Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-03-01 / 2. szám
«IttVAKÖfct IRflflYTU 3. oldal A legvéresebb európai tömeggyilkosság a második világháború alatt (2.) (Gondolatok Irving olvasása közben) A bombázások stratégiaivá fejlesztése: támadás a civil lakosság ellen Miután Németország ellenállását - a Wehrmacht sikeres preventív szovjetellenes támadása folytán — egyelőre Sztálinnak sem sikerült megtörnie, sőt, a Vörös Hadsereg hatalmas 1941—1942-es vereségei még azzal is fenyegették az angolszász hatalmakat, hogy Sztálin békét köt Hitlerrel, ez a körülmény a brit vezetést, de az európai háborúba a britek és a szovjetek oldalán egyre erőteljesebben beavatkozó amerikai vezetést is arra ösztönözte, hogy maguk is fokozzák háborús erőfeszítéseiket. Ehhez járult, hogy a szovjet-német békekötéstől való angolszász félelem azután is megmaradt, hogy a keleti fronton fordulat állt be, előbb a sztálingrádi, majd a kurszki szovjet siker következtében. Ezért tartották oly nagy becsben az angolszász vezetők a szovjet érdekeket, támogatták a Szovjetuniót hatalmas mennyiségben fegyverzettel, élelmiszerrel, ruházattal, szállítási és hírközlési eszközökkel stb., ezért ajánlotta fel Teheránban Churchill újfent és Roosevelt először Sztálinnak Európát a Rajnáig, ezért állt el Churchill a balkáni partraszállás tervétől, ezért ígérték meg a második frontot s nyelték le azt a békát, hogy olaszországi sikereiket a szovjet egyáltalán nem méltányolta, viszont ugyancsak ezért ígérték meg a németországi katonai célpontok, ipar, közlekedés (kivált az olajipar) lerombolását az ún. stratégiai bombázásokkal. Ugyanakkor a jelek arra mutattak, hogy ezek a bombázások legfőbb céljukat, a német nép megtörését nem érték el, már csak azért sem, mert a hadiipart nagy mértékben sikerült elrejteni, a katonai (vasúti stb.) csomópontokat megvédeni, úgy, hogy a német hadiipar termelése folyamatosan növekedett, csúcspontját 1944 júliusában érte el s még ezután is igen jelentős méreteket öltött. Mint Irving írja: ekkor született s majd lett elfogadva (nemcsak a britek, de az amerikaiak részéről is) az a koncepció, amely abból a feltevésből indult ki, hogy ha az eredeti bombázási célokon túlmenően tömegméretekben támadni fogják a polgári lakosságot is, akkor a rettegő lakosság kikényszeríti majd a kapitulációt. Ezzel bombázási célponttá vált Németország 100.000-nél több lelket számoló, szám szerint 58 nagyvárosa. Közülük 45-öt 1944 végéig többé-kevésbé leromboltak, civil lakosságukat megtizedelték. Mindez nem egyebet jelentett, mint a tömeggyilkosság legalizálását. T ömeggyilkosságok Mert mi is a tömeggyilkosság? A gyilkosság egyik változata: olyan emberek tömeges megsemmisítése azonos alkalommal, előre megfontolt szándékkal, akik ugyanakkor nem fenyegetik a gyilkost életének kioltásával. Ez utóbbi folytán a háborús ütközetek nem tekinthetők tömegek legyilkolásának, vagyis csak költői képként fogadható el az olyan állítás, hogy a harcok során a katonák gyilkolják egymást (harcképtelenné tett vagy hadifogságba esett katonák fizikai megsemmisítése persze már gyilkosságnak minősül). Nem tekinthető tömeggyilkosságnak embereknek az a fajta tömeges pusztulása, amely nem valamilyen előre megfontolt szándék eredménye, bár ha a potenciális gyilkos számolhat azzal, hogy tettének következménye emberek tömeges pusztulása lesz, akkor már felvetődik a tömeggyilkosság kérdése (gondoljunk pl. arra, hogy Sztálinnak tudnia kellett, hogy politikájával ukrán parasztok millióinak éhhalálát idézi elő). Nem tekinthető gyilkosságnak s így tömeggyilkosságnak sem a hadijogba ütköző, halálbüntetéssel sújtandónak mondott cselekmények halállal való büntetése. Végül nem tekintendők tömeggyilkosságnak az olyan egyedi gyilkosságok, amelyek csak hosszú időn át folytatódva érnek el tömeges méreteket (típusos példák a tömeggyilkosságra: 15.000 lengyel katonatiszt kivégzése Katinban s annak környékén az NKVD által, 7.000 bosnyák férfi lemészárlása Srebrenicában a szerbek részéről stb.). Mindezt figyelembe véve a brit és az amerikai légi támadások számos tömeggyilkosságról tesznek bizonyságot. (Ezeket elsősorban a német lakosság ellen követték el, de számos más országban, pl. Franciaországban vagy Olaszországban vagy éppen