszáma helyett csak egy tiszavirágot kellene majd odarajzolni. Mert bizony az a nevelés csődöt mond, amelyből hiányzik az édesanyai szeretet, az önfeláldozás, az imádságos lelkűiét, az eszmények irányában beállított élet. Ha eltűnnék a világból az, aki a családban a szépnek, a fennköltnek hirdetője, sivár lenne ez a kor, az emberiséget dermedés ölné meg... De ne folytassuk... Nem, ez nem fog megtörténni, ettől nem kell rettegnünk, bármint szeretnék is sokan, bármint küzdenek is annyian különböző elvek alapján, de egy célért a monogámiás házasságban kialakult édesanyaság ellen. Miért küzdenek ugyanis? Nekik csak azért nem kell az édesanya, mert ő élő tilalomfa minden bujkáló vagy lármás, de egyképen bűnös, méregkeverő törekvéssel szemben. Azért nem kell nekik az édesanya, mert tanításai sem kellenek. Ne aggódjunk! - mondom. Csak tekintsünk körül! Bár sajnálattal látjuk azt, hogy a monogámiás házasságot már kikezdték, az erkölcsi élet fölforgatóinak elvei hódítanak a gyengék között: vigasztalódjunk! Van két hatalmas védőbástya a fölforgatókkal szemben és ezek: az édesanyák még mindig jelentős táborának a múlt hagyományaihoz tapadó lelkülete és az embe-riség kiemelkedő, nagy alakjainak állásfoglalása. Éva ajakával kiáltják világgá: „Hol van az az erő, mely e szent kapcsot elszakítani bírja ?” ' Tolsztoj: A Kreutzer-szonáta, i. m. 49. 1. 2 Dr. Perényi Jenő: A fehémép jussa. Kát. Szemle, 1908. 1126. 1. (Forrás: Mindszenty - Pehm - József: Az édesanya. II. kötet. Zalaegerszeg, 1942.)- VÉGE -EZ NEM HOLOKAMU! (Részletek P. Sinzig - P. Nagymányoky „Embersorsok a viharban” c. könyvéből) Összeomlás A következő hetekben sem Ivánnak, sem Szásának, sem Vasszilijnek nem volt ideje, hogy önmagukra gondoljanak. Pörölycsapások módjára követték egymást az események. Minden megingott, ami évszázados hagyományokon alapult. Linewnek nem volt újságja, de az emberek mohón falták a közeli városból hozatott tartományi közlönyt. A cár atyuskát már hónapokkal ezelőtt megfosztották trónjától, családjával és udvarával együtt börtönbe vetették. Az együgyű koponyákba sehogysem akart behatolni az a a tudat, hogy nincs többé cár. A munkástanács folytatni akarta a háborút, hogy az országot megvédjék a németek betörésétől, akik azzal fenyegetőztek, hogy megszállják Oroszországot. Az újságok szerint nem szabad most feladni a harcot, mert az ellenség fegverekben és csapatokban egyaránt szűkölködik. Új nevek tűntek fel a politikai életben. Nevek, amelyekről senkisem hallott eddig. Kerenszki, Alexej Ivánovics, Vladimir Iljics Lenin, Lew Davidovics Trockij. A két utóbbi Péterváron ásta alá a cári uralmat. Ügynökökkel, lázítókkal árasztották el az országot. Önmagukat és követőiket bolsevistáknak nevezték. Ez az elnevezés csakhamar népszerűvé vált. Kerenszki, a háborús miniszter egy ideig még fenntartotta a hadseregben a támadás szellemét. Sőt stratégiai eredményt is ért el. Azonban hatalmát a vörös gárda, amely csavargókból és kalandorokból volt megszervezve, csakhamar aláásta. A bolsevisták békét követeltek. A hatalom még Kerenszki kezében volt. Miniszterelnökké választatta magát. Megkezdődtek a harcok a hatalomért. A polgárság szervezetlen, a parasztság dühös és izgatott volt. 1917. november 17-én a kommunista hordák megszállták a vasúti állomásokat, Szentpétervárt elfoglalták, hatalmukba kerítették a postákat, nyomdákat és bankokat. Mindez meglepetésszerűen, jóformán az egyik óráról a másikra történt. A támadásra sehol sem készültek fel és így minden ellenállás nélkül a bolsevisták kezébe került. Lenin a szovjet kormány élére került. Diktátorrá kiáltatta ki magát. Tudta, hogy hatalmát csak rémuralommal tarthatja meg. Nem riadt vissza semmitől. Megkezdődött az irtó-háború a