Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-11-01 / 6. szám
tflîîVAKOfcî 5. oldal fllflGYflROK fl KflRPflT-ÍVIGDGACEBEfl Széfeddin Seiket bey: CSÁNGÓORSZÁGBAN, AZ ŐSI MAGYARSÁG NYOMÁN (2.) III. Szétporló erők Román várostól északkeletre, a megyei székhelytől alig tíz kilóméterre fekszik a Moldova-folyó termékeny síkján Szabófalva, a csángóság ősi alapítású fészke, mely 6500 lakójával a moldovai csángóság legnépesebb és legnagyobb lakfalujának tekinthető. A köztudatban úgy ismeretes, mint a legtisztább csángó embertípus, az idegen behatásoktól leginkább megóvott ősi nyelv, viselet és népszokás őrzője. A csángóság mai viszonyait sehol sem lehetne hívebben megfigyelni és meghatározni, mint éppen Szabófalván, ahol hiánytalanul mutatkoznak mindazok a jelenségek, melyet a mai csángó életet hű megvilágításba helyezik. Egy számbeleleg jelentős, érzelmileg ősi hagyományaihoz ragaszkodó, önfenntartásáért és csángójellegéért elkeseredett élet-halálharcot folytató, gazdaságilag destruált és tűzzel-vassal románosított község életsíkjából próbálom meg kivetíteni a szomorú valóságot, a mai csángó életsorsot... A Szereth és Moldova folyók öntözte északmoldvai vidék roppant termékeny, a rajta élő csángóság mégis nincstelen. Átlagban 3-4 hektár földdel rendelkezik egy Szabófalva vidéki csángó gazda, s abból nem képes legszerényebb létszükségleteit sem fedezni. Igen gyakori jelenség, hogy a földjéhez ragaszkodó csángó gazda végső megoldásképpen potom ellenszolgáltatásért kiadja kis birtokát, s távolabbi vidékek bojár uradalmaiba szegődik napszámosnak, részes aratónak, hogy valamit hazaküldhessen szükséglátta övéinek. A gazdasági bajok legfőbb okozója a nagy népsűrűség, de különösképpen a tervszerűtlen, kezdetleges gazdálkodási mód. E tekintetben a csángóföldön «ősi állapotok» uralkodnak. A földmegmunkálás módszerei ezen a tájon nem sokat változtak a betelepülő kun ősök ideje óta. A modem gazdasági eszközöknek jóformán hírét sem ismerik. Kiváltságos sorsú embernek tekintik azt, aki cséplőgéppel végezteti cséplését, az meg éppen fejedelmi tekintélyt élvez, aki rendelkezik valami gazdasági géppel. A legnagyobb megdöbbenéssel hallottam: olyan eset is előfordul, hogy az igavonó állat híjján, házanépével kénytelen elvégeztetni a szántást a nincstelen csángó gazda. A szakszerű gazdasági vezetés, gazda-tanfolyamok és szakiskolák hiánya katasztrofális méretűvé emeli a csángóság gazdasági csődjét s helyzetét még csak súlyosbítja az, hogy az egyébként is nagyfokú gazdasági nyomás alá helyezett Csángóföld teljességgel védtelen a fővárosi gabona-exportőrök és ügynökök kizsákmányoló szisztémáival szemben. Ezek a szabadon garázdálkodó kúfárok konjunktúrát csinálnak az adóterhektől nyomorított, pénztelen zsellérek szükségéből. Potom pénzeken vásárolják össze az egész évi termést, - tehetik, hiszen semmiféle állami korlátozás vagy árfolyamszabályozás nem gátolja üzelmeiket, - nem egyszer évekre előremenőén lekötik azt, s a nép az adőpénzért utolsó véka gabonáját is kiszolgáltatni kényszerül, noha talán másnap már maga is szükséget lát benne. Az idők sajátságos szellemére utal az is, hogy a pénzt már adópénznek nevezi a csángóság s joggal, mert a pénz nála csakis az állam iránti kötelezettségek lerovására szolgál; mindennapos életének valutája a tojás és a meszely