Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-07-01 / 4. szám
6. oldal REGI mflGYflR mUlT «imAKöfct Bakay Kornél Magyarnak lenni büszke gyönyörűség! A Kárpát-medence őstörténete • Hunok, avarok, magyarok a Duna-Tisza partjain Ezerhatszáz esztendővel ezelőtt világtörténelmi jelentőségű változások következtek be Eurázsia térségében. Megszületett Atilla, a hunok nagykirálya, másrészt Mundzsuk, Atilla édesatyja, Oktár és Ruga hűn uralkodók első ízben egyesítették a Kárpát-medencét. Sem az őskorban, sem a római korban erre soha nem került sor. A szkítáknak sem sikerült. S bár katonai erejüknél fogva birtokolhatták volna Európa más tájait is, a hunok, akárcsak később az avarok és a magyarok, csak ezt a földet tekintették a sajátjuknak, ahol azután megtelepedtek, ahol. temetkeztek, ahol hadaik hátországát kiépítették. Ez az igazi nagy fordulat a Kárpátmedence őstörténetében! A korábbiakban láttuk, hogy ezredéveken át szoros kapcsolat volt kelet felé és nyugat felé, ámde nem azért, mert a Kárpátok övezte térség az eurázsiai sztyeppe legnyugatibb része volt. Erről szó sincs! A Nagyföld ezredéveken át, egészen a XIX. századig nagyobbrészt vízjárta ártér volt, nem pedig mongol pusztaság. Mi akkor megtagadjuk ősi állattartó múltunkat? Méneseinket, gulyáinkat, ártéri juhnyájainkat, pásztorművészetünket? Nem, erről szó sincs. Még akkor sem, ha a kutatóink gőzerővel igyekeznek tudományosan kimutatni, hogy a szürkemarha, a csavart szarvú racka juh, a puli, a komondor és a kuvasz semmiképpen sem a miénk, csak az átkos nemzeti romantika magyarította valamennyit. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy a rideg állattartás egyáltalán nem azonos az örökké kóborló, nomád élettel, a megtelepedés hiányával. Szinte a sejtjeinkig hatolóan belénk sulykolták, tudatunkba jószerével beleégették, hogy a keleti lovas népek szakadatlanul vándoroltak, mint a cigányok, önálló kultúrájuk, művészetük, civilizációjuk nem lehetett. A történetírás hamis közhelye, toposza az ún. népvándorlásdogma, amely szerint közel háromezer éven át Keletről Nyugatra özönlöttek a nomád hordák, mindenek előtt a hunok, az avarok és a magyarok. Tele-püléseik, házaik nem voltak, ernyős szekereken bolyongtak s legjobb esetben is csak jurtákat állítottak fel. A jurta sem volna igaz? De igen. Ilyeneket^ mind Dél-Oroszországban, mind Közép-Azsiában, mind a Kárpátmedencében találtak, találtunk. A nemezjurta csodálatosan célszerű építmény. Csakhogy ettől az életformától egyáltalán nem volt idegen régen, a keleti kultúrákban, a szilárd anyagokból épített erődök, várak, városok, házak sora, mind a hsziugnuk, mind az újgúrok mind a türkök, mind a kazárok országában. De miért erőltették és erőltetik ma is a keleti lovas népekről kialakított torz és hamis kép elterjesztését Európában? Miért írják a mai szlovák, román, szerb, ukrán, cseh tankönyvek azt, hogy a magyarok Európa-idegen mongoloid hordák voltak a korábban ide tolakodott avarokkal együtt, akik állataikat maguk előtt hajszolva menekültek ide, a Kárpát-medencébe? Elsősorban magyargyűlöletből, másodsorban meg azért, mert a hivatalos magyar történettudomány is ezt képviseli! A mértékadó történészek szerint eleink még 1500 évvel ezelőtt is erdei vadászok és gyűjtögetők voltak az un. finnugor erdős ligetekben kóborolva, akik szüntelen hazát változtattak, a népeltolódás törvényei szerint. Láttuk, hogy Közép- és Belső-Ázsia lakossága Kr.előtti II. évezredtől túlnyomórészt europid alkatú volt s nem mongoloid. A hazai embertani anyag is ezt mutatja. Hát akkor nincs baj! De igen, baj van, mégpedig nagy baj, mivel eleddig egyáltalán nem becsültük meg őseink sírjait. Kimondani is borzasztó, hogy alig több, mint 400 csontváz áll a kutatás rendelkezésére a IX-X. századból, s ez alig 0,1 %-a az egykor elhaltaknak. 