Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
«lîîVAKOfcî IGIEPIEZETT VIMGHODÍTOK 9. oldal HIHETETLEN TÖRTÉNET Az utóbbi években számtalan, furcsábbnál-furcsább történetet hallhattunk arról, hogy a ,,holocaustipar” szakértői milyen módon próbáltak „bizonyítékokat” gyűjteni, hogy a túlélők, azok hozzátartozói, vagy azok hiányában a hitközség részére minél nagyobb jóvátételt igyekezzenek szerezni. Az alábbi történet minden józanul gondolkodó ember szemében hihetetlen és nevetséges lenne, ha nem lenne mélységesen szomorú és tragikus. De nézzük a tényeket! 1944 november utolsó napjaiban Magyarországon a túlerőben lévő Szovjet Hadsereg támadása elől a magyar csapatok visszavonultak. Felsőbb parancsra a Dráva mellett települt egyik csendőrszázadot is visszavonták, és gyalogmenetben indították Villányba. 25 kilométeres menet után egy faluba értek, melynek lakói a szovjetektől való félelem miatt nagyrészt elmenekültek. A zsidó lakosokat már előzőleg kitelepítették. A fáradt század beérkezése után a parancsnok, a még ott tartózkodó helyi csendőrőrsön kért tájékoztatást, hogy hol tudná éjszakára elhelyezni a századot és hol tudnának részükre vacsorát készíteni? A nagyrészt elhagyott faluban végül egy lezárt zsidó élelmiszerboltból „vételeztek” annyi húsárút, amennyi a század ellátásához szükséges volt. A vételezett árúról pontos kimutatás készült, amit a század parancsnoka írt alá, hogy azt később a Honvéd Gazdasági Hivatal kiegyenlítse. (Erre sajnos a háború elvesztése miatt nem kerülhetett sor. ) Meg kell jegyezni, hogy ilyen és ehhez hasonló eset a háború folyamán ezer és tízezerszám fordult elő. Arról nem is beszélve, hogy a „felszabadító” Vörös Hadsereg mindenféle kimutatás és jegyzőkönyv nélkül rabolta végig és fosztotta ki az országot. És most következik a tragikomikus történet, mely komikus, mert egy 60 év előtti nevetséges összeg miatti felhajtás körül zajlik, és tragikus azért, mert az érdekeltek, a zaklatástól való félelem miatt, ma sem vállalják a nyilvánosságot. Azonban a hiteles magnókazetták meghallgatására minden kételkedőnek lehetősége van, ha saját költségén leutazik Floridába a Szittyakürt egy munkatársával együtt. A háború után 59 évvel Kanadában előkerült az a papírcetli, amin a csendőr századparancsnok igazolta, hogy milyen és mennyi húsféleséget vettek át a zsidó üzletből a század vacsorájához. Erre beindult a „holocaustipar” félelmetes gépezete. Megkezdődött a vizsgálat a Kanadában élő 86 éves egykori századparancsnok ellen. Az eset és a cédulán szereplő aláírás valódiságának megállapítására a kanadai titkosrendőrség felvette a kapcsolatot az USA titkosrendőrségével, és a különböző engedélyek beszerzése után megkeresték a századparancsnok egykori bajtársát, aki ma Floridában él. Többszöri, telefonon való egyeztetés után két hitsorsos nyomozó repülővel leutazott Floridába, itt egy szállodában szálltak meg, és innen keresték fel a 84 éves nagybeteg egykori csendőrtisztet, hogy emlékszik-e az akkori esetre, és felismeri-e az egykori századparancsnok aláírását? A kihallgatás természetesen eredménytelenül zárult, hiszen ilyen jelentéktelen epizódra hat évtized távlatából senki nem emlékezhet. Ennek ellenére az idős csendőrtiszt javasolta, hogy kifizeti az okozott kárt, ha kell, a kamataival együtt, hogy az ügy le legyen zárva. Azonban az, hogy az esemény „megtörténhetett”, elegendő volt a kihallgatóknak ahhoz, hogy a „zsidó vagyon fosztogatásának” tényét megállapítsák. Hogy lesz-e folytatása a vizsgálatnak, és mi lesz az eredménye, nem lehet tudni. De az a tény, hogy 2002-ben két nagyhatalom (USA és Kanada) titkosszolgálata együttműködésével két nyomozó Kanadából több ezer dolláros költséggel leutazzon Floridába, hogy egy 60 év előtti jelentéktelen ügyben nyomozzon azért, hogy a maximum 2-300 dollár értékű „zsidóvagyon” eltulajdonítását bizonyítsák, rámutat arra, hogy a „holocaustipar” szervezőinek semmi sem drága, ha „háborús bűnösöket,” „zsidóüldözést,” vagy „zsidóvagyon eltulajdonítását” kell felmutatni. A holocaustnak 6 millió (?) áldozata volt. A „bűnöseit” nagyrészt felelőségre vonták, kivégezték, bebörtönözték. A túlélők közül a „legfiatalabb" is 85-90 