Szittyakürt, 2004 (43. évfolyam, 1-6. szám)
2004-05-01 / 3. szám
«itmRdfct_____________(MAGYAROK il KhRPflT-m6P6nC6B6n______________ A magyar népek betelepedése a Kárpát-medencébe Amikor a magyar nép eredetét kutatjuk, automatikusan elénk tolul a hét vezér, a hét törzs, Álmos és Áipád, vagyis a „honfoglaló”-ként ismert magyarok. Eszünkbe sem jut, hogy ez a kép egy mesterségesen felnagyított, a valóságnak csak egy szeletét előtérbe helyező elképzelés, hiszen mióta az eszünket tudjuk, ezt kapjuk magyar őstörténet címén! A honfoglalókat nem is szokás valódi nevükön nevezni, hiszen „egyértelműnek” gondoljuk, hogy ők a magyarok, csak és kizárólag ők! Ebből viszont az következik, hogy akik már akkor itt voltak a Kárpát-medencében, nyilván nem lehettek azok! Ez azonban nem igaz, mert az itt lakók is egyértelműen magyarok voltak, mégpedig a következők: jászok, eredetileg íjászok. Jászok a jazigok is, ez a szó pedig az íj-jazik-ból keletkezett. Az íjász görögül jón, tehát a jónok is jászok(!), így pedig a pannonok, akik igazából pan-jónok, (a ház-val helyett is ház-zal-t mondunk), vagyis egyesült jónok, szintén jászok! Amikor a mai Görögorszá-got elfoglalták az akhájok és dórok, a jónok akkor költöztek ide, akik pedig ott maradtak, - ahogy Hérodotosz megírta, - felvették a hódítók nyelvét. (A jászok ezek szerint itt a Káipátmedencében, jazig és pannon néven szerepeltek.) Tudni kell, hogy a régi időkben még ú.n. „beszélő” neveket használtak, minden névnek jelentése, értelme volt. Itt voltak aztán a palócok (pal-ózok) is, őket „ózok”-ként találjuk meg a Római birodalom idejét ábrázoló térképeken, méghozzá ugyanott, ahol ma is élnek, pl. a Garam folyó völgyében. (A pal - értelme lehet ős, felső, vagy akár Baal istenhez kötődő is.) Itt találjuk i.e. 250-től már a szarmatákat is, ők a királyi skíták, azaz sár-madák, (eredetileg ők a médek, akik a saját nyelvükön magyáknak hívták magukat.) Mivel a görögöknek, (akiknek a leírásaiból megismerte a világ ezt a népet), nem volt se „s”, se „gy” betűje, a sár-magyából, sár-madából, szar-mata lett. Királyi szkíták tehát a sár-magyák, mert a sumerban, és a régi magyar nyelvben a sár fényességes, királyi, vagy aranyos értelmű, de mai leszármazottaik már csak magyók, vagyis ahogy most ismerjük őket, matyók. A szarmatákkal laktak együtt a dákok, eredeti nevükön danák, dánok, a középkorban már tahók. (Hogy ez a kifejezés miért vált pejoratívvá, arról majd legközelebb!) A „d” hangból a Grimm-féle hangtörvények szerint idővel gyakran „t” lesz, ezt láthatjuk az előző két példában is! A dákokkal azonosak gepidák, akik magyarul gyepü-dákok. Ennek az a magyarázata, hogy a magyarok a határokat gyepűnek, a határokra telepítetteket gyepünépeknek nevezték. Ha ezt megpróbáljuk görög, vagy latin betűkkel leírni, (amely nyelveken erről a népről fennmaradt írások szobiak: gy és ü nélkül) akkor kapjuk a gepy- vagy gepi-(dák) szót. (Ä románokhoz, germánokhoz semmi közük!) Itt voltak már a székelyek is, ennek is számos írásos bizonyítéka van! (Id. Gardizi, Ibn Ruszta, A1 Bakri!) Ezek a magyar népek tehát már jóval a honfoglalás előtt itt éltek, nem is beszélve arról a bizonyítottan sumér nyelvű őstelepes lakosságról, amely még Kr. e. 5000 körül tele-pült be a Káipát-medencébe! Régészeti leletek ezrei bizonyít-ják, hogy a sumer civilizáció vízbe dobott kő okozta hullámok módjára terjedt Mezopotámiából egyre távolabbra, a szélrózsa minden irányába! Kr. e. 6000-ig benépesítették Kis-Ázsiát, (ld. Trója, hettiták, stb.,) majd i.e. 5000 körül tovább terjedtek a Duna-medencéig, ahol létrehozták a Körös kultúrát, Európa egyik legrégibbnek tartott szervezett társadalmát. Életmódjukban, földművelő, fémfedolgozó tudományukban, művészetükben, építészetükben, használati tárgyaikban, temetkezési szokásaikban, stb, egyértelműen kimutatható a sumér eredet! A tatárlakai, tordosi írásos emlékek pedig teljes azonosságot