Magyarországon is elkövettek ilyesmit, nálunk pl. a legborzalmasabb az 1944. júl. 2-án végzett budapesti szőnyegbombázás volt.) Természetesen a németek által végrehajtott bomba- ill. rakétatámadások is tömeggyilkosságot jelentettek, ez történt pl. akkor, amikor Londont támadták, pl. a VI-gyei vagy a V2-vel. Ez esetben azonban nemcsak arról van szó, hogy ezek visszacsapás-jellegűek voltak, vagy sokkal inkább igyekeztek a polgári lakosságot megkímélni, mint az angolszászok akciói (már csak azért is, mert a rendelkezésükre álló eszközök szűkösebbek voltak, mint ellenfeleikéi), de a különbségek a pusztítás eltérő méretei és nem egyszer borzalmas módszerei tekintetében is igen nagyok voltak. Hatalmas különbségek a két fél bombázásai között A számszerű adatok összegyűjtése, összesítése, minősítése általában tele van pontatlansággal, értelmezési különbségekkel, már csak azért is mert az adatközlést többnyire nem az igazság közlésének, hanem az anyagi, hatalmi, pszichológiai érdekek érvényesítésének vágya motiválja. Ez a magyarázata a háborúk, a bombázások halálos áldozataira stb. vonatkozó adatok, adatsorok igen nagy különbségeinek. Ezt figyelembe véve, de az összehasonlítást mégsem elkerülve azt mondhatjuk, hogy a németek Angliára mért csapásai eltörpülnek az angolszászok Németországra mért bombázó csapásaihoz viszonyítva, mind a ledobott gyilkoló eszközök mennyisége, mind az áldozatok száma, mind pedig a halálos csapás borzalmas volta tekintetében. Az egyik, ugyancsak brit szerző szerint a ledobott bombaterhelés angolszász-német viszonylatban úgy aránylik egymáshoz, mint 315 az 1-hez, ami — ha figyelembe vesszük a németek védekezésének rendkívüli fejlődését — jó összhangban van az áldozatok száma tekintetében német-angolszász viszonylatban adódó, különböző szerzők szerinti csupán 40-60-szoros különbséggel. Eszerint ez az összehasonlítás kis túlzással olyan, mint amikor az egeret az elefánttal vetik egybe. A bombatámadások körében Irving - méltán — különös figyelmet fordít azokra, amelyek nyomán ún. tűzvihar tört ki. Ezekre akkor került sor, ha a bombázó gépek rengeteg — közel két kilós, ún. termit gyújtóbombákat tartalmazó - kötegelt bombát dobtak le, egymáshoz igen közel. (Ha egymástól viszonylag távol dobták le e bombakötegeket, akkor a nem egymás közelébe hullott kötegek kis helyi tüzeket okoztak, anélkül, hogy bekövetkezett volna a tűzvihar. Erre akkor került sor, ha a kis bombakötegek tüze egyetlen 1000 C fokos lángtengerré állt össze, amely a magasba emelkedésével óriási szívóhatást fejtett ki és az eleven embereket — miközben elvette tőlük az oxigént - tűzhalálra kényszerítette. (Még ha el is fogadnánk, hogy a német koncentrációs táborokban zsidókat végeztek ki gázzal, gázkamrákban, akkor sem nevezhetnénk ezt holokausztnak, hiszen a holokauszt nem hullák elhamvasztása, hanem élő emberek olyan tűzhalála, aminő pl. a középkorban az autodafé volt. Az angolszász légitámadások okozta tűzvihar áldozatai ezt a holokausztot jelenítették meg.) A tűzvihar kifejezetten az ártatlan gyermekek, nők, öregek, sebesültek pusztításának angolszász specialitása volt, a németek elvétve alkalmaztak gyújtóbombát és inkább a robbanóbombákra támaszkodtak, ami elsősorban az épített környezet lerombolására célszerű. Az első olyan bombatámadás, ahol a halottak száma meghaladta az ezret, éspedig jóval, a német ikerváros, Wuppertal-B armen megtámadása volt. Ennek során egyedül Barmenben közel kétszer akkora terület pusztult el, mint Londonban az egész háború folyamán. Az első tűzvihar Hamburgban tört ki az 1943 nyarán több hullámban végzett, több napon át tartó brit bombázás során, ezúttal a halottak száma elérte az ötven ezer főt. A második tűzvihar Kasselt sújtotta (a halottak száma itt mindössze 8000-re rúgott, köszönhetően a rendkívül szervezett, fegyelmezett és gyors védekezésnek). A sorban a harmadik tűzvihar Darmstadt bombázása során támadt fel, a halottak száma ez esetben elérte a 12.000 lelket. Drezda 1945-ig Drezda - mint Irving írja - szűz volt, jelentősebb bombatámadás nem érte, lakosai a körülményekhez képest jól éltek, kb. úgy, mint Budapest a német haderő bevonulása előtt. Lélekszámút tekintve nem sokkal volt kisebb, mint az akkori Budapest (650 ezren lakták) s