kapitalisták, vagyis a gyárosok, földbirtokosok, papság, nagykereskedők, egy szóval minazok ellen, akik nem esküdtek fel a vörös zászlóra. Pedig ez az orosz nép többsége volt. A gyárakat államosították, anélkül, hogy a tulajdonosoknak a legcsekélyebb kárpótlást nyújtották volna. Az állam nevében elkövetett rablás főáldozatai mégis a munkások voltak. Papírszelvényekkel fizették őket, amelyekre meghatározott mennyiségű élelmiszert és ruhaneműt lehetett beszerezni. A magánkézben még nemrég virágzó vállalatok lassan, de biztosan a romlás szélére jutottak, mert senkinek nem volt érdeke, hogy ügyeljen a gyártott cikkek minőségére. A parasztok ellenálltak a bolsevizmusnak, mert a szovjet őket is kiűzte az önhatalmúlag elfoglalt birtokokból és a földeket állami kezelésbe vették. A földművesek szétdúlták a vetéseket, vagy pusztulni hagyták. Mindenütt a munkásság jutott előtérbe, a polgárságot kivégezték, száműzték vagy éheztették. A nép passzív és aktív ellenállása annyira fokozódott, hogy 1921-ben negyvenmillió ember halt éhen Oroszország területén. Tetteikről fogjátok megismerni őket Terentief gróf kopott, egyszerű ruhába öltözve érkezett Moszkvába. Így minden különösebb nehézség nélkül megtette az utat. Csak néhány szem vizsgálgatta gyanúsan. Régi barátja, Levandowszki bankár palotája felé tartott. A palota ablakait bezúzták, az ajtókat sarkukból kifeszítették. Az egész ház a pusztulás szörnyű hatását keltette. A gróf tanácstalanul állt. Barátja már bizonyára nem lakik itt.- Talán te is meg akarod nézni, elvtárs, mi van beljebb? - szegődött melléje egy ember. A gróf megértette, hogy barátja nem úr többé házában. Követte az ismeretlent, hogy valamit megtudjon sorsáról. Átmentek a termeken, amelyekben egyetlen bútordarab, tükör, festmény sem maradt épen. A kínai porcelángyűjtemény, a volt tulajdonos büszkesége, ezer darabra zúzva hevert a sarokban. A palota nagy konyhájába értek, ahonnan a lárma hallatszott. A földön részeg férfiak hortyogtak, szerte-széjjel gyermekek ugráltak. A hatalmas tűzhelynél öt asszony főzött. Az egyik ketté tört egy régi, értékes széket, hogy a tüzet felélessze. Közben káromkodott, mint egy kocsis.- Ki mondta neked, nyomorult, hogy akkor főzz, amikor az én fazekamnak kell a hely?! - ordított rá egy másik asszonyra, aki mellett kotyvasztott.- Fogd be a mocskos pofádat! - harsogott vissza. - Ugyanannyi jogom van a főzéshez, mint neked! Dühöngve rohantak egymásra. Az egész konyha harsogott az eszeveszett nevetéstől. Csak egy vézna sápadt asszony dolgozott csendesen a tűzhely mellett. Három éhes gyerek állta körül az ételre várva. A vöröshajú, aki előbb verekedett, hirtelen ráförmedt.- Mars innen, most nekem kell a hely! Minek adsz enni annak a részeges disznó uradnak? Az asszony szótlanul húzta edényét a tűzhely peremére. Fölemelte a fedőt, hogy megnézze, készen van-e az étel. A vöröshajú váratlanul beköpött a fazékba. Az asszony keserűen zokogni kezdett. Mindenki röhögött. A kövér megragadta a köpködő fazekát és lehajította a földre. Erre újra egymásnak estek és a férfiak durva röhögése és bíztatása között csépelték egymást a földön hemperegve. Egyik férfi felugrott és a lármát túlharsogva ordította:- A mennykő csapjon belétek, ronda némberek! Mikor lesz kész az ebéd? Majd megdöglök éhen... Öt család egy konyhában... ezt nem lehet kibírni! hogy az ördög bújna belétek...- ...és téged vinne az oldalbordáddal együtt a pokolba! - ordította fel a földönalvók egyike. - Fogd be a pofádat és hagyd aludni a békés embert! Gróf Terentief úgy érezte, hogy eleget látott. Kifordult az ajtón. A társa követte.