Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-01-01 / 1. szám
»mtVAKÖKT_____________IMBGYBROK 0 KBRPBT-meDCnCÉBCn_________________s.oidaj Széfeddin Sefket bey CSÁNGÓORSZÁGBAN, AZ ŐSI MAGYARSÁG NYOMÁN (3.) V. Mai csángó falu A csángó falu külső képe, házainak építkezés-modora, szegénységében is takaros rendessége, a székely falvakra emlékeztet. A román falu rendszertelen és zsúfolt építkezése, házainak magas, kucsmaszerű zsupfedele, sivár szennye, nem tudott ide beférkőzni, noha a többségi elem asszimiláló ereje, már nem egy ponton kikezdte és a maga képére átformálta a csángó életet. A hajlékkal már ennek az életnek a lényegéhez nyúlna a lassan morzsoló románosodási folyamat s annyi vigasztalan jelenség közepett még ez az egy örvendetes: házának magyaros jellegétől még akkor sem válik meg a csángó, amikor már lassan elfelejti ősi nyelvét és bocskoros sorsra kényszerül. A lakóház szentély, fontos tényezője a benne meghúzódó kis egység, a család érzületének kialakításában. Tiszta fedél alatt hívő, békés népek laknak, akiket a magyar nyelvű háziáldás magyarul imádkozni késztet és ahol a falakon színesedő szőttesek ősi motívumai, uralkodó piros, fehér és zöld színei gyengéd szálakkal a távoli magyarság testéhez fűznek, és lelki közösségbe vonnak a közös származás melengető tudása révéin. Szabófalva érdekes falu, ahol még elmondható, hogy jellegében magyar, amint azt a falu külső képe is beszédesen bizonyítja. Szabófalván elvétve még székely galambducos kapuval is találkozhatni, sőt egy olyan jelenség is mutatkozik, ami székely eredete ellenére ma már a Székelyföldön sincs meg; a katolikus magyar falvakban szokásos zsindelysüveg csúcsára tűzött kereszt helyett itt nem egy helyt kopjafa-faragványokat találunk s ha megkérdezzük a gazdától, hogy honnan ered ez a szokás, azt mondja, hogy ez a legősibb szokásaik egyike, valószínűleg az egykori kivándorolt kunok díszesen kifaragott sátortartó rúdjának maradványa. Érdekes ezzel szemben az, hogy temetőikben nincsenek kopjafák, annak hírét sem ismerik. A csángó hajlék belsejében is hasonlatos a székely magyar házakhoz, tomácos, tágas, beosztásában, berendezésében magyaros jellegű. A belső szoba, mindig az utcafelőli, az úgynevezett tiszta szoba, a vetett ággyal ékeskedik, padlózatára lencsereket (szőttes szőnyeget) terítenek s a falon is szép, színes szőttesek futnak körül. Olybá tűnik így a kis szoba, mint a szivárványosan mosolygó csángó tájék, - hű képe a csángó léleknek, mely mindig derűs és mosolygó. Csupán egy a szokatlan: az ablak olyan alacsonyan mélyed a falba, hogy azon kitekintve, az utcaszinttel találjuk magunkat egy vonalban. Az ízes csángó mondás szerint: „det ménen d a piszlen a tültészen, nez bé a házbo...” vagyis: amikor a csirke az árok partján sétál, benézhet a házba... A vendéglátó háziasszony a ládafiából ruhadarabokat simít elénk és az evidéki csángó viseletét magyarázza, mely rendkívül színes és változatos. Lássuk először a férfiviseletet. A nyári ünneplő így fest: hosszú fehér ing, kieresztve, derékban bamiccal átfogva (bamic=szövött öv), rojtos fehér gatya, dúsan hintve kézimunkával. A lábbeli: bokáz bokkincs, fehér vagy barna szandálféle, ami hasonlatos a saruhoz. Télvíz idején fekete ráncos