1550 éve halott Atilla király, akinek a tiszteletére Almatiban 2003. július 7-9 között a kazah Kajnár Egyetem és a párizsi Pantheon Assas Egyetem nemzetközi konferenciát szervezett. Ezen mi, magyarok nem vettünk részt. A hivatalosok elvből, mi anyagiak hiányában. Pedig nem kis kérdésről van szó. A kérdés így szól: kié Atilla nagykirály? Melyik népé az az örökség, amelyet Atilla hatalmas birodalma és példátlanul óriási életműve az utókorra hagyott? Mert az ma már szinte mindenki számára elismert, hogy a mai, új Európa megálmodója és majdnem megteremtője Atilla volt. Ha 1550 esztendővel ezelőtt hirtelen meg nem szakad az élete fonala, nemcsak közvetve járult volna hozzá a római birodalom felszámolásához. A kazahok, az üzbégek, a kínaiak és az oroszok tudják ezt. Mi meglapulva rejtőzködünk. A tudományos kutatások mára egyértelművé tették, hogy az ázsiai hunok és az európai hunok egyazon népből alakultak ki. Az Eszaknyugat-Kínában és az Ordosz vidékén feltárt legújabb nagy hún temetők és települések világossá tették, hogy a hsziungnuk és a szkíták egyazon néptörzs, akik a Kr. előtti IX. századtól egyértelműen meghatározhatók. Szinezján, Putungkou, Hszikoupan, Maocsingkou temetőiben csodaszép szkíta állatstílusú övdíszek, lószerszámok, bronz üstök, tükrök, fegyverek kerültek elő. A leghíresebb lelőhely Alucsájteng, a mai Ordoszi Maowuszu sivatagban, ahol két sírt találtak s az egyikben 218 arany tárgy volt, 4 kg összsúlyban. A turulos korona két fő részből áll. Kosba harapó farkasok (Szerva Csien: fehér farkasok!) A madár feje és nyaka türkiz. A fej és farok szabadon mozog, billeg. Három arany abroncson áll a fejdísz. Kőbetétes arany övdíszek. Pontosan felismerhetők a kapcsolatok és a párhuzamok a pazyriki, a Noinulai és a szibériai arany leletekkel. De a nagyszentmiklósi kincs szellemiségéve) is! Mi teszi mégis nehézzé és bonyolulttá a Kárpát-medence húnkori emlékanyag meghatározását? Elsősorban az, hogy bár KözépAzsiában megmaradt a magas fokú állatábrázoló művészet - a hunok a III. század után feladták ősi művészetüket és Kínától a Bécsi-medencéig, sőt a frankok Párizsáig, egy perzsa eredetű viseletét terjesztettek el, mind a fegyverek, mind az ékszerek, mind a ruházati kellékek vonatkozásában. A hunok hatalmas hadserege nehéz páncélosokból állt, temetkezéseiket azonban Közép-Európában csak igen kis számban ismerjük. S amit ismerünk, azok is rejtélyesek. Mint például a nagyszéksói, a pécsüszögi, a lévai, stb. leletek. Lehetséges, hogy a Kárpát-medencét benépesítő lakosság zömét a szarmatáknak nevezett népességben kell keresnünk, hiszen Priszkosz rhétor leírásából tudjuk, a népes falvak sűrűn követték egymást. Magam úgy gondolom, hagy magát Atillát sem a Kárpátmedencében temették el, hanem hatalmas birodalmának igazi központjában, valahol a későbbi Kazária területén, a Kaukázus előterében húzódó hatalmas halomsírok egyikében. Itt, a Duna és a Tisza mentén csak gyönyörű nyári palotája állt. Még sok kérdés tisztázatlan, de egyre többet tudunk meg a múltunkból. A fő kérdés csak az: miért vállalta a magyarság évszázadok óta a hunokkal és Atillával való rokonságot, amikor ez mindig megbélyegzést, kirekesztést jelentett? S miért hadakoznak túzzel-vassal a hivatalos történelemcsinálók az Atilla-örökség felvállalása ellen? Miért tagadjuk meg az ősi szellemi örökséget, amely nemcsak a viseletben, de rítusokban, szertartásokban töretlenül nyomon követhető. Egyet emeljünk ki. Az ázsiai hsziungnu sírokban előkerültek a férfi sírokba tett, levágott