pálinka. Primitív életfok ez: az ősi cserekereskedelemnek a csángó életben újra időszerűvé vált formája; egyetlen lehetőség a létfolytonosság fenntartására. Elszomorító látni az erőknek ezt szétforgácsolódását, ezt a meddő, de hősi igyekezetét a napi betevőfalat jegyében, melyről illetékes fórumok nem akarnak tudomást venni. Ma már elmondható, hogy a román nép felfedezte a falut s annak romlatlan erőit igyekszik a nemzeti élet szolgálatába állítani, támogatja, egyengeti kibontakozása útját. A többségi parasztság adókönnyítéseket is élvez, szakoktatók és faluszervezők vándor csapatait, kultúrligák különítményeit fogadja; Munténiában, Olténiában, Besszarábiában, Erdélyben gombamódra szaporodnak a román falvak értékesítő szövetkezetei, egészségvédelmi állomásai, csak éppen a kisebbségek falvait kerülik el a falu munkaapostolai. A csángó vidéken nem ismerik a gazdasági összefogás eszméit; az a néhány vállalkozó kedvű és faja sorsáért aggódó intellektuel, aki szervezni próbált, kemény leintésben részesült. A csángó kérdés komoly ismerőinek egyikétől erre vonatkozóan azt a magyarázatot kaptam, hogy a mai csángóföldi gazdasági presszió, egyáltalán az a tendenciózus destruáló tevékenység, mellyel koldusbotra juttatják az áldatlan sorsú csángókat, a védekezés legelemibb lehetőségeit is elzárva előlük, program szerint folyik és «a gyomrán keresztül kormányozd a nép érzületét» térítés politikai jelmondat a fanyar igazságát húzza alá. A Csángóföldön tehát gazdasági presszióval próbálják puhítani az ősi tradíciókhoz ragaszkodó csángókat, majd adóelengedések és államsegélyek kilátásba helyezése révén ezerszámra átterelni a többségi elem oldalára... Az öntudatos csángó pedig sziklaszilárdan kitart ősi katolikus hite és őshazájából hozott nyelve mellett, állati sorsban, nélkülözve is... De vajon meddig bírja? Valami csodával határos módon fennmarad-e, avagy győz a politikai szállóige fanyar igazsága, és az életösztön fizikai kényszerűségével szemben menthetetlenül alul marad a faji öntudat?... IV. így épül vasút a Csángóföldön Szabófalvának új vasútállomása van, mely hosszú évek vajúdása után, tragikomikus fordulatokban bővelkedő harcok után jutott tető alá. A falvakkal sűrűn telehintett Moldova völgye csángó lakosságának régi óhaja volt, hogy a Pascani-Román fővonalról szárnyvonalat kapjon, melynek révén állandó érintkezést tarthat fenn a nagyobb terményértékesítő gócokkal. Ez az aránylag kis költséggel megépíthető szárnyvonal főként a tavaszi áradási időszakban vált volna nagyjelentőségűvé, tekintve azt, hogy a lapályos területeken az országutak ilyenkor használhatatlan állapotba kerülnek s a kiépített pályán közlekedő vasút kevésbé van kitéve az időjárás viszontagságainak. Ahány kormány uralma elvonult az ország felett, az a választások előtt minden esetben határozott ígéretet tett az igényükkel sürgetődző csángóknak: a kedvező eredményű választás után megkapjátok a vasutat... Persze, tudnotok kell, hogy melyik listán voksoltok... A csángóság pedig, külön listát nem indítva, mindenkor híven leszavazott a kormányra és várta a beígért vasútvonalat... Várt, várt egy darabig türelemmel, aztán alázatosan deputációt menesztett a vármegyei prefektus elé:- Mint jó «canaristák» (parasztpártiak), eleget tettünk honpolgári kötelességünknek, most már rajtatok