csizmában jár a táncba a csángó legény, amint mondják, az nem is ember, aki bocskorban jár s azt be se veszik a táncba. A fehér inget télen betűrik a bekete bricsesznadrágba s az ing felett báránybőrmellényt hordanak, ami piros-fehér-zöld varratokkal van ékítve, melltől derékig és háton is. Ezen a mellénykén a magyaros színekkel kivarrott minták stilizált magyaros virágformákba olvadnak, s külső csín és ízlésesség dolgában az alföldi híres szűrszabók is maguk művének vallhatnák a távoli csángóföld lakóinak bőrmellényét. A női viselet ugyancsak virágmintás, kereszt-öltésekkel varrott inggel kezdődik, ami azonban jóval ékesebb, különösen kar táján, mint a férfiak inge. Ezek a stilizált virágdíszek a magyar népművészet flórájának gazdag motivumhalmazából is messze kiemelkednek s színhatás szempontjából talán a matyó virágdíszekkel a legrokonibbak. Különös, egészen eredeti népművészeti, megnyilatkozás ez, ami a csángók nyomatékos kijelentése szerint, semmi rokonságot nem mutat a román népviselettel. Általában tiltakoznak minden olyan összehasonlítás ellen, ami a románokkal hozná őket kapcsalatba. Ezt egyenesen sértésnek veszik... A nők is viselnek szőttes övét, bamicot, amit színes rojtokkal ékítenek s a bamiccal rögzítik a csípőhöz a foto nevezetű, csodálatos színpompájű szőttes kötényt. A vénasszonyoknak is van egy említésreméltó ruhadarabjuk, a képtár, ez amolyan ujjtalan, báránybőrrel bélelt kabátka, dús, háromszínű virágvarrattal. * Vasárnapra virradt a falu. Az óriási katolikus templom, melyet Robu püspök, a románosító csángó származású, jászvásári püspök épített, szinültig megtelik az ájtatos néppel. A katolikus liturgia mellett fájdalmasan hat, hogy a prédikáció románul hangzik Hercsu Lajos, ugyancsak csángóból elrománosodott plébános ajkairól. A prédikációból a nép nem sokat ért, ásítozik az új pasztorizációs rendszer nagyobb dicsőségére. A templomba befurakodott államnyelv szomorú velejárója az új térítési mozgalomnak, mely a csángók vallási fanatizmusán keresztül próbálja zászlóelhagyásra kényszeríteni a csángókat. Az óriási templom, mely bármely nagyváros dicsőségére válna, lassan kiürül s az ifjúság kivonul a tánchelyre, az ünnepi táncra. Az óriási tér közepén a szélén elhelyezett cigánybanda nótára zendít és kezdetét veszi a szilend, ez a sajátos, bokázó csángó tánc, amit nem páronként táncolnak, hanem úgy, hogy a falu fiatalsága - egy lány, egy legény - körbe fogódzkodnak. Felejthetetlen élmény volt ezt a körtáncot látni, egy félkilométeres átmérőjű, gigantikus kör közepén állva, ősi pattogó ritmusok hangjai mellett nézni vagy kétezer fiatal csángó magyar plasztikus, színes táncát, ezt a nagyszerű tömegmegnyilatkozást. Mint hallom különben, a szilend-et is csak azért engedélyezik a csendőrség közegei, mert a csángó körtánc és a szirba nevezetű román nemzeti tánc közt hasonlóságot látnak és a románosító áramlat térhódításának tekintik a szilendet, noha azt már akkor táncolták a csángók, amikor Románia még nem is létezett. Pár szót még a csángó hangszerekről, melyek a szilend zenéjét szolgáltatják. A triszka, klarinétféle hangszerszám, ujjheggyel csalják ki belőle a hangot. A einige a csángó hegedű s a kobza, az ősi koboz maradványa, újabb hangszerek közül a