hajfonatkötegek. Hasonló gyászszertartás emlékei megvannak a honfoglaló magyar sírokban is (Zemplén), ahol a hajfonatkorongok jelezték, hogy egykor a gyászoló nők, aszszonyok levágott copfjaikat beletették a koporsóba. Sokszor érvelnek azzal, hogy a húnkori régészeti anyaggal nincs közvetlen kapcsolata sem az avar, sem a magyar emlékeknek, hiszen a jellegzetes szkíta-hún üstök nincsenek meg az V. század után. Ez ugyan igaz, de a nagyszentmiklósi híres aranykincs éppenhogy összekötő kapocs a hunok, az avarok és a magyarok között. S amint az avar kagánok kincsei is felfelbukkannak Nyugat-Európában, mint például a Sankt Maurice-i arany kanna esetében, ugyanígy reinkarnálódott az ősi állatábrázoló művészet az ossmanstedti vagy a Gizella-kincs ékköves turuljaiban, sasaiban. A hunok tehát nem a semmiből születtek a IV. században és természetesen nem váltak semmivé 454 után. Az tény, hogy haderejüket kivonták a Kárpát-medencéből s ezáltal egy évszázadra ismét részekre szakadt ez a föld. De a VI. század derekán ismét megjelenik egy katonai hatalom Közép-Európában: Baján avar nagykagán hódító hadserege, aki Atilla méltó utódaként újra egyesíti a Kárpát-medencét s uralmuk alatt marad 300 esztendőn át. A Pax Hunnicat felváltja a Pax Avarica. 65.000 sírt ismerünk máig s egyre több településnyomot, ám - amint láttuk a szkítáknál, a szarmatáknál, a hunoknál - az avarok nyelvét sem ismerjük, illetve vitathatatlan nyelvemlékük nem került még elő. Sírjaik azonban szinte mindenütt megtalálhatók. Néhol igen sajátságos fülkesíros temetőkben nyugszanak a halottak. Jellegzetes emlékanyaguk félreismerhetetlen, akár öntött, akár préselt, akár állatábrázolásos, akár növényi díszítményes. Az avarok az ősi szkíta-hún állatstílus legszebb hagyományait hozták magukkal. S mit tettek az avarokkal a trianoni területrabló államok „tudósai”? Ellopták a hagyatékukat, elszlávosították őket. Különösen durván járnak el a szlovákok, akik valójában csak a huszita háborúk során települtek be a Felvidékre s a IX. századi morvákhoz édeskevés közük van, mégis a felvidéki avar emlékanyagot ős-szlováknak minősítették. Azzal érvelve, hogy Nagy Károly egyébként is kiirtotta az avarokat. Az avarok pedig közvetlen elődeink, akiknek egy része minden bizonnyal magyarul beszélt (szarvasi tűtartó)), más része - éppen úgy, miként majd Álmos-Árpád népének egy része is - törökül. Hatalmas lélekszámú népről van szó, akiknek falvai 6-10 km távolságra estek egymástól s ismerünk 4000 síros temetőket is. Megtelepedett, földművelő és állattartó avarok népesítették be az Alföldet és a Dunántúlt, akik közül sokan keresztények voltak, amint erről Cyrill életirata is tanúskodik: Mi sok népet ismerünk, amely az íráshoz értő és Istent dicsőíti, mindegyik a maga nyelten. Ilyenek az örmények, a perzsák, a szogdok, a gótok, az avarok és türk-magyarok. Az avarokat tehát egyáltalán nem irtották ki, jóllehet katonai hatalmukat megtörték s 830 tájára a Kárpát-medence ismét részekre szakadt. S ekkoriban, a IX. század elején a nagy keleti állam, Kazária területéről kiválnak a szabír-magyarok, majd hozzájuk csatlakoznak az onogurhúnok (kabarok) s hatalmas előkészületek után megindulnak a Kárpát-medence felé. Vérszerződést kötnek! Menekülésről szó sem lehet. Különösen nem fejveszett menekülésről, ami néhány hónapig tartott volna. 