Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-01-01 / 1. szám
8. oldal IMZn VGRSßGfl Gl PROZnßflil «ITîVAKÔfcî Petőfi Sándor SZÉPHALMON Te a nemzet-hálátalanság Égbekiáltó némasága, A nemzet-szégyen Káin-bélyége, Oh Széphalom! Azért kellett-e csak Hozzád zarándokolnom, Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam A keserűség poharából, A milyet eddig még talán nem ittam? Ez volt tehát A múzsák egykori tanyája, Hol most haszonbérlő zsidó lakik? Azon szobában, Melyben Kazinczy Ferenc Élt s kilehelte tiszta lelkét, Most piszkos, nyávogó, porontyok Henteregnek, S a szentek szentéből, nejének Szobájából ím kamra lett, Mely ronda lommal van tele. Ki innen e falak közül! Félek, hogy a ház rám szakad, Mert nagy teher nehezedik rá: Az isten átka -Nagy ég, a pompás kert mivé lett? Még mostan is mosolyg, mosolyg, De szívet-szaggatólag, Mint a megőrült szép leány: Elvadulának a gyümölcsfák, S alattok fű terem buján, Sűrűn és magasan; Tán el akarja rejteni A pusztulásnak szellemét; Mely itt két kézzel dolgozik, Vagy az utat akarja Elfödni, mely a sír mellé vezet, Hogy a halottnak nyúgodalmát Ne háborítsa senki; Mert nyúgalomra nagy szüksége van, Kit hetven évig üldüzött az élet. Itt nyugszik ő Vad fák és vad füvek körében, Fölötte hófejér szobor... Miért fejér? miért nem fekete? Vegyétek el s tűzzétek föl helyébe Sötét sorsának zászlajáti Oly bántó e fejér hazugság. És ezt is özvegye Állíttatá, ez oszlopot; De könnyen telt ki tőle, Mert nem maradt több, Csupán hét árva gyermeke. S miért tett volna oszlopot Sírjához a haza? Hiszen mit tett ő a hazáért? Miatta hét esztendeig szivá csak A börtönök dögvészes levegőjét, És csak fél századig Tartá vállán, mint Atlas az eget, A nemzetiségnek ügyét. Magyar nemzet, most nem volnál magyar, O akkor volt az, midőn senki sem volt, Midőn magyarnak lenni Szégyen vala. És te, hazám, te így fizetted őt! Míg élt: fázott és éhezett, S most sírja olyan elhagyott, Mint számüzötté, Ki idegen földön vesz el. Hálás haza, A szent halott nevében Vedd forró köszönetemet! Ha gyermekem lesz, Ki arra készül, Hogy néked éljen: Ide fogom majd őt vezetni E sírhalomhoz .... buzdításul. ÚJÉVI KÍVÁNSÁG Új évnek kezdetén Legyen földön BÉKE ! Szeretet a lelket Egészen betöltse ! Legyen virág oly szép, Mint az égi kék lég Legyen jóság szívben Oly sok, mint ffffffffffű réten Legyen áldás itt lenn Ugyanúgy, mint régen Illat-felhő szálljon Felfelé a légben ! A szegény és gazdag Együtt énekeljen Legyen boldog élet A földi berekben ! Ferencz Amália Gárdonyi Géza MAGYAR SORS A fejedelem haldoklóit. Az ágyánál ott állt egyetlen fiacskája, a tíz éves Zoltán. Ott térdelt, zokogott a felesége. S ott állt a három vezér a hét közül, - Lél, Bölcs és Botond. Bizony húsz éve már, hogy a nagy Almossal egymásnak véréből ittanak Lebediában örök szövetséget. Azóta Álmos is elköltözött e földi világból. A vezérek is egyenkint költöznek utána. S im a fejedelem is készülődik. Szegen a kard. Omaga alatt medvebőrös ágy. Künn a tavasz hideg holdja világok Benn sárga viaszfáklyák lángja lobog szomorún. Hárman az ágynál. Egy az ágylábnál a pap kezében, aki a térdelő másik táltospapnak a könyvére világít. A csöndességben behallani nagymellű Csepel sírását a folyosóról. Hogy