mandolinhoz hasonlítható... Következő útieveleimben egy rendkívül érdekes csángó lakodalomról adok számot. Egyelőre csak annyit árulok el, hogy vendéglátóim és a „menekezőbe invitálok” vezetője lelkemre kötötték, hogy jól faggyúzzam bé a lobomat, mert a csizma három napig nem fog lekerülni a lábamról... A szegény csángóság hónapokig koplal és nélkülöz, hogy aztán, ha menyegzőt ül, három napig egyfolytában dáridózzék, rúgja a port és igya a bort... meg egyék, de annyit, hogy az a következő lakodalomig kitartson... VI. Háromnapos menekező Tamás Péter igaz szándékú legény, meg Simon Veronika jó kiállású, ügyes munkájú hajadon, annak rendje-módja szerint háromszor megfürdették magukat a szabófalvi plébániatemplomban, hogy mindenek megtudják, akiket illet: egymáséi kívánnak lenni. A falu tehát készül a menyegzőre e míg a „terpe” csángó hajlékok táján a legények a tánccsizma pucoválásával vannak elfoglalva, a lányok meg az ünnepi viselet darabjainak kiállításával, mi felkerestük a nyirilt, ahogy Csángóföldön a vőlegényt nevezik. Tőle akarjuk megtudni a csángó lakzi körülményeit s mindazt, ami ezt a lakzit megelőzte. Errefelé ugyanis a lakzinál is érdekesebb a nevezetes esemény előjátéka: az a sok apró körülmény, amely ilyen csángó szerelmet kísér, míg az az oltár előtt a szentesítés révébe jut. A csángó szerelem csodálatosan tiszta, ideális valami. Sosem a vagyon, a pénzhalmaz, darab föld vonzása teremti meg - mert hiszen ezek a fogalmak kiestek a csángó életből - hanem a szívek összesodródó önakarata. A csángó legény csak csángó lányt vesz feleségül. Az ősi hagyományok, a falu szokásrendje és morális érzése követeli meg ezt. A csángó-román vegyes házasság ismeretlen fogalom itt. Még a magyarul alig tudó falvak lakosságában is erős a faji öntudat ezen a téren. Falai közül a gúny és kiközösítés fegyvereivel száműzné a fajcsúfoló megtévelyedettet. Észak-Moldova magyar jellegű csángóinak végső mentsvára ez az okos konzervativizmus, mely kizárja az ártalmas és bomlasztó fajkeveredést. Érzi ezt az állam is, amely minden lehető eszközzel elősegítené a keveredést, egyelőre azonban hasztalanul, mert a csángóság tartja magát keményen. A nyiril házatáján nagy a sürgés-forgás. A család nőtagjai készítik a különféle inyes jókat, hosszú, kiböjtölt napok után szinte dúskálva az önmaguktól megtagadott válogatott falnivalókban. Egyetlen mosoly a sok szükséget látott kis háztáj, mintha megszépült volna a fontos napra. A tiszta szobában pálinkával traktál a boldog vőlegény és közben szapora szóval mondja szerelme történetét. Ilyenkor már nincs titok.- Szegények vagyunk mindketten - mondja Tamás Péter a szapora, sziszegő hangokkal tele csángó beszédmodorban -, de olyan szegények vagyunk, hogy sokszor nincs, amire vizet igyunk. De azért szeretni a szegénynek is szabad... - teszi hozzá mintegy mentegetőzve és mosolyog. Csángó kislány- Nem sokat vakaródzunk a szegénység miatt (nem csinálunk nagy dolgot a szegénységből), Jézus is milyen szegény volt és mégis ő volt a leggazdagabb... És megint mosolyog Tamás Péter. Széles arcát megszépíti, a mosoly, a hívő mosolya. Minden mondatát bibliai idézettel okolja és minden második szava: Iszten! Eszembe jut egy bölcs ferences páter kijelentése, aki a