a sor, hogy azt a kis vasutacskát, amit megígértetek, elkészítsétek nekünk. A prefektus mosolygott:- A kormány nem feledkezik meg hűségtekről, megkapjátok a vasútat, de lássátok be, hogy sürgősebb problémák is vannak egyelőre a ti vasutatoknál. Egy kis türelmet, majd ha lenn járok a fővárosban, személyesen sürgetem meg ezt a dolgot... Aztán ennyiben is maradtak a dolgok. Befagyott a Moldova folyó, majd újra zöldbe borultak a csángó erdők, kalász érleltek a verejtékkel nevelt kalászok, az évszakok váltakozó futása egymást követte, egyik kormány a másikat követte, de a vasútból nem lett semmi. Pedig egy ízben a választások előtt már a kész vasútépítési tervezetet is leküldötték illetékes helyről - választási hangulatcsinálónak... Újra befagyott a Moldova és vele együtt a vasútépítés ügye is. Végül is kifogytak a türelemből a csángók. Nem szavazunk, vagy ha mindenáron szavazni kell, az ellenlistára voksolunk - mondották ki a szentenciát. Erről az elhatározásukról a legfelsőbb fórumok is tudomást vettek. Maga Manolescu Strunga közlekedési miniszter is hallhatott valamit a csángók kifakadásáról, mert nem sokkal a községi választások előtt lelátogatott Szabófalvára és ott a népes község apraja-nagyja előtt kijelentette, hogy húsvétkor már miniszteri szalonkocsiján fog leutazni Szabófalvára és a legények a húsvétkor szokásos tojásösszekoccantó népi játékot az ő jelenlétében mutathatják be az új állomás várótermében. A miniszter beszédére új remény ébredt a csángók soraiban. Húsvétra meg lesz az új állomás... újjongtak a jámbor atyafiak. Esténként a kuckóban arról álmodoztak a csángó legénykék, hogy milyen lehet egy miniszteri szalonkocsi belseje... a szépkiállású csángó lányok elővették festékeiket és hímezni, ékíteni kezdték a tojásokat, amiket majd az előkelő vendég jelenlétében fognak összekoccintani a vetélkedő legények... egyszóval, mindenki vakon bizakodott a régóta vajúdó dolgának végső rendezésében. Húsvét tájára voltak kitűzve a választások, de még egy héttel a nevezetes dátum előtt semmi mozgolódás sem volt a «vasúti fronton». - Nem szavazunk, ha nem lesz vasút - újították meg a fogadást a csángók s mintha ettől a nyomatékos kijelentéstől komolyan megijedtek volna az illetékesek... másnap a határról érkező emberek lélekszakadva újságolták, hogy épül a vasút, munkások alapozzák már a pályát, talpfákat hordanak, árkolnak, cementet kavarnak. A falu kitódult a csodára. A híresztelés igaznak bizonyult. Néhány munkás egy tudálékosan fontoskodó mérnökkinézésű ember parancsai szerint méricskélt, ásott, talpfákat fektetett. Igaz, hogy húsvétig alig pár nap van még, de hát egy miniszter akkora nagy úr, hogy az ő akaratából pár nap alatt is elkészülhet a vaspálya, - okoskodtak a jámbor csángók, akik aztán nagy lelkesedéssel le is szavaztak a liberális listára. A szavazást követő napon váratlan fordulat következett be. A pályaépítő munkások s a tudálékos úr, minha a föld rejtelmes mélye nyelte vón el őket, eltűntek. A talpfákat ismeretlenek szétlopkodták tüzelőnek, az árkokat feldúlták s a bíztatóan épülő pálya romjain csak egy kicsorbult, rozsdás ásót hagytak. Az egész vasútépítés kortestrükknek bizonyult. Egy vállalkozószellemű pártférfiú néhány munkást fogadott fel, s párszáz lejen «anyagot» szerzett be s színlelt vasútépítést kezdeményezett