lakói abban a hitben éltek, hogy városukat az ellenség megkíméli, mert ezt a várost szánják a szövetségesek Németország legyőzése után az új német fővárosnak. Drezdán nem volt jelentősebb katonai bázis, a városnak még légelhárítása sem volt, dolgoztak viszont itt jelentős számban szövetséges hadifoglyok, a lakosság fraternizált e hadifoglyokkal. Ugyanakkor 1945 elején a Szilézia és más német területek ellen intézett nagyszabású szovjet offenzíva elől valóságos menekültáradat özönlött Németország belseje felé. A 3,2 M főnyi sziléziai menekült (német civilek, hadifoglyok, a koncentrációs táborokban foglalkoztatottak) közül kb. 50% Szászországba, míg a másik 50% a cseh-morva területekre igyekezett. Ez utóbbiak egy része azután a cseh felkelés nyomán vadállati atrocitás áldozatává vált, másik részüket pedig elűzték a menedékhelyükről is s így részeseivé váltak annak a folyamatnak, amelynek során a történelem folyamán példátlan nagyságrendben a németek millióit üldözték el keleti szülőföldjükről a háború után a németnek meghagyott területekre. Nem jártak jobban azok a százezrek sem, akik Szászországban, közelebbről Drezdában kerestek menedéket, közel kétszeresére duzzasztva ezzel a szász főváros lélekszámút. Churchill halálra ítélte Drezdát. Eredetileg a jaltai konferencián akarta megmutatni Sztálinnak, hogy - persze az amerikai Liberátorokkal együtt - milyen hatalmas csapásra képes a Stratégiai Bombázó Parancsnokság irányította Királyi Légierő (miként majd később Truman az alapvetően német fejlesztésű atomfegyver bevetésével nemcsak a japánokat akarja térdre kényszeríteni, de a szovjet vezérnek is üzen). Az időjárás azonban közbeszólt, s így hamvazószerdára maradt a mészárosmunka elvégzése, az európai történelem legvéresebb tömeggyilkosságának végrehajtása. Az egyszerű bombázó pilóták persze hazug tájékoztatást kaptak: Drezdában fegyver- és lőszerraktár van, itt székel a Wehrmacht főparancsnoksága, az SS központja stb. A pilóták így ugyancsak meglepődtek, hogy nincs légelhárítás és mit gondoltak volna, ha bombázás előtt megtudják, hogy találataik brit hadifoglyok életét is ki fogják oltani! Hamvazószerdára virradó éjszakán az első két hullámban 1400 brit bombázó támadta a várost, 14001. rombolóbombával és 1200 t. gyújtóbombával előidézve azt a hatalmas tűzvihart, amely minden korábbit felülmúlt, majd szerda délután megjelent 1350 amerikai bombázó is, hogy teljessé tegye a drezdai apokalipszist. A borzalmas (pl. az Óvárosban az első támadás után az óvóhelyeken maradt, mert a telefonösszeköttetés és a riasztórendszer szétverése után tájékoztatás nélkül hagyott lakosok sorsára vagy a tűzoltók elpusztítására, a gyalogosan menekülőkre géppuskatüzet zúdító Mustangokra stb. vonatkozó) részleteket Irving aprólékos pontossággal részletezi, a halálos áldozatok pontos számát azonban a könyv elolvasása után sem tudjuk (és nem is tudhatjuk) meg. Nagyságrendben ez a szám az amerikaiak 1945 márciusában végrehajtott tokiói bombatámadásával vagy a hirosimai atombombázással van egy szinten, esetleg valamelyest felül is múlja azt. Mindenesetre a továbbiakban főként a britek eljelentékteleníteni igyekeztek a Drezdában történteket, miközben a német birodalmi propaganda (Goebbels) korántsem alaptalanul hangoztatta, hogy a szövetségesek genocídiumra törekednek a német néppel szemben. Egy viszont kétségtelen: a háborút egy nappal sem rövidítette meg e borzalmas bombázás. Katonai szempontból semmilyen figyelemre méltó német veszteség nem következett be, a népből viszont erkölcsi felháborodást váltottak ki a történtek és mindennek, ha nem is Drezdában, de Németország-szerte nem az a következtetés lett a hatása, hogy a fegyvert azonnal le kell tenni, hanem inkább az, hogy a nyugatiak súlyos bizonyítékot szolgáltattak arra nézvést, miszerint nem különbek ők sem az oroszoknál. Sőt, mint Irving írja: Drezda még egyszer utoljára egyesítette a német népet a horogkeresztes zászló alatt. Irving szerint egy ember lelkét bizonyosan öröm töltötte el, látván a poklok poklát: Churchill volt ez az ember, aki a háború alatt használt bunkerjében újból és újból elővette a támadás után Drezdáról készített filmfelvételeket és minden valószínűség szerint gyönyörködött bennük. Ungvári Gyula (VÉGE)
