Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-05-01 / 3. szám
ttlîîVAKOfct ÍIMGYÍIROK fl KflRPflT-mEDEACEßEfl 5. oldal Nyékhegyi István: A Trianont előkészítő hazaárulások leleplezése (3.) De még nem volt vesztve minden, hiszen az antant, különösen pedig Wilson, erkölcsileg kötve volt a háború alatt fennen hirdetett elvekhez: a nemzetiségi alapon történő államalakításhoz, valamint a népek önrendelkezési jogához. Erre való tekintettel kezdetben szerényebbeknek mutatkoznak területrablásra fölvonuló szomszédaink igényei. Amilyen mértékben azonban összeomlott és zuhant lefelé Károlyi Mihályék politikai mezítlábasainak és kalandorainak uralma alatt Magyarország, úgy vált egyre vakmerőbbé, és mohóbbá az antant kis szövetségeseinek hiéna-étvágya, és gyöngült egyre jobban a győztes nagyhatalmak ellenállása. Mutatják ezt a béketárgyaláson felmerült és egyre terjedelmesebbé váló országcsonkító tervezetek hosszú sorozata. Kezdetben például Clémenceau nem is akart komolyan tárgyalni a románok területi igényeiről, utalva az általuk a központi hatalmakkal kötött bukaresti békére, amellyel Románia kivált szövetségesei kötelékéből, és így a vele szemben vállalt kötelezettségek érvénytelenekké váltak. A csehek igénye is eleinte csak a túlnyomórészt tótok által lakott néhány északnyugati megyére vonatkozóan számíthatott kielégítésre. Ebben a bizonytalan helyzetben csehek, románok és szerbek egyaránt minél nagyobb területek megszállására törekedtek az önmagát lefegyverzett, tehetetlen és bomladozó Magyarországgal szemben, hogy így majd nehezen mellőzhető befejezett tények elé állíthassák a tulajdonképpeni döntésre hivatott békekonferenciát. Károlyi Mihályék végzetes uralmukat legvégül azzal tetézték be, hogy a hatalmat átadták a kommunistáknak. Ezzel Magyarország — ahelyett, hogy támaszpontként kínálkozott volna a győztes nyugati nagyhatalmak szemében, a német imperializmus ellen irányuló elgondolásaik, azaz egy új dunavölgyi politika és gazdasági alakulat létrehozása számára - ellenkezőleg, egyenesen veszedelmes kommunista fertőző góccá gennyesedett, amelyet épp ezért taná-csos volt minél kisebb területre zsugorítani össze. így vált éhes szomszádai szabad prédájává az álfüggetlenséggel hivalkodó, de önmagát egyre jobban lezüllesztő Ma-gyarország. Hangsúlyozottan azért engedték át a nagyhatalmak a rutének által lakott északkeleti Kárpátokat, és így veszett el annak lehetősége, hogy közös határunk legyen az újjászülető Lengyelországgal, és hogy jövő politikánkban a testvér lengyel nemzetre támaszkodhassunk. De ellenségeink értették a módját annak is, hogy a monarchia megsemmisüléséért aggódó francia államférfiakat megnyugtassák. Sietve önmagukat kínálták fel a pángermánizmussal szemben sokkal erősebb és megbízhatóbb gát gyanánt, mint amilyet az erről a hivatásáról amúgy megfeletkezett Ausztria és Magyarország lehető fenntartása jelenthetett volna. Épp ennek a szerepnek betöltése érdekében szomszédaink minél nagyobb és minél erősebb államokká való fejlesztésüket kérték a békekonferenciától, elsősorban a német imperializmus kérdésében legjobban érdekelt Franciaországtól. Clémenceau jobbkeze a béketárgyalásokon André Tardieu, a későbbi miniszterelnök, az 1921-ben kiadott „La Paix” című munkájában a francia részről felhangzó rendkívül heves támadásokra azzal igyekszik mentegetni a monarchia és különösen Magyarország esztelen szétdarabolását, hogy mindkettő „second brillant”ja (kitűnő segítőtársa) volt Németországnak és azzal próbálja a franciák előtt elfogadhatóvá tenni. Szerbia, Románia és Csehország szertelen felduzzadását, hogy „ezzel sikerült a jövőre nézve kimondani a halálos ítéletet a Kelet felé irányuló minden német hatalmi törekrésre.” Hogy milyen humbug volt ez, a későbbi fejlemények nagyon hamar igazolták. A zárt ajtók mögött titokban folyó béketárgyalásokon elbukott a monarchia fenntartásának képviselet nélkül maradt ügye, és vele szoros kapcsolatban bukott el Magyarországnak kétségtelen igazsága is, amely - bár elvi és erkölcsi szempontból vitatlan volt - a döntésre hivatott győztes nagyhatalmak szemében nem jelentett olyan súlyos érdeket, hogy ezért a kis szövetségesek által teremtett területi „befejezett tények’-nek