a bizonytalan sorsú voksok biztosítása érdekében. Az ismeretlen leleményes «vállalkozót» halálrakeresték a rászedett csángók, de hasztalan. Sőt utóbb olyan hírek érkeztek, hogy a zseniális trükkért jutalmat kapott a kormánytól... Az első felháborodás után gondolkozni kezdtek a fortélyosabb atyafiak s hasonlóan szellemes revánsról gondoskodtak. Egy kis szabófalvi házban heteken át hajnalig égett a lámpa s néhény fiatal legény árkuspapirokat körmölt tele, hogy aztán hajnalban kimenjenek a mezőre az éjjel készült műből főpróbát tartani. A nagy készülődés eredménye egy gúnyolódó hangú politikai színdarab lett, melyet falusi műkedvelők aztán be is mutattak óriási hahotás siker mellett. A darab, mondanunk sem kell, arról szólt, hogy hogyan épül vasút a Csángóföldön. A főszereplők között igen előkelő személyiségek szolgálták a közderűt, vasúti bakterek és szálhámos «párt-mérnökök» pórias statisztériával környezve. Azonban a főszerep egy talpfának jutott a darabban, mely egyben a darab csattanóját is szolgáltatta, mint a jóvátét igazságos eszköze, olykép, hogy a háromfelvonásos életkép végén szilánkokra hasogatódott, politikai jelszavak hangos kiáltása közben, - a főszereplők éghez közelebb álló testrészén. A darabban a beígért szalonkocsit egy öreg terűs szekér helyettesítette... A hatósági üldöztetés miatt a kedélyes auktorok megoldották a kerekeket és turnéra indultak a Moldova menti falvakba, ahol érthetően zajos sikert arattak előadásaikkal. A kis csapat híre Bukarestig is eljutott, ahol azonnal elfogatási parancsot menesztettek a trupp után, mely akkor már az egész Moldova mentén felalarmírozta. A színészeket lefogták, tekintélyrombolás címén zár alá helyezték valamennyiőjüket, azonban az okozott erkölcsi kár ezzel nem térült volna meg; a humor jótékony pávatollal megcsiklandozott csángó lélek előtt nullára redukálódott az állami szervek tekintélye... így hát tenni kellett valamit... mégpedig azonnal... mert már igen közeledtek az új választások. A Román városában zár alá helyezett auktorok a hazautat falujukba már vasúton tették meg, azzal a kebelfeszítő jóérzéssel, hogy nem ültek hiába... Qeönczeöl Qyula: Katasztrofális földtörvény a Felvidéken NYILATKOZAT A pozsonyi törvényhozás 2003. október 24-én törvényt fogadott el, amely a kárpótlással és a benesi korszakban a magyaroktól és németektől elkobzott földvagyonnal rendelkezik. A törvényről igen keveset olvashatunk a sajtóban, ugyanakkor tudni kell, hogy csakis azok igényelhetik vissza földjeiket, akiktől azt az állam 1948 februárja, tehát a kommunista hatalomátvétel után vette el. Mivel a magyaroktól és németektől a vagyonokat 1945 és 1948 között kobozták el, a törvény diszkriminatív módon intézkedett. Hiszen a magyaroktól és németektől elvett vagyonokat 1948-at megelőzően kizárólag szláv telepeseknek adtak át. A most elfogadott törvény tehát az elkobzott földeket a szláv telepeseknek biztosítja és ezáltal a színmagyar övezetekben szláv birtokrendszer létrehozásán fáradozik, ami kimeríti az etnikai tisztogatás problémáját. A most elfogadott törvény például nem vette figyelembe: 1. Azokat a Szlovák Legfelsőbb Bíróság által hozott ítéleteket sem, amelyek kárpótlási kérdésekben már a magyarok javára születtek. 