mutatnak a trójai, és a Djemdet-Nasr-i sumer leletek írásaival! Ha pedig már tudjuk, hogy a sumér nyelv még ma is a legközelebbi rokona a magyarnak, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Kárpát-medencében már legalább 7000 éve beszélik ezt a nyelvet! A kő, réz és bronzkorban a Kárpát-medencétől dél felé a Balkánon és Kis- Ázsián át egészen a sumér területekig egy egységes, belső határok nélküli civilizáció létezett! Tudjuk persze, hogy a későbbi időkben megfordultak itt vandálok, gótok, és rómaiak is, de ilyenkor csak az uralkodó réteg cserélődött le, (vagy még az sem), ne higgyük el senkinek, hogy az itt élők az utolsó emberig, szőrén-szálán eltűnhettek! Nem volt ez másként máshol sem, a több évszázados római uralom ellenére ma is élnek gallok Galliában, germánok Germániában, vagy kelták Britanniában! A földműves népeknek nem is volt más lehetősége, ha idegen uralom alá kerültek, nem volt hová menniük, kényszerűségből új uraikat szolgálták tovább. Előbbiekből az is következik, hogy a Kis-Ázsiában lakó hettiták, és a mai Görögországban a görögök előtt ott lakó pelaszgok is rokonok voltak. Ez igaz is! A török nyelven megírt Tárihi Üngürüsz (Magyarok története) azt írja, Trója bukása után (Kr.e. 1200 k.) a trójaiak egy része a Kárpát-medencébe költözött, ők építették Sicambria várát is. (Ez a vár és település valahol Visegrád környékén volt a Pilisben, ez volt Atilla vára is, majd Kurszán - Áipád testvére - birtoka, később, - valószínűleg a törökök - teljesen megsemmisítették.) A pelaszgoknak Hérodotosz szerint hét törzse volt, többek között a jónok, a plaucik (vagy palaucik), és a sicelek, (siculok, siculoták), - tehát a jászok, palócok és a székelyek! Amikor a mai görögök elődei, az aj ólok, akhájok és a dórok (délről!) elfoglalták Görögországot, az előbbi népek északra húzódtak, Trákiába, Illíriába és a Kárpát-medencébe. Szintén a Tárihi Üngürüsz írja meg, hogy a hunok a Kárpát-medencébe 373-ban (már a keleti sztyeppe felől) beérkezve, itt magyarul beszélő népet találtak! Ugyanezt olvashatjuk krónikáinkban Árpádékról is! Mindez az előbbiek alapján teljesen érthető! Nézzük ezek után, hogy akkor viszont kik voltak a honfoglalók?! (Hunok és szabirok.) A hunok egy része Atilla halála után, az állandósuló háborúságok miatt kivándorolt a Kárpát-medencéből, ahogy Kézai írja Atilla legkisebb fiával, Csabával kapcsolatban; „Visszamentek Szkítiába”. Ez a Szkítia nagyjából a mai Ukrajnának felel meg. Keleti szomszédaik, a Don-Volga-Kaukázus háromszögbe az V. századtól kezdődően beköltözött kazárok voltak, akik valójában (a perzsa, majd később iszlám hódítás elől menekülő utolsó sumér „mohikánok”), a szabirok. Ez a terület volt - minden ellenkező híresztelés ellenére - Etelköz. Abban az időben a Volgát Ételnek, Etilnek hívták, innen ered az Etelköz kifejezés is. Zakariás rétor 463-ban még a kaukázusi népek között említi a szabartokat, akikről az Új Arab Enciklopédia azt írja: „Ezek az örményországiak magyarok voltak, híres fegyverkovácsai Perzsiának”. Priskos rétor írta meg, hogy a szabirok az V. században költöztek át a Kaukázus északi oldalára, azaz Etelközbe. Itt aztán már chasaroknak (mai szóhasználatban kazároknak) kezdték nevezni őket. Maszudi, arab történetíró azonban megírta, hogy „a chasarok igazi neve szabir, csak a perzsák nevezik őket chasaroknak”! Ennek az a magyarázata, hogy a „guszár” sumer szóból (hős) a lovas hadviselés megjelenése után lovaskatona lett, ekkor már kuszár formában. A kuszáit sok nyelven chusarnak írták, ebből lett a huszár is, és ennek egyik módosulata a chasar, téves olvasatban kazár! Ezek a szabirok a 800-as években összeköltöztek a rokon hunokkal, és azok területén (az állítólagos Levédiában) megalapították Dentu Magyariát, az első magyar nevű népszövetséget, (ld. Kézai!) Ennek vezetői a hunok lettek, feltehetően a hun vezérek híres származása miatt. Tudunk