csángó lélekről ezt mondotta nekem: A csángó nép nem ismeri a fájdalmat. Ez az átkozott sorsú, áldott, vidám nép hitének, virágos, bölcselkedő és derűs világszemléletének mélységéből táplálkozik. Mindig kacag, de ez a kacagás nem a halálraítélt menekülő kacagása. A csángó meggyőződésből kacag, a hívő és tiszta lelkiismeretű gyermek rugalmas életkedvével... * Három egymást követő vasárnapon kihirdették a szószékről a fia-talok eljegyzését s azon a három vasárnapon Tamás Péter kicsípve magát, néhány öblös pálinkás üveg társaságában elindult menyasz-szonya háza felé. Látogatása az öregeknek szólt, a pálinkás üvegek is ezt igazolták, ősi szokás szerint ki kell érdemelje az öregek jóindulatát, hogy rá merjék bízni a lányukat. Ez a művelet azonban akkor folyik, mikor a fiatalok sorsa már eldőlt. Tisztán csak formaság, de az öregeik azért rossz néven vehetnék, ha elmaradna. Pálinkázgatnak, beszélgetnek minden szóbajöhetőről; időjárásról, gazdaságról, falusi pletykákról, csak éppen a küszöbön álló házasságról nem. Csendes példázgatások történnek; a fiú elmondja, hogyan csinálná az életét, ha netán megnősülne... s az öregek: mit kívánnának meg a vejüktől, ha majd netán férjhez adnák a lányukat... Kerülik a forró kását, körül-ményeskedve, agyafúrtan, akár a székelyek... A padkán ülő lány, akit a komoly beszédből kirekesztenek, csodálkozhatik szülei és vőle-génye bölcselkedésein, de szólnia nem szabad... így kell ennek megadni a módját, választékosán, körülményeskedve. A harmadik vasárnapon aztán a beszélgetés közepén egyszerre csak feláll a legény és engedelmet kér, hogy egy kicsit elmehessen sétálni a lánnyal.- Merre visz az útatok? - kérdi az apa - hogy majd mi is utánatok mehessünk.- Mint jó Isten-hívőkhöz illik... a templom felé mennénk, - mondja a fiú. A fiatalok aztán szépen elmennek a templomba, ahol addigra már összegyülekeztek az illetékesek és megtörténik a két fiatal szerelmes egyházi esketése. Ezután a lány is külön, meg az újdonsült fiatal férj is külön hazamegy társaival, búcsút tartani. Ä menekező szertartásos ceremóniák közepette másnap folyik le. A fiú megbízottai, a hiugatók (a hívogatok) lóra kapva, ellátogatnak a fiatal menyecske házához és elsőbben is annak szüleit invitálják meg a menekezőbe. Az ékes hivagatómondóka ezekkel a szavakkal végződik: „A nyiril megreminkedett a züreg apja a züreg anyjával elfáradjonok a menekezőbe. Ifjúk, hia megélnek, visszafordisszák...” Vagyis: A vőlegény reméli, hogy az örömszülők elfáradnak a menyegzőbe. Az ifjak, ha Isten élteti őket, visszaadják a látogatást. Az öregek ígéretet tesznek erre. Azután a lányhoz fordulnak, a jogilag miár asszony, de a falusi szokás szempontjából mégsem tekinthető asszonynak, mert még nem esett túl a menekező formaságain. A szíves fogadtatás jelképéül, nagy, omlós kalácsot ad át a menyecske a hivogatóknak. A kalácsot továbbadják a ház előtt strázsáló nyirilnek, előbb azonban háromszor megkerülik vele a menyasszonyi szekeret és minden fordulásnál háromszor meg kell csókolnia a vőlegénynek. Ennek a formának jelentőségét, magyarázatát ma már nem ismerik. Nem kévésbé érdekes a ceremónia folytatása sem. A vőlegényt legénytársai mursogva (epekedve) körülállják, míg a kalácsot felhajítja a magasba, aztán