- Mit szólsz hozzá? Nem ér ez a tréfa legalább tíz rubelt? De az volt csak az igazi, mikor az öreg Levandowszkit kihozták?! Az öreg semmi áron nem akarta itthagyni az odúját. A parancsnok előbb egy üveg petróleumot öntött a lába elé, aztán elejtett egy égő gyufát. Azt láttad volna?! Azonnal kinntermett a pénzeszsák az utcán és szaladgált, mint egy őrült. Elfogták és a hűvösre tették. Úgy kell neki! Mért nem mondott le önként a vagyonáról...- Kik ezek a fiatalemberek? - kérdezte a gróf, mert egy csapat énekelve keresztezte útjukat.- Te nem ismered a komszomolt? Látszik, hogy faluról jöttél. Ezek az ifjúkommunisták a szovjet legerősebb oszlopai. Menjünk utánuk, ha kíváncsi vagy, hová tartanak. Követték a csoportot. Egy templomnál álltak meg.- Hol a pópa? Hozzátok ide az öreget! - ordították össze-vissza. Benn a templomban találták meg, egy férfiakból álló kis csapat közepén.- Mit akartok tőlem? - kérdezte a pap nyugodtan előlépve.- Adj innivalót!- A templom nem kocsma...- Elő az arany-ezüst edényekkel, öregem! Isten szolgája karjait keresztbefonva, fejét lehajtva mozdulatlanul megállt.- Dobjátok ki! - ordította a vezér. - Ne töltsük az időt! Két ifjú kommunista fölmászott a toronyba és súlyos kalapáccsal összezúzták a harangokat. Egy fiatal legény az oltárra mászott és és leszakította a Szűzanya fejéről a drágakövekkel ékes koronát. Aztán hatalmas ütést mért a szoborra, amelytől a földre zuhant. Őrjöngve ordította:- A Szűz megdöglött!- Tegyünk egy másikat a helyére! - ordított egy másik. Felkapott egy kimázolt vigyorgó lányt és a szobor helyére állította. Tetszésmoraj hangzott fel. A lány szemérmetlenül emelgette a szoknyáját és csókot dobált a tömeg felé. Aztán folytatódott a szörnyű rombolás. A szentképeket cafattá tépték, a szobrokat porrá zúzták.- Ide a pópával! Hódoljon az élő szűz előtt. - Kiálltotta az őrültek egyike. Röhögés volt a felelet. A pópát az oltár elé taszigálták. Feldúlták a sekrestye szekrényeit és kidobálták a miseruhákat.- Vegyétek fel ezeket a vackokat, lányok! De előbb vessétek le, ami rajtatok van!- Uram, mentsd meg a szentélyedet! - rimánkodott a pap. - Aztán felugrott az oltárra és megragadta a lány kezét, mielőtt az kibújhatott volna ruhájából. Leerángatták az oltárról, nehéz csizmájukkal bezúzták a koponyáját és a mellét. Néhány pillanat múlva meghalt. A férfiak, akik a pópával voltak, rátámadtak a kommunistákra. Ezek belelőttek a tömegbe. Mindenki fejvesztve menekülni kezdett. Haldoklók és súlyos sebesültek hörgése és jajgatása töltötte be a homályos templomot. Terentief gróf véres homlokkal, a vállán sebbel menekült az ajtó felé. Görcsösen szorította szívére az egyik feszületről letört Krisztusfejet. „Szovjetkenyér” A kisebbek tantermében huszonöt gyerek ült a padokban. A tanító és az éppen látogatóban lévő tanfelügyelő kiszólította az egyiket, hogy feleljen a hozzáintézett kérdésekre.- Mondd Vanja! Szoktál te imádkozni? - Igen, mindennap. - Látszik milyen ostoba vagy! Most dél van és éhes vagy, úgy-e Vanja? Térdelj le és imádkozzál az Istenhez, hátha küld valami ennivalót. A gyerek letérdelt és mélyen meghajolva, ahogy szüleitől látta, elmondta a Miatyánkot.- Szép volt, Vanja. Ha ilyen szépen kérted, az Isten nem tagadhatja meg a kérésedet. Feszült csend következett. Mintha csodára vártak volna.- Nos, hol a kenyér, amelyet az Isten küldött, Vanja? Kaptál eddig tőle valamit, ha kértél? Na látod?! - nevetett a tanító. - Hagyd békében az Istent és és kérd meg ezt a jó bácsit, akit az állam küldött ide. Mondd neki: Kérek szépen kenyeret! A gyermek elismételte a szavakat. A tanfelügyelő fehér kenyeret húzott ki zsebéből és odanyújtotta a gyereknek.- Látjátok, fiaim, az Isten nem adhat nektek semmit, mert Isten nem létezik. De a kormány, ha szüléitek és később ti hűséges polgárai lesztek Szovjetoroszországnak, megtesz értetek mindent. • • •