épp az ő szigetén hal meg a fejedelem! Már hát csak annyiban az övé, hogy ő járta körül elsőben s ő ajánlotta a fejedelemnek, hogy odaépíttesse a palotáját. A honnmaradó népnek is alkalmas hely háború idején. Behallani a sírását:- Ki tart meg minket, ha ő meghal? És behallani, hogyan doborognak az érkező lovasok százával, ezrével a Dunán által a hídon. Csak alig egy hete, hogy fekszik a fejedelem. De halálos gyujtovány-hideg döntötte ágyba. Az orvos-papok nem merik a családnak megmondani, hogy a hajnali kürtszót alig hallja már a fejedelem, - hozassa el a család az agg Imecset, a főtáltost, főjóst, a nagy Káma unokáját. Mondja meg az, hogy mi van a csillagokban? Meghagyja-e Isten még a fejedelmet? Vagyhogy eltelt az ideje földi életének? A fáklya serceg. Asszony sír a haldokló kezén. Künn a nép, mint a tenger morajlása:- Árpád! Ne hagyj el bennünket! Árpád apánk! És a folyosóról behallatszik nagymellű Csepelnek a zokogása:- Vége a magyarnak! Mert bizony kuvik szólt a fákon az előbbi éjen a palota mellett. A paripák is különösképpen ijedeztek éjféltájt az istálóban. Jósok nélkül is tudható, hogy a fejedelemnek a halál bontott ágyat. Rekedt bús hang kérdi a folyosón:- A földön van már?- Nem, - feleli Csepel, - még Imecset várjuk: talán az ő könyörgése megtartja a csillagát. A fejedelem fekszik párnák közt hányattam Piros selyemcserge mellig betakarja. A fejedelemné nem engedi még, hogy a földre tegyék, hogy a föld-anya keblére hajtsa a fejét.- Nem, hiszen még nincs annyira! És nem is hal meg, nem, nem! Nem engedi Isten, hogy meghaljon! Árpád nem ügyel már szavakra, sírásra. Arca viaszszín, félig behunyt szeme már a másvilágra réved. Nyolclovas szekér ment délután Imecsért Buda alá, a szent áldozóhelyre, hogy elhozza a szent patak mellől, szent nyírfák alól, ahol immáron tíz éve tanyázik, - fehér bőr sátrában, rudakon fehérló csont lófejek között. O maga is mintha a tél királya volna: fehér szakálla a melléig ér. Vastag szemöldöke, mint a zuzmarás moh. Karosszéken hozza be két fiatal bonc. Eresztik a széket a haldokló ágya felé.- Megmarad-e? - kérdezi minden bús szem. S a fejedelemné ott-térdeltében az O kezét ragadja meg:- Mondd, hogy megmarad! Megmarad! Megmarad! Vagy a szivem itt mingy árt meghasad! A jóspap zuzmarás szemöldöke alól vízgyőngy csillan elő s lefut a szakálán.- Árpád! - rebegi, - Árpád! ... O tartotta valamikor hétnapos korában az áldókő szent tüze füstje fölé. O jósolta meg még Lebedia előtt a fejedelemségét, ő áldatta meg az etelközi áldozati vérrel országot foglaló dicsőséges kardját. S ö áldozta a nagy hálaünnep torán a fehér paripát, mikor az utolsó harcot is megvívták. Csak Zoltán eljegyzésére nem ment már le Csepelre.- Százesztendős ember nem ember, - mondotta, - csak lézengő halott. S maradt a sátrában a budai völgyben, a szent liget mellett, amelynek füvére sem ember, sem asszony nem léphet, ahol galylyat törni, virágot szakítani, vízből meríteni senkinek nem szabad. Szép hely: pillangók pihenője. Lábujjhegyen halad át rajta az őz is. A tor után mondta is a fejedelem:- Itt legyen majd az én örök nyugvósírom, a te nyírfáid alatt abban a szent csöndben. Csupa erő volt még Árpád akkoridőn, noha már deres a haja és szakála. S most: fehér árnyéka csupán önmagának.