Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)

2005-03-01 / 2. szám

2. oldal

«lîtVAKOfcî

IRhílYTŰ

Major Tibor: Erősségünk a feltámadás hite!

kellett a németesítés és a Bach-zsandárok rémuralmát. Horvátország elvesztette önkormányzatát. A délszláv tervek megbuktak. A szászok is kiváltságok nélkül maradtak s az oláh remények vezére, Janku, börtönbe került.

Ezekben az időkben emelkedett a magasba Kossuth Lajos történelmi szerepe. Amerre járt, az orosz veszedelemre figyelmeztetett. Jóslatszerűen hirdette az amerikai népnek: „Ha Oroszország befejezte Európa leigázását, meg fogja támadni ezt az országot is, és éppen az életfontosságú érdekterületein anélkül, hogy nyílt háborúba kezdene." Jóslatszerűen hirdette azt is hogy: „Nem lehetséges megegyezés Ég és Pokol között. Oroszországot diktátori rendszer kormányozza s diktatórikus rendszernek vagy terjeszkednie kell, vagy megbukik az. Az orosz diplomácia leghatalmasabb fegyvere a földalatti titkos aknamunka, amellyel a meghódításra kiszemelt áldozatokat belülről támadja meg.”

Kossuth Lajos felvilágosító munkáját leginkább Marx Károly igyekezett zavarni, mert már akkor elhatározott dolog volt, hogy az orosz tömegekkel s a kommunizmus világot bolonditó ábrándjával fogják a szláv-zsidó hatalmat megteremteni. Nyugat kapujának őrzőire újabb történelmi feladat hárult: a titkolt pánszláv álmok helyett a világproletariátus egyesítésének megakadályozása.

Európa több mint másfélezer éves története folyamán, ha egy államot legyőztek és kifosztottak is mindenéből, egyet mégis - különösen, ha becsületesen és keményen verekedett -, a becsületét meghagyták neki. Ma már ennek a lovagi és keresztény felfogásnak úgy látszik, vége. A második világháború folyamán egy új politikai szó került bele a politika szótárába, s ez a

„csatlós”.

Az új politikai műszóban az ellenség becsületét igyekezték elrabolni. A „csatlósállam” névvel Németország szövetségeseit illetik, s a kifejezésben van bizonyos megvető jelleg és célzat. A nyugati hatalmak fegyvertársai „szövetségesek”, a tengelyhatalmakhoz tartozók csak „csatlósok” ! A „szövetséges” kifejezésben benne van egy bizonyos konstruktív tiszteletreméltó tartalom, a lovagi egyenrangúság megbecsülő és tiszteletreméltó elismerése. A szövetséges politikai tényező önálló tagja a népek társadalmának, a csatlós nem az. A „csatlós” alacsonyrendű valami, fizetett cseléd, öncélú politikai igények nélküli megvetett, lenézett, zsivány, bandita.

Az 1945-ös csonkaország-vesztés és szovjet katonai megszállást követően, amikor az egész ország vérben állott, hatalomra éhes, semmitől vissza nem riadó törtetők, mint Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és Varga Béla összeállónak Rákosi Mátyással, Gerővel és Révaival, s a bolsevista tanokra és szuronyokra támaszkodva az alkotmányos országgyűlés feloszlatása nélkül, új országgyűlési választás ürügyével létrehozták a testvérgyilkosok „parlamentjét”, a népi demokratikus kormányt. Míg Rákosiék a háttérből dirigáltak, a kormányelnök Nagy Ferenc és a házelnök Varga Béla hozzáfogtak a „csatlós” nemzet lefejezéséhez. Éjjel-nappal dolgozott a bitó s Tildy Zoltán népköztársasági elnök mást sem csinált, mint a „néptörvényszék” által kimondott halálos ítéleteket hagyta jóvá.

Az állam és a nép, amely életét és igazságát védi: csatlós. A harcos, aki hazája parancsát híven és utolsó percig teljesíti és hazája eszményeiért, az asszonyokért és a gyermekekért meghal, becstelen, gazember nyomorult csatlós a leigázott magyarok országában. Háborús bűnös a politikus, aki az utolsó csepp vérig való harcot hirdeti, nem pedig az átpártolást az ellenfél táborába. Az új politikai az is hozzátartozik, hogy aki hű volt hazája politikai céljaihoz és eseményeihez s a háború előtt adott szóhoz, az becstelen, az áruló, az „csatlós”, akinek akasztófa és golyó jár. Aki azonban titokban az ellenségnek dolgozott, vagy aki fegyvertársát a reménytelenség órájában cserbenhagyta és az ellenséghez pártolt, az hős és derék ember, az „szövetséges”.