róla, hogy Árpád következetesen Atilla utódának tartotta magát. (Atilla - Csaba - Ed - Ügyek - (Előd?) - Álmos - Áipád.) Bár nekünk nem ezt szokták tanítani, ezek a Dentu Magyaria-i szabirok és hunok (akárcsak az itteni rokonok) többségükben földművelő életmódot folytattak, falvakban és városokban laktak. A rájuk aggatott nomád ill. lovasnomád kifejezések szándékos, rosszindulatú hazugságok, melyeket azok terjesztenek, akik őseinket a lehető legrosszabb színben akarják feltüntetni. Tudjuk már, hogy az Atilla halála utáni évszázadokban a Káipátmedencei magyarokat a végveszély fenyegette. Nyugatról a németek és frankok betörései, rabló hadjáratai pusztítottak, délről a bolgárok foglaltak el egyre nagyobb területeket. Az itt élők egyre jobban sürgették Áipádékat, jöjjenek ide, és közös erővel védjék meg magukat! így is történt. A honfoglalás után, itt az új hazában, pontosan kimutatható, hogy az érkezők a gyérebben lakott területekre, és a külső, védendő részekre kerültek, sehol nem pusztítottak, ahol egymás mellé kerültek az őslakókkal, még a temetőket is megosztották egymással! Anonymus írja, hogy Áipádot az itt lakók kérték a gyepük mielőbbi megerősítésére! Csak akkor érthető ez, hanem abból a téves feltételezésből indulunk ki, hogy itt szlávok, germánok, meg mindenféle idegen népek laktak, akikkel háborúzni kellett a területekért! 907-ben viszont, Gyermek Lajos német-római császár százezer fős hadsereget indított a ,,magvarok kiirtására” ! Ha ekkorra nem jött volna meg keletről a segítség, itt ma senki nem beszélne magyarul! Itt esett el a pozsonyi csatában Árpád két fia, és megsebesült maga Árpád is. De győztek, és hosszú időre biztosították, hogy a magyarokat senki ne merje megtámadni! Nem túlzás, hogy Árpádot és családtagjait, mint a legnagyobb magyarokat kellene tisztelnünk! Világos, hogy a Káipát-medencei magyarság fennmaradása csak a honfoglalással volt lehetséges. Mégis, amikor a történészek elkezdik boncolgatni a honfoglaló hét törzset és vezéreiket, mellékvágányra terelik az igazi magyar történelmet, mert a hét magyar nép (nem „törzs” !) nem a nyék, megyer, kürtgyarmat stb. hanem a jász, palóc, székely, matyó, tahó. kun, (azaz hun) és a szabir nép! (Akik ma már többnyire „egyszerűen csak” magyarok.) Kérdezhetné valaki: hogyan lehetséges, hogy még krónikáink is többnyire csak a honfoglalókról tudósítanak, a többieket alig-alig említik? Ez úgy lehetséges, hogy a krónikák királyi megrendelésre, a király őseiről, családtagjairól, azok hősi cselekedeteiről íródtak, a köznép dolgaival nem nagyon foglalkoztak! így Árpád-házi királyaink esetében elsősorban a hunokra koncentráltak, hogy a király Atillái származása okán jogos igényt támaszthasson az uralkodásra! Ezért van az, hogy az olyan elejtett megjegyzéseknek, mint pl. az, hogy „itt magyarul beszélő népet találtak”, még a szokásosnál is nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk! Ezek a népek eredetileg mind Mezopotámiában, vagy annak környékén éltek, onnan vándoroltak el különböző okokból az évezredek alatt, majd itt a Kárpát-medencében újra egymásra találtak. Egy részük még dél felől, Kis-Ázsián és a Balkánon át, más részük később az ősi területekről északra kiszorulva, már a sztyeppén, Szkítián át, szkíta népként beérkezve, de itt mindig rokonokra találva! Kultúrájukból megtartották mindazt, ami megtartható maradt, pl. a rendkívül magas színvonalú fémművességet, a palmettás díszítő motívumokat, a lovas temetkezést, a sumér-szkíta hitvilágot, a pártus államrendet és harcmodort, a szkíta erkölcsöket, stb., de mindenekelőtt mind a mai napig, a sumér-magyar nyelvet! Tóth Imre Tatárlakán, 1961-ben talált, kb. 6000 éves írás. írásjelei pontosan megegyeznek a korabeli trójai, és a Djemdet- Nasr-i sumér írásjelekkel! hasonlókat találtak Tordoson is. Ez az írás a rovásírás és minden betűírás őse! A CSÁNGÓK IGAZÁBÓL BESENYŐK, AZAZ CANGÓK! Régóta