megindul a nagy repeskedés (versengés) és bengeredés (hengergetődző viaskodás) a kalácsért, amiből erőt vesznek magukba a legények, bátran bemennek a menyasszony portájára, erőszakkal elfogják a lányt és kihozzák a vőlegénynek. Egy jólnevelt csángómenyasszonynak kötelessége kézzel-lábbal, körömmel viaskodnia, tekintet nélkül érzéseire, s nem szabad olcsón adnia magát, így követeli azt a csángó házassági morál. A ház előtt menetbe formálódnak az előbb még viaskodók, élén a fiatal párral és bevonulnak az öregek elébe. A két öreg az udvar közepén ül és várja a ceremónia folytatását szertartásos, komoly arccal. A fiatal pár lecsergyül (alázatosan letérdel) az öregek elé s a vőlegény az apához, a menyasszony az édesanyjához intézi kérlelő szavait. A meghallgattatás jeléül kicsi pohár pálinkát nyújtanak át az öregek a fiatal párnak. Egy kortnyit lenyel a lány, visszaadja anyjának, az szintén kortyint és aztán a maradék italt háta mögé önti, annak jeléül, hogy köztük nem maradt semmi, a békés egyetértés bontatlan. A keserű pálinkáspohár „elmúlik a fiataloktól” - most már nem sok maradt hátra. Az egész háztáj szekérre kap és átmegy a nyiril házatájára, ahol kezdetét veszi a három napos menekező. A szűk napok után kedvére ehet és ihat ott a meghívott vendégsereg. A szíves hívásnak nem tudván ellenállani, a következő bőséges csángó lakodalmi étekrendet végig ettem magam is: Piszlen cibri. (Csirke erőleves galuskával.) Pitán csukman-val. (Sült máié tojásos habarékkal.) Csukman pityuka. (Rakott krumpli.) Tültőtt kapuszta. Piszlen paprikás. Rengeteg sok disznóság, málélisztből készült sütemény, bor és köményes pálinka. Ez valóban fejedelmi éteksor volt. Egy szomszéd Nyercseszt falubeli gazda annyit evett, hogy elvesztette az eszméletét. Nyakon öntötték pálinkával, ettől aztán magához tért és elölről kezdte az evést. Mialatt a korosabb osztály a gyomor gyönyörűségeivel kárpótolta magát az elhervadt fiatalságért, a fiatalok a táncot ropták páratlan kitartással. Nem túlzás, hogy a fiatal férj példának okáért vadonatúj csizmáját a háromnapos tánc alatt úgy elnyűtte, hogy többé gálacsizmának fel nem veheti. Háromszor borult éjszaka a világra, mikor végre a negyedik hajnalon szedelőzködni kezdett a fiatalság- egy része: ideje volna már kicsit pihenni. Akkor előállott egy virtusos legény és a népes vendégsereg elhasználatlanabb erejű népét meghívta magához, hogy tovább folytassák a dáridót. Természetesen sokan voltak, akik hajlottak a hívó szóra... s azzal az egész társaság átment a falu túlsó végére, a Lakatosportára folytatni a mulatozást. Mikor e soraimat írom, már túlhaladtuk a hét közepét, de még egyre tart a vasárnap kezdődött menekezőí tánc. Még egyre hallatszik a csujángatás, csízmadobogás, meg a einige vékony, síró hangja... valahonnan a harmadik szomszédból. Hát ilyen végletek közt mozog a csángó élet. Sokszor a betevő falatnak is híjával van a csángó, de aztán ha virtuskodásra kerül a sor, nem tudja megtagadni véralkatának ősi parancsát, - ég és föld összeomolhat - csakazértis megmutatja, hogyan mulat igazándiból a magyar, ha kedve szottyan egy kis dáridóra. Hiába no... Szegények vagyunk, de meg tudjuk adni a módját az ilyesminek, még a Szereth vize mentén is...-VÉGE-