A becsület fogalma, a keresztény és lovagi ideálok a mai nemzetietlen országáruló kormányban érvénytelenek, mindenesetre azelőtt abban az „átkos fasizmusban” ez másként volt. Árulók akkor is voltak, föl is használták őket, meg is fizették őket, de kezet nem fogtak velük. Se nem magasztalták magatartásukat. Megvetették őket, s hallgattak róluk, mert ezek valóban „csatlósok” voltak, fizetett cselédek a legaljasabb fajtából.

A második világháború utáni fejlemények már akkor igazolták Magyarország kommunistaellenes politikáját a történelem ítélőszéke előtt. Az 1956-os szabadságharc után pedig az egész nyugati közvélemény vette revizió alá a „csatlós” Magyarországgal szemben foglalt álláspontját.

Egyszerű tétel, hogy egy nép nem maga választja meg ellenségeit, hanem vitális érdekellentétek jelölik ki azokat. A két imperialisztikus nagyhatalom malomkövei között őrlődő Lengyelország például két fő ellenfele éppúgy a lengyel nép akaratán kívül fekvő adottság, mint ahogyan ugyanezt a két nagyhatalmat szintén nem a magyar nép akarata, vagy támadó magatartása tette Magyarország ellenfeleivé. Az ellenség kiválasztására vonatkozó tétel Magyarországot illetően annyival inkább érvényes, mert a százötven éves török invázió által szorongatott és végül teljesen tönkretett magyar királyság a 16. század eleje óta soha, senkivel szemben hóditó politikát nem folytatott.

A fenti tételből logikusan következik, hogy egy-egy nemzet - különösen, ha oly kicsi, mint a véres századok során normális létszámának egyötödére zsugorodott magyarság - szövetségeseit sem tetszés szerint választja, hanem azokat ellenségének ellenségei között kell keresnie. Ez a tétel tükrödőzik vissza abban a lengyel politikában is, amely angol-francia szövetségre támaszkodott a fenyegető német-orosz kettős nyomás ellen.

A természetes és logikus külpolitikai orientálódásnak ez a módja azonban Magyarország számára nem volt lehetséges, mert a versaillesi „status quo” a nyugati nagyhatalmaknak a kisantanra épített középeurópai politikája elszigetelte Magyarországot minden ilyen orientáció lehetőségétől. Még az évszázadok barátnak, a hasonló keserűséget olyan jól ismerő lengyel népnek nagy állama sem volt hajlandó szövetségi viszonyra lépni az elhagyott Magyarországgal, mert ugyanannak a szövetségi rendszernek lévén tagja, mint a kisantant, ezt nem tehette meg.

Ilyen elszigetelt, megalázott, alárendelt és kiszolgáltatott helyzetben Magyarország nem maradhatott.

A szinte évszázadokon újra ismétlődő magyar nemzeti kálvária 1945-ben pontosan nagypénteken teljesedett be. Egy hősies küzdelem után a gálád, ocsmánysággal letiport ország teljes elvesztésének szinte jelképéül tragikus körülmények között halt vértanúhalált Győrben, Apor Vilmos püspök, a magyar nők védelmezője. Aztán nyomában egy egész ország, egy nép vált kálváriás áldozatává a pokol felszabadult elemeinek, a sátán orgiájának.

Történelme folyamán a magyar nép több idegen megszállást megért, de egyiket sem tartotta olyan szörnyűségesnek, mint az 1945-ös szovjet megszállást. A vörös hadsereget „felszabadítóként” ünnepelni, a Szovjetuniót dicsőíteni ország-világ előtt napjainkban is perverz követelés, erre csak egy hazáruló, hitvány emberekből álló Gyurcsány-kormány volt képes. A kommunisták negyvenezer magyart gyilkoltak meg 1945M7 között, hamis ürügyekkel és átlátszó jogcímekkel, félmilliótól vonták meg a szavazati jogot, mert az ország ellen „főbenjáró bűnöket” követtek el, félmilliót hurcoltak Szibériába, mert az országot védték és félmilliót kergettek a hazátlanságba.

