Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-05-01 / 3. szám
A KARPATOKTUL LE AZ AL-DUNAIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) A HUNGÁRIA SZABADSAGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. 44. ÉVFOLYAM 3. SZÁM - 2005. MÁJUS-JÚNIUS Ára: 2,25 US dollár Major Tibor NEM, NEM, SOHA!- A RABLÁST SZENTESÍTENI NEM LEHET -A trianoni békeparancs, amelyet 85 esztendővel ezelőtt, 1920. június 4-én nyújtottak át a magyar delegációnak, elvette történelmi Magyarország évezredes területének 67,2%-át és lakosságának 58,3%-át, elletve Horvát-Szlavonország hozzászámításával területünk 71,52% és népességünk 63,56%-a minden megkérdezésünk nélkül került ellenséges uralmak alá. A trianoni békeparanccsal a győztesek megszüntették a nyugati kultúra védelmében évszázadokon át állandóan fegyverben állott és vérzett ország nemzeti, gazdasági, történelmi, földrajzi, természetrajzi és kulturális egységét. Az új uralmak nyolcvanöt esztendő óta minden ténykedése arra irányul, hogy a magyar kultúra alkotásait, intézményeit kiirtsa, s így az érzelmi és szellemi közösség leghatalmasabb összekötő kapcsait meglazítsák, semmivé tegyék a magyarok ősi földjén. Bismarckon kívül egyetlen kimagasló államférfiút nem ismerünk, aki a közép-európai egyensúly és a közép-európai béke biztosítékaiban a magyar álláspontot feltétel nélkül elfogadta volna és annek következményeit le is vonta volna. A német nagyhatalom voltaképpeni megalapítója, Bismarck teljesen át volt hatva attól a meggyőződéstől, hogy egy erős magyar állam európai és egyúttal német érdek is, és ezt az őt jellemző nyersességgel jelentette ki még 1867 előtt a monarchia szentpétervári nagykövetének, a cseh származású Thun Hohenstein grófnak: „Ha az a szerencsétlenség érne, hogy Ausztria császára lennék, akkor holnap átköltöznék Pestre, huszár egyenruhásán lovagolnék, magyarul beszélnék és Magyarországhoz csatolnám mindazt, ami hozzátartozik. Megjelennék az országgyűlés előtt, tárgyalnék vele és kijelenteném előtte a nem leplezhető igazságot, hogy a magyar királyság Ausztria császárának legelső méltósága, a többi mind melléktartomány." Más esetekben ezeket mondta a vaskancellár: „Itt vannak a Duna és a Kárpátok között a magyarok. Ez nekünk annyi, mintha ott csupa német élne, mert ezeknek a sorsa a miénkkel van összekapcsolva, velünk együtt állnak vagy buknak. Alapvetően különböznek ebben a szlávoktól és románoktól. Délkelet-Európa legfontosabb tényezője számunkra a magyarság.” Bismarck politikai koncepciójával megalkotott békéhez fűződik egyúttal az európai világhatalom fénykora és ebben az európai keretben a 400 éves tetszhalálból feltámadt történelmi Magyarország 50 éves békés fejlődése, avatja Bismarck herceg történelmi alakját a folyamatban lévő európai perben a magyar igazság koronatanújává. Az első világháború története cáfolhatatlan bizonyíték amellett, hogy Magyarország a bismarcki koncepcióban Európa délkeleti védelmének katonai feladatát eredményesen oldotta meg és ha a Közép-Európára 1945-ben szakadt katasztrófa nem következett be már 30 évvel korábban, az 1914-15 telén dicsőséggel vívott kárpáti elhárító harcok után, ebben az 50 éves fejlődése folyamán megerősödött Magyarországnak döntő érdeme volt. A közép-dunai magyar hegemónia európai jelentőségének negatív elismerése nyilatkozott meg a Benes és Masaryk által képviselt nagy szláv aknamunkában, amely az első világháborút követő Európa-rendezésben a történelmi Magyarország felszámolására irányult. Kíméletlenül, gátlástalanul, erkölcstelenül, amint vérbeli kalandorokhoz illik. A világszabadkőmíveség Párizsban megtartott kongresszusának Magyarországra vonatkozó határozatai csaknem betűről-betűre került be a trianoni békeszerződésbe. Sajnos ezeknek a szomorú tényeknek a tanulságát sem a nyugati hatalmak, de még az ebben közvetlenebbül érdekelt III. Birodalom, sőt saját magunk sem vontuk le a kellő időben az azt megillető következetességgel, Németország a két világháború között mind az első, mind a második bécsi döntésben eltért Bismarck koncepciójától. Külpolitikája geopolitikai elveket hirdetett ugyan, de Közép-Európa legszembeötlőbb geopolitikai adottságát, a Kárpát-medence zárt egységét figyelmen kívül hagyta. Megelégedett a trianoni békeparancs néprajzi sérelmeinek orvoslásával, Délkelet-Európa e legegységesebb földrajzi tájának honvédelmi és gazdasági összefogása helyett. A két világháború közti korszak diplomáciai aktái bizonyíthatnák, hogy Magyarország tizenöt éven keresztül mindent elkövetett a nyugati szövetségi rendszerbe való bekapcsolódás érdekében, mivel azonban ez a világ legkegyetlenebb és legigazságtalanabb békeszerződésének revíziójával lett volna szoros összefüggésben, amelyről a magyarság éppúgy nem volt hajlandó lemondani, mint ahogyan a lengyel nép sem mondott le országának restituciójáról, így Magyarország több mint tizenöt éven át vegetált egy hatalmas ellenséges szövetségi rendszer hálójában teljesen egyedül, magára hagyottan és kiszolgáltatva az őt körülbilincselő kisantántnak, amely a zsákmányt féltő rossz lelkiismeretű rabló gyűlöletével gyűlölte igazságosabb pörosztást Ifj. Tompó László MAGYARORSZÁG