foglalkoztatja a magyarságot az a kérdés, hogy a moldvai csángók miért „magyarul” beszélnek, illetve, ha magyarok, akkor hogyan kerültek jelenlegi lakóhelyükre? Magyarázatképpen általában azt szokták mondani, hogy „elcsángáltak”, vagyis elcsavarogtak, feltételezik ugyanis, hogy volt egy olyan szó a régi magyar nyelvben, hogy „csángói”, ami azt jelentette: vándorol, csavarog. A valóság azonban egészen más, a csángók a besenyők utódai! A besenyők ugyanazoknak a mezopotámiai-sumér utódnépeknek a leszármazottai, mint a többi „magyari” nép, tehát a jászok, palócok, matyók, tahók, kunokhunok, avarok, szabirok, de talán még a székelyek is! Ezek a népek valamikor mind Mezopotámiában, illetve annak környékén éltek, majd innen vándoroltak el - különböző okokból - évezredek alatt északra, ott már „szidta” népekként benépesítve a sztyeppéi övezetet. Hérodotosz megírta, hogy a szidták birodalma a Dunától Kínáig terjed. Ezeknek a szkíta népeknek a Kárpátmedencébe eljutott (előbb említett) csoportjai alkották a mai magyarság őseit. Nyelvük a sumer nyelvből ered, nyelvjárásszerű különbségektől eltekintve a megmaradt magyari népcsoportok ma is egy nyelvet beszélnek! A magyar és a sumér nyelv rokonságát itthon már sokan felvetették, kivándorolt történészeink sokszor meg is írták, de ma már sok külföldi nyelvész is elismeri, igazságáról bárki meggyőződhet, aki elolvassa pl. Dr. Bobula Ida A magyar nép eredete, vagy Götz László Keleten kél a nap c. könyvét. A besenyők a „honfoglaló” hun és szabir néprészeket követve jutottak el a Kárpát-medencéig, Árpádnak is besenyő felesége volt! Egészen 1000-ig, jelentős csoportokat be is fogadtak közülük a már itt levő magyarok. A katolikus kereszténység felvétele után viszont már csak azokat engedték be, akik felvették az új hitet. Emiatt akadtak aztán ellenségeskedések is, és a besenyők egy része így kintrekedt. A mai csángók ezeknek az utódai. (Az a feltételezés, hogy a besenyők már a honfoglaló magyarokkal ellenséges viszonyban lettek volna, vagy hogy éppen ők üldözték volna el őket Etelközből és Levédiából, nélkülöz minden alapot! Ez abszurd is lenne, már csak azért is, mert jóval kisebb haderőt képviseltek, és azért is, mert az elüldözőket az üldözöttek nem szokták néhány évtized múlva befogadni!) A besenyők másik neve cangar, ezt Bíborban született Konstantintól tudjuk. Ezt a szót általában kangarnak szokták ejteni, ebben az esetben viszont a helyes kiejtés a cangar! A Baktria környéki népek Oúr-i, ar-i népeknek - uraknak - mondták magukat, (ebből lett az árja kifejezés is), így a canga-hoz ar-t adva keletkezett a cangaar, röviden cangar szó, ill. név. Ebből az -r, vagy az -ar lekopott, így maradt a canga. Ebből pedig, ugyanúgy ahogy a (méd, mada) magya-ból magyó=matyó, a danából (dák, dáh, dana) tahó, úgy ezúttal canga= cangó lett! A palóc nyelvjárásban találunk hasonlókat, ott ma is jellemző a szó közbeni „a”-hangok „á”-ként, míg a szó végi „a” vagy „á” hangok „ó”-ként való kiejtése. (Pl. kalapács - kálápócs.) Ha jól megfigyeljük a csángók beszédében saját nevűk kiejtését nagyon jól hallható, hogy az sokkal közelebb áll a cangóhoz, mint a csángóhoz! Óriási jelentőségű bizonyítéka ez annak, hogy ezek a népek valóban rokonok, és valóban ugyanazon a nyelven beszéltek! Amíg ugyanis a Kárpátmedencében élőkre rá lehetett fogni, hogy nem magyarok voltak, de a „kis létszámú, és erőszakos” magyarok rájuk erőltették a nyelvüket, addig a Kárpát-medencébe soha be nem költözött, sőt, a magyaroktól etnikailag elválasztott (moldvai) csángók esetében ez teljes biztonsággal kizárható! Szó sincs tehát semmiféle „elcsángálásról”, ahogy azt egyesek máig hirdetik nekünk! (A fentebb emített médekről még annyit, őket csak a görögök nevezték így, ők saját magukat madának, magyának hívták. A Kárpát medencébe mint sármagyák (szarmaták) jöttek be. i.e. 250 körül, erről majd legközelebb!) Tóth Imre