éves. A Wisenthalközpont dicséretes módon, még 60 év után is üldözi, keresi a zsidó holocaust bűnöseit. Jó lenne tudni, hogy a kommunizmus 100 millió áldozatának bűnöseit, akik legtöbben máig élnek, és nem is rosszul, sokan vezető beosztásban, kik és mikor kezdik el keresni, zaklatni, üldözni és felelőségre vonni? Szalay Róbert történelemtanár Legyen húsvéti csoda! Idézetek Kertész Imrétől Vágyom a húsvéti csodára, a hagyományosra, a bibliaira. De csak arra. Mert van sajnos más feltámadási csoda is. Ha valaki azt hinné, képzelődöm, téved: Linder Béla feltámadt! És nem is akárhogyan. Az SzDSz ugyanis országszerte a mellékelt képeslapot terjeszti. Hátoldalán pedig ez olvasható: „Fél évig harcra készséget hazudni - értelmetlen. Fél évig idejétmúlt technikán gyakorolni - értelmetlen. Fél évet elpazarolni a pályakezdés, a fiatalság idejéből - értelmetlen. Fél évet embertelen körülmények között élni - értelmetlen. Fél év alatt elzülleni, igénytelenné válni - értelmetlen. Fél évig majmolni a XIX. század hősi életeszményét - értelmetlen. Fél évig költeni az adófizetők pénzét semmiért — értelmetlen. Sorkatonaságot fenntartani akár egy napig is - értelmetlen.” Nota bene: Linder Béla elvtárs az 1918-as szégyenteljes Károlyi-kormány honvédelmi minisztere volt. Amikor határainkat kellett megvédenünk, megparancsolta honvédeinknek: „Menjetek széjjel az országban, és hirdessétek emelt fővel, tiszta lelkiismerettel, hogy ... nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát látni nem akarok!” Az SzDSz nem túl eredeti kampányával szembesülve egyre jobban várom a valódi húsvéti csodát, azt, hogy az SzDSz - linderjeivel - szedje végre a sátorfáját. Nem mernék ugyan vállalkozni arra, hogy az összes távozási lehetőséget felsoroljam, de kettőt tudnék máris kapásból javasolni: a Jordán partját vagy Madagaszkár szigetét, amely állítólag vadragényes, és éghajlata kitűnő. Krisztusom! Legyen húsvéti csoda! Ifj.T.L. „Ott (Magyarországon) mind a mai napig uralkodik a hallgatás kartelje... Ott nem tudtam dolgozni. Ön nem tudja az ottani közülményeket elképzelni. Nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyiltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiában... Ez majdnem olyan undorító, mint ami a hamincas évek vége felé volt.” (Die Zeit) „Budapest már nem egy szellemi színpad, még abban az értelemben sem, hogy negatív inspirációt nyújtana... a városban (Budapest) végbement legújabb változások bizonyos értelemben már nem az enyémek... Egyszóval ez a város feleslegessé vált számomra.” (Dagens Nyheter svéd liberális lap) „A nyelv - igen az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat.” (Valaki más. Magvető. Budapest 1997.) „Március van, süt a nap, közel a nemzeti ünnep... A Margit-híd aluljárójában fehér szakállas vénember, csendőr sárga ruhában, nemzeti színű karszalag, a közepén fekete kettőskereszt, a fején cserkész sapka, árvalányhaj, színes tollak... Egy kiöregedett nacionalista Winnetou.” (Valaki más. Magvető. Budapest 1997.) „A nemzet fogalma mint egy egész országra ráerőltetett szerencsétlen tudat... Csak nem kívánjátok tőlem, hogy megfogalmazzam nemzeti, felekezeti- és faji hovatartozásomat? Csak nem kívánjátok tőlem, hogy identitásom legyen?” (Valaki más. Magvető. Budapest 1997.) „Őszintén bevallom: amikor a Ramallah felé gördülő izraeli páncélosokat a képernyőn először megpillantottam, önkéntelenül és elháríthatatlanul ez a gondolat hasított belém: Istenem milyen jó, hogy a zsidó csillagot izraeli tankokon látom, s nem saját ruhámra varrva, mint 1944-ben.” „Érdeklődtem: hogyan hogy idáig nem tudott magyarul? - s ő azt felelte, azért, mert igen nem szereti a magyarokat. Elismertem igaza van, s hogy egészében nézve magam sem igen találnék sok okot a szeretetre.” (Sorstalanság) „...e kritika engem ,magyar írónak’ nevez. Kérdés: miért kell engem ,magyar író’-nak nevezni, holott magyar környezetben játszódó történeteket írok, s magyar nyelven? Miért e szinte provokatív állítás tehát: „magyar író”? Nyilván, mert nem vagyok az... bizonyos körülményeknél fogva nem tartozók ide... s ezt szinte jól esik ennyire világosan megfogalmaznom.” (Valaki más. Magvető, Budapest 1997.)