IGAZI KERESZTRE FESZÍTÉSE Magyarországot Trianonban nem megcsonkították, hanem keresztre feszítenék. Henri Pozzi francia újságíró vallotta ezt az 1920. június 4-i nemzetgyilkossági kísérletről. A szenvelgések és kesergések, a kisebbrendűségi tudatképzés helyett legjobb, ha az új ezredévet átlépve, lelki leltárt készítünk önmagunkról: mivé lettünk 1920 óta? Amíg nem késő. Tény, hogy a farkasétvágyú politikai kalandorok a malterkanalas vitézek parancsára 85 évvel ezelőtt mindent elvettek, amit tudtak, amit legalább ezeréves teremtő munkával jogosan vallhattunk a magunkénak. Irigyelték jámbor, galambszívű magyarjaink történelmi birodalmát, az egész Kárpát-medencét. Nem kérdeztek tőlünk semmit, mégis tudták, hol kell meghúzni a gúnyhatárokat, és gyanítom, azt is, ha megbontják a Kárpát-Duna nagyhaza földrajzi egységét, akkor egész Közép-Európát, sőt az egész kontinenst is keresztre feszítik. Eggyel azonban nem számoltak: ha van, amit mégsem lehet tőlünk elvenni, akkor az a hitünk. „Mert a hit az erő: mert aki hisz, győzött / Mert az minden halál és kárhozat fölött / Az élet Urával szövetséget kötött.” - vallotta minden magyar nevében Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna, a „Magyar Hiszekegy” költője. Igaz, nemzettudatunk kiegyezéstől felgyorsult válságtünetei már Trianon előtt néhány évtizeddel éreztették hatásukat: hitünk már korántsem a Szent Imrék, Szent Lászlók és a Hunyadiak halálos hősiessége volt, mégis volt parázs a hamu alatt. Elég legyen jeles történészünket, Padányi Viktort idéznünk, aki június 4-ére így emlékezett vissza: „E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytanóra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elég egy hosszú percig... és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név állt: ’A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe’, és felakasztotta a térképállványra, s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által méginkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatum est”. Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgotha utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4. Péntek...” Ilyen magyarok ültek akkor az iskolapadokban, és nem másfél millióan. 2004. december 5-ke szégyene után nem lehet eléggé megbecsülni a fenti szívszorító szavakat. Nem kellett megmagyarázni gyermekeinknek, mi a magyar igazság. (Akik látták Koltay Gábornak a hatalom számára nemkívánatos Trianon-filmsorozatát, emlékezhetnek egy régi csoportfényképre, amin egy gyermek pléhtáblát tart kezében, rajta a bibliai intelemmel: „Ne félj, csak higgy!”) Minden magyar vallotta Dsida Jenővel: „Aki nem volt még magyar, nem tudja, mi a fájdalom.” Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzásával népünk azonban talpára állt. Sem Clemenceau, sem Lloyd George, sem Wilson, de még a magyargyűlöletben őket is felülmúló Seaton-Watson, vagy a magyar népharag elől Bécsbe, Párizsba, Londonba (elvégre akkor még hol volt Izrael állam!) menekült népbiztosok is képtelenek voltak lelkünket megtörni, viszont akaratlanul is hozzájárultak hitünk megnövekedéséhez, nem is szólva Mussolini és Hitler mellénk állásáról. Az elfeledtetett igazság az, hogy néhány száz Csonkaországban rekedt kommunistán, szociáldemokratán és ugyanennyi zsidó cionistán kívül mindenkinek fájt Trianon, mindenki a teljes revíziót akarta, akár úgy, hogy a Csonkaország megerősödésével veszünk vissza mindent, akár más nemzetek támogatásával. Gróf Bethlen Istvántól vitéz jákfai Gömbös Gyulán át Szálasi Ferencig minden magyar politikus a magyar feltámadásért küzdött, ezeréves határaink maradéktalan visszaszerzéséért. Mi sem mutatja jobban ezt, minthogy egyetlen politikusunknak sem jutott volna eszébe az autonómia felvetése, az, hogy a körülöttünk lévő, belőlünk hirtelen meggazdagodott haramiaállamok adjanak nekünk autonómiát saját földünkön. (Arra pedig, hogy mi adjunk nekik autonómiát saját életterünkön, csak akkor gondolhattunk volna, ha nincs Trianon.) Vitéz Horthy Miklós kormányzónak - minden emberi hibája, gyarlósága ellenére - elévülhetetlen érdeme, hogy 1919 augusztusától 1944 októberéig - 1526 óta először - magyar államot teremtett, amely minden, az Osztrák- Magyar Monarchia korából megörökölt bajok és bűnök ellenére az életerőt és élethitet megtartotta. Sokat tudnának beszélni erről a mai, történelmünket egyáltalán nem, vagy - ami még rosszabb - elferdítve ismerő gyermekeinknek mindazok, akik könnyes szemmel kísérték végig a Felvidékre 1938-ban, Kárpátaljára 1939-ben, Erdélybe 1940-ben, és Délvidékre 1941-ben bevonuló hős magyar honvédeket. Ennek a huszonöt évnek, a mindmáig gúnnyal vagy dühvei illetett „Horthy-korszak”-nak vetettek véget 1945-ben a Kajafások. Szőke István Attila: ESKÜSZÜNK! Esküszünk a nemzet Magyar Istenére: Piros-fehér-zölddel írjuk fel az égre, Minden nemes magyar, kinek lelke tiszta, Ősi országunkat együtt vesszük vissza! „Te hallgass hazádra. Mindig mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Egyáltalán, semmit se várj a hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben. Ez a legfőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.” Márai Sándor