És 1956-ban? Munkás gyerekeket akasztottak, kislányok holttestét tiportatták szét a szovjet tankokkal, mert ellenségei voltak a szovjet megszállásnak.

Nagypéntek mindig elvezet a feltámadásig!

Ifj. Tompó László: Zsidó szadizmus Magyarországon

Nincs nap, hogy ne értesülnénk mindeddig állami tulajdonú vállalatok holland, belga, francia, német, izraeli, na és persze kínai kézbe kerüléséről. Lássunk példákat!

A Magyar Cementipari Szövetség értesülése szerint „olyan, külföldről behozott és esetleg Magyarországon átcsomagolt cementet árul zsákos kiszerelésben számos építőanyagkereskedés, amilyet tilos forgalmazni az unió területén.” írjunk azután a Spanyolországból behozott, rákkeltő paprikaőrleményekről, amiket „eredeti kalocsai” paprikaként igyekeztek rátukmálni milliókra? Mit szóljunk a génkezelt, tápos csirkékről, a szójavirsliről- és párizsiról, a méregdús felvágottakról, amiket a kutyák kiköpnének? Aligha mást, mint amit Ugró Miklós (Magyar Nemzet, 2005. ápr. 18.): „Mára oda jutottunk, hogy egy egyszerű paprikás krumplit is csak nemzetközi összefogással lehet összeütni. (Szlovák zsír, holland vöröshagyma, kínai fokhagyma, spanyol pirospaprika, lengyel krumpli, német paradicsom, marokkói zöldpaprika, izraeli só, osztrák kolbász, belga lábas, hottentotta fakanál, orosz földgáz, etióp étvágy.)” Véletlen ez azután, hogy „felszámolják a gazdát cserélt Zalahús Rt.-t”? Naná, legyen bárkié, csak ne magyaré! Az sem baj, ha „rekord munkanélküliség” lesz. („Március végén 12,9 ezer munkanélkülit regisztrált a Zala Megyei Munkaügyi Központ, ami 21 százalékkal több az egy évvel ezelőttinél.”) De nemcsak Zalában van ez így, hanem a valaha a KGST-piacok egyik fő hazai fészkének számító Nyíregyházán is, ahol hőn szeretett pártunk és kormányunk, mint húsvéti nyuszi, gondoskodott a húsvéti tojásról: „Plaza lehet a konzervgyár helyén.” Minek moslékon hizlalni a disznót, minek a háztáji, hát Brüsszelben csak jobban értenek az ilyesmihez, nem? Konzerv sem kell, ha hazai: „A korábbi kormányzati ígéretek ellenére végelszámolás indult a nyíregyházi konzervgyárat működtető cég ellen. A gyárat egy év múlva végképp bezárják. Az üzem helyén lakópark vagy bevásárlóközpont épül.” (Az eddigi idézetek - Ugró Miklósét kivéve - egyetlen lapszámból valók, a „Magyar Nemzet” 2005. ápr. 6-i számából!) Vagy itt van a szegedi Pick gyár. A magyarok szalámit esznek? - kérdezték a belga bölcsek. Itt valami nincs rendben! Legyen a miénk a gyár! „Nógrádi Zoltán, Mórahalonr polgármestere szerint az utóbbi hónapok tapasztalatai igazolják, korábban olyan tulajdonoshoz került a Pick Rt., amelyiknek nem az volt célja, hogy bővítse a termelési kapacitást, fejlessze a gyár piaci pozícióit. Ehelyett kivonták a tőkét, amelynek eredményeként nehéz helyzetbe került az élelmiszer-előállítás, a sertéstartás és veszélybe került a világhírű hungarikum, a Pick szalámi. A hazai húsipar zászlóshajójának számító Pick Rt. hanyatlására a szakemberek mái' korábban felhívták a figyelmet." (Magyar Nemzet 2005. ápr. 12.) De nemcsak magyar húsra vágynak, hanem lakóparkra is: Győrben már épül húszezer honfoglaló részére, magas falakkal körülvéve („Idegeneknek tilos a bemenet!”). A győri építkezésről szóló tudósításból természetesen nem maradt ki, hogy templom is épül - mármint zsinagóga! Hogy a húszezer mit eszik, egyelőre nem ismeretes, de az igen, hogy nekünk jobb a macskaeledel a magyar sonkánál: „Nagy botrányt kavart a magyar sertéstenyésztők körében a Whiskas nemrégiben megjelent sajtóhirdetése. A reklám ugyanis a magyar sonkát hasonlítja össze a nemzetközi cég által gyártott állateledellel. A Magyar Sertéstartók Szövetségének elnöke, Sákán Antal szerint a reklám a jelenlegi kormány internacionalista piacpolitikájának jelképe is lehetne.” (Magyar Nemzet, 2005. ápr. 18.)