2. A törvény nem orvosolja a benesi korszak törvénytelenségeit, ráadásul újabb sérelmek elkövetését teszi lehetővé. Ami pedig példátlan a maga nevében az pedig az, hogy: 3. Elrendeli, hogy azokat a földeket, amelyek iránt a most meghozott törvény alapján igény nem jelentkezik, kerüljenek az önkormányzatok felügyelete alá, tulajdonába. Ugyanis a földeknek megvannak a telekkönyvek adatai szerint az eredeti magyar tulajdonosai és ehhez a kérdéshez, tehát a telekkönyvekhez, még a legsötétebb kommunista időkben sem nyúltak hozzá. Most azonban az új törvény fölrúgva a sok évszázad alatt kialakult rendet, arról intézkedett, hogy átlépve a telekkönyveket, a földvagyont kótyavetyére az önkormányzatoknak adja át. A Magyar Koalíció Pártja nyugati, tehát francia és német nyomásra, illetve a mindent letaroló anyaországi igyekezet alapján, hogy Magyarországot felvegyék az Európa Unióba, belekényszerítették a szlovák kormányba. A legutóbbi koalíciós szerződés szerint a MKP megígérte, hogy nem nyitja meg a benesi törvények kérdését, amihez eleve nem volt joga. Megígérték azonban a magyar egyetem engedélyezését, amit húztak, halasztottak. Arról azonban szó sem volt a koalíciós szerződésben, hogy a magyar egyetem engedélyezéséért cserében a MKP átengedi a magyaroktól elvett vagyonok rendezésének kérdését és olyan földtörvény létrehozásában vesz részt, amely a magyarok földjeit átengedi a benesi korszak szláv telepeseinek. Mintegy 500 ezer hektár termőföld feletti ellenőrzést a magyar települések körzetében szláv telepeseknek. Látva a veszélyt, mint az MVSZ SZOT elnöke, 2003. augusztus 28-án levélben tiltakoztam Simon Zsolt földművelési miniszternél a készülő törvénytervezet miatt, a levelet pedig másolatban megküldtem minden MKP parlamenti képviselőnek és a sajtónak. Választ sehonnan sem kaptam. Egyedül elképedt polgármesterektől hallottam véleményeket, akik meg voltak rémülve azért, mert falvanként több ezer hektár terület elvesztését látták megvalósulni akkor, amikor a magyar vidéken a munkanélküliség eléri az 50%-ot és a termőföld fontos termelőeszköznek számit. Volt olyan polgármester is, aki az MKP vezetéséhez közel áll és azt mondta, hogy a magyarság „legitim” képviselői éspedig a legfelsőbb vezetés egyenesen az „őrültek” gyülekezete, amely nincs tisztában azzal, hogy a felvidéki magyarság alapvető létérdeke ellen milyen merényletet követnek el ezzel a törvényjavaslattal. Természetesen nincs minden veszve. A felvidéki magyarságnak megvannak a szövetségesei a jelenlegi Európában és nekik is érdekük a benesi korszak vagyoni kérdéseinek rendezése. Velük kapcsolatban állunk. Azt azonban a felvidéki magyarság nem engedheti meg magának, hogy olyan képviselete legyen, mint az MKP. Ezért arra kérek mindenkit, hogy a jövőben azokat a magyarokat támogassuk, akik minden egyéb szempontot mellőzve a magyar lakosság érdekeit képviselik. Ne fecséreljük el lehetőségeinket és a jövőben a Magyar Koalíció Pártját sem anyagiakkal, sem erkölcsileg és főleg szavazataival ne támogassuk. Csak akkor van kiút ebből a helyzetből, ha a jelenlegi MKP vezetéstől megszabadulunk és a szóban forgó törvényt amilyen gyorsan csak lehet oda juttatjuk el, ahová való: A történelem szemeteskosarába, azokkal együtt, akik kitalálták. Ehhez kérem segítségüket. Geó'nczeöl Gyula A Magyarok Világszövetsége Szlovákiai Országos Tanácsának elnöke Léva, 2003. október 25.