1335-ben Bogdán román vajda néhány, ezer emberével betelepült a magyar királyság területéje s ez a vonulása 11 hónapig tartott! Álmos-Árpád népe pedig legalább 5-800.000 fő volt, minimum 20 millió állattal. Beköltözésük 860 körül megkezdődött (862, 884), de előtte is már az Al-Duna vidékén vannak (811, 838/39). Szinte egy nemzedék alatt benépesítik az egész lakható Kárpát-medencei földet. Sírjaik jellegzetesek és egy részük szemet gyönyörködtetően gazdag. Pazar lószerszámok, övék, tarsolyok, szablyák, íjak. A bezdédi tarsolylemezen rovásfelirat törökül: Könyörülj, nyújts Uram reményt! A benepusztai szíjvégen magyar és török rovásszöveg: Örs úr öve. „A magyar nemzet volt az, amely a történelmi eseményeket véghezvitte e hazában, amennyiben az általa elfoglalt területen s annak idegen népei között nemcsak új országot, nemzetet, államot és társadalmat, de ezzel új történelmet is alapított. Ez a történet vele kezdődik és véle emelkedik, ő vitte és hordozta annak minden eseményét, övé volt a vezérlet, ő nyomta rá mindenre neve és szelleme bélyegét.” (Ipolyi Arnold) Mindezt a^ Turul nernzetségbéli nagy uralkodóink, Álmos és Árpád, és ivadékai vezérelték, akiknek erős hadserege ellenállt a nyugatiaknak (907), féken tartotta Európát (Bulcsú és hadjáratai) s mégis minket mindenki gyaláz és mi, önönmagunkat is ócsároljuk. „Van Közép-Európában egy nép, a magyar, amely nem önmagát heroizálja, a történetében nem nagyságának és életerejének a kultúra iránti fogékonyságának jeleit és bizonyítékait keresi”, hanem jelentéktelenségének kimutatásával igyekszik tönkretevői és gyalázói előtt jó pontokat szerezni. S mindeközben többször eladtuk a múltunkat is! A gazdag sírok száma ugyanis mindösszesen 940. Hol a milliós magyar nép? Hoö vannak, akik már itt voltak és fogadták Árpád népét? Hiszen azt mondja a Tarihi Üngürüsz is, hogy „Árpád és népe csak visszafoglalják azt az országot, amelyet őseik karddal szereztek meg, de azután elvették tőlük... azokra a tartományokra pedig nekünk van jogunk s most elindultunk, hogy országunkat visszaköveteljük. Őseink és mi is e vidéknek elnyeréséért a világ haragját vállaltuk magunkra..v de ez az ország a mi örökségünk.” Észben tartjuk-e a krónikás szavait? Lesz-e még egyszer erőnk visszavenni ősi örökségünket? A múlt nem maradhat holt teher. Hanem csodálatos erejével bennünk mélyen megtestesülve kell, hogy hozzánk visszatérjen. Most valóban kicsik és erőtlenek vagyunk. Nemzetünk acsarkodó irigyei, még álmaikban is a fogukat csikorgatják, ha ránk gondolnak. Bántja őket, hogy ilyen kis számú nép még birtokosa a Föld egyik legáldottabb területének s izgatja őket számbeli csekélységünk, és bizakodnak túlerejükben, hogy végre-valahára sikerül bennünket leigázni és kiirtani. Valóban, szinte csoda, hogy még létezünk. Van-e remény? Van-e jobb jövőnk? Az Európai Unió számára nemzeti kisebbségek nem léteznek, csak nemzetállamok vannak. Jövőre már hivatalosan is csak magyarul beszélő román, szlovák, szerb és ukrán polgárok lesznek. Ki küzd majd az egységes magyar nemzetért? A nem létező ellenzék? A kormányzat ellenünk van, a világot uraló agresszív csoportok ellenünk vannak. Szerintük Trianon már csak néhány eszement őskövületet érdekel. Egyre inkább feledjük nagy elődeink intelmeit és kiáltásait: „nem hagyhatunk el semmit a magyarság legfontosabb tulajdonságai közül, mert bontsd meg a nyalábot, a bűvös kötést s végy ki egyet fajunk leglényegesebb tulajdonságaiból s legott megszűnünk azok lenni, akik őseink voltak s reményeink egy új millennium felől széjjel foszlanak. Szerteszéjjel hullanának a reménykoszorú zöld levelei, Magyarország csak név szerint létezhetnék, s talán polgárai boldogok is lehetnek, de magyarok nem lesznek soha többé.” (gr. Künn Géza) S a megfeszített Magyarország majd lekerül a trianoni keresztről, de ne adja Isten, hagy azért, mert már nem is lesz Magyarország. „O Beata Ungheria! se non si lascia piu malmenare!” (Dante) Ó boldog Magyarország! Csak ne hagyná magát becsapni már!