Hadd ne folytassam az idézgetést. Fontosabb az alábbi végkövetkeztetés. A talmudi elvekre épülő zsidó világpolitika már a huszadik század elején szerette volna megkaparintani Magyarországot, hogy földjén zsidó köztársaságot teremtsen, de ez akkor még nem valósult meg. Szamuelyék bestialitása és Rákosi-Róth szadizmusa ösztönös ellenállást váltott ki. Az ország-bekebelezés módszerén tehát változtatni kellett 1956 után. Kitalálták a békés, genetikai népirtást. Forgatókönyvük szerint a magyarnak saját hazájában bennszülötté kell lesüllyednie, az Izraelt kiszolgáló személyzet láncszemeként. Ezért cserébe pontosan annyit kap, ami az éhenhaláshoz sok, ám a jóllakáshoz kevés. Az írott és az elektronikus sajtó által fogyasztó, de nem alkotó embertömegekké alacsonyítandók a magyarság széles rétegei. Tel-Aviv, Washington és Brüsszel zsidó származású vagy „csupán” lelkűidben zsidó urai persze tiltakoznak ezen ténykövetkeztetés ellen, antiszemita propagandaszövegként megbélyegezve a fenti sorokat, hiszen félnek, mi több, rettegnek az igazságtól, mint svábbogár a napfénytől. Nem lapunk újságírója, hanem maga TGM (a nép nyelvén Tamás Gatya Miklós) nyilatkozta: „Bárki is lesz kormányon, nem fogja meghozni azokat a lépéseket, amelyekre szükség volna.” (Magyar Nemzet, 2004. okt. 16.) Ez már beszéd, bár Jens-Peter Bonde, dán „europarlamenti” képviselő kicsit beszédesebb TGM-nél: „Az Európai Unió alkotmánya az uniót a korábbi nemzetközi együttműködésből egy föderációvá alakítja át, megadva neki a jogi személyiséget, elnökkel, külügyminiszterrel személyesítve meg az európai államot. A nemzeti parlamentek fontossága csökken, hatalmuk azonban nem az európai parlamenthez kerül át, hanem eltűnik valahol a brüsszeli bürokrácia hatalmi játékaiban.” (Magyar Nemzet, 2003. jún. 21.) Kollégája, Henning Christophersen két éve kimondta: „Európa jövő év májusától föderatív állam.” Az unió ünnepi üléséről ugyanezen lapszám a következőket közölte: „Az ülés végén Giscard d'Estaing, a konvent elnöke igazi francia eleganciával és méltósággal megköszönte mindenki munkáját és arról beszélt, hogy az európai együttműködés úgy készül, mint egy katedrális: akik az alapját lerakják, sohasem fogják a tornyát látni. Azonban be kell vallanunk, hogy a katedrális alapjainak szilárdsága itt-ott ugyancsak kétséges.” (Kiemelések tőlem.)

Nemrég egy hazai bevásárlóközpontban lopáson értek tetten valakit a biztonsági őrök. A tettes felháborodva kijelentette: „Hagyjanak békén, nekem jogom van ehhez, mert megjártam Auschwitzot!” Aztán egy angol nyelvű arab lap nemrég bátorkodott leközölni Ariel Sáron nyilatkozatát: „A palesztinokat eltapossuk, mint a szöcskéket, fejüket a szikláknak és a falnak verjük.” Kérdés, ugyanezt a sorsot szánja-e önmagának, ha egyszer megelégeljük gaztetteit. Napóleon mondta: „Sáskák a zsidók, felfalják Franciaországomat!” Hogy igaza volt-e neki ebben, vagy nekem jelen írásom címének megválasztásában, annak eldöntését olvasóimra bízom.