- Megmarad-e? - kérdi reszkető szóval a fejedelemné, - jósolj! Az orvosok jó szóval biztatnak, de a szemük gyászt mond. Jósolj! Az agg visszahanyatlott a székébe.- Én jósoljak-e? - mormogta szomorún maga elé. S a feje rezgett, mint téli szellőben a fán maradt levél.- Jósolj életet neki! Hiszen ha ősz is, nincs a vénség végén. Jósolj! Te mindig igazat jósoltál! Most a legigazabbat: életet neki! Az agg bólogatott:- Könnyű volt jósolnom: láthattuk nemes szép homlokán Isten urunk jegyét. Akit maga Isten jelöl vezérségére, győzelem van írva annak a kardjára. S a falon függő fegyverekre pillantott. A fáklyák fénye vörös ragyogással rezgett a kardok gyémántjain, rubintján, aranyos bordáin. A fejedelemné megragadta az agg pap karját:- Megmarad-e? Mondd, hogy megmarad! Meggyógyul: megmarad! Az agg Árpádra nézett:- Uram, fejedelmem... Árpád nem is pillant a szólító szóra, feküszik, mint a kő.- Fejedelmem, Árpád.... A te ágyad mellett Atilla lelke leng és Álmos atyád lelke és Levente fiad lelke. Te már őket nézed. A te szemed elől oszladozik már a messze-jővendő idők ködtengere is... Húsz év óta a harmadik országunk ez. Te vezettél bele fegyver-viharok közt véreslábu lovakon, diadalmas lobogóval. Te Isten szemeválasztottja ember, mondd meg nekünk, ha utolsó erejével is ajakadnak: összecsukta-e már szárnyát a szent turul? Megáll-e már valahára ez a vándor nemzet? Megmarad-e ez a Tisza-Duna földje örök országunknak, örökös hazánknak? Még a fejedelemné sírása is elnémul e szóra. Minden szem a fejedelem viaszszin arcára tapad.- Megmarad-e örökös hazánknak? Árpád ajka mozdul. Felel, mint az álmodó ahogy szól:- Meg. Az agg táltos áhitatos arccal tekint a magasba s boldog lélekzettel rebeg:- Oh hála neked nemzetünk Istene! Az életnek szülhet immáron a magyar anya. Eke fénylik, fegyver rozsdásodik, nyájaink, gulyáink nyugton legelhetnek örök országunknak füves szép mezein. Sátoraink körül a békesség virágai nyílnak. Mondd dicső költöző, messze jövendő időknek tükörébe látó, csak egy szóval is mondd: nyugalmas boldog élete lesz-e itt a magyarnak? S az agg táltos a széken előre hajolva várja a szót a fejedelem ajkán Árpád feküszik márványosult arccal. Csak a szeme pillája rezeg még, mint havába múló elégett szövétnek utolsó szikrája. De ajka nem mozdul. Az agg táltos szava szinte holtakat ébresztőn könyörög:- Árpád, Isten választottja, Hacsak egy igét is!... A te ajkadon immár a sorsunkat látó szent egek szólanak: Mi a sorsunk itt a jövendők folyásán? Mi tarthat meg itten idők végeiglen? Kényszerítlek téged Isten országa szélén, Isten szent nevével, ha hűlő ajakkal is, szólj! Szólj Isten szavával : mi a magyar sorsa itt ezen a földön? S még a fáklyák sercegése is elhallgatott. Még a gyermek Zoltán szeme is várakozásra nyíltan bámult a halál fagyába sápadó arcra. Távoli bús kürtszó búgott a Duna tulján által az éjjeli csenden, mintha az is kérdezné a táltossal, a vezérekkel, a nemzettel a szellemek karjában másvilágra induló nagy fejedelmet:- Mi a magyar sorsa a jövendő idők messze végéiglen, mi a magyar sorsa itt ezen a földön? Árpád szeme még egyszer megnyílott. Ujja is megmozdult: bágyadtan mutatott a falra. S kékülő ajka alig hallhatón rebegte:- Akard.