utólagos megváltoztatását érdemes lett volna erőszakolni. A trianoni szerződésnek a francia törvényhozás két házában lefolyt ratifikációs vitája, amely szószerinti szövegében magyarul máig sincs kiadva, világot vet a vezető francia államférfiak igazi felfogására a trianoni országcsonkításra vonatkozóan és arra a felháborodott tiltakozásra, hogy ebben a teljesen helytelenül megoldott kérdésben a francia kormány befejezett tények elé állította a törvényhozást. Lesújtóbbnál lesújtóbb ítéletek hangzanak el 1921. június 1-én - tehát jóval a trianoni szerződésnek részünkről történt elhamarkodott előírása és törvénybeiktatása után - a francia képviselőházban a trianoni szörnyűségek ellen. Egymásután mondják el éles filippikájukat Daniélou, aki épp ezért mond le felháborodva az előadói tisztről, Paul-Boneour, a későbbi külügyminiszter, M. Morgaine, M. Moulet, Wetterlé abbé képviselők. Kicsendül Morgaine beszédéből az a tétel, hogy ha a trianoni szerződést külön lehetne figyelembe venni, akkor azt már a küszöbről vissza kellene utasítani. A javaslat második előadója, M. Guernier, volt miniszter valósággal keservesen küszködve keresi az érveket a trianoni szerződés védelmére. Maga is vitákra okot adónak, ismeri el a szlovák területnek Csehországhoz való csatolását, a bolsevista veszedelemmel szemben indokolja, hogy Ruténföldet Csehország védelmére bízzák, a Millerand-féle kísérőlevélnek a határvonal technikai megállapítását túlhaladó raktifikációkra kiterjedő jelentőséget tulajdonít, elismerve, hogy a békeszerződésben megjelölt határok nem mindenütt felelnek meg teljesen a néprajzi és gazdasági követelményeknek. Briand, az akkori miniszterelnök és külügyminiszter azt mondja: „A trianoni szerződés nem tökéletes, ennek ellenkezőjét legkevésbé én állíthatom. Hogy a határok némileg önkényesen vonattak meg, ki kételkednék abban? Elegendő a térképre nézni és követni a határ vonulását - amely különben is nem teljesen végleges, - hogy legott tisztába jöjjünk azzal, hogy ez a határ nem juttatja érvényre az igazságot”. Hetven olyan francia képviselő akadt, aki ellene szavazott Trianon ratifikációjának, köztük Vincent Auriol, Dormoy, Buisson, Paul- Boncourt, Leon Blum, Mistral, Moutet. A francia szenátus még határozottabban fordult szembe a trianoni elhibázott békeművel az 1921. július 11-én tartott ülésében M. de Alonzie szenátor, többszörösen volt miniszter, olyan elítélő beszédet mondott tisztán a francia érdek szempontjából, hogy ennél lesújtóbbat magyar ember sem mondhatott volna. Ezt támogatták Lamarzelle, Francois Albert szenátorok és mások felszólalásai. De Monzie nagy jelentőségű indítványt nyújtott be, amelyet a következő szenátorok írtak alá: Lamarzelle, Lubersac, Schrameck, Francois Albert, De Juevenej és Bourgeois tábornok. Az egyhangúlag elfogadott indítvány szerint a szenátus felszólítja a kormányt, hogy „még határmegállapító bizottságok munkálatainak befejezése előtt terjesszen elő jelentést azokról a követelményekről, amelyeket tapasztalni lehet a különböző békeszerződéseknek Közép-Európára történt alkalmazásánál.” Ezt azzal okolta meg De Monzie, hogy a trianoni és saint-germaini békeszerződésekkel kapcsolatban csak a jelentés beérkezése után - az ügy teljes ismeretében - vállalhatják a francia szenátust terhelő felelősséget a háború, vagy a béke művéért. Ez tulajdolképpen azt jelenti, hogy a francia szenátus csak feltétélesen járult hozzá a trianoni szerződéshez, és miután a kívánt jelentést még mindmáig nem terjesztették eléje, a francia szenátus tulajdonkééppen máig sem vállalt véglegesen felelősséget az aggályosnak tartott trianoni békeszerződésért. Említsük-e még a Paléologue kísérletét, hogy az elhibázott dunavölgyi francia politika kerekét visszafordítsa, Károly király kétszeri visszatérését, amely mögött a külföld Briand kezét és bíztatását vélte felismerni, a kisantant célzatos megalakulását Trianon és Saint-Germain változatlan fenntartására a francia próbálkozásokkal szemben is, kiváló francia írók, politikusok, publicisták felvonuló szakadatlan sorát mind a mai napig, akik végzetes hibának bélyegzik a monarchia, de különösen Magyararország feldarabolását, ezt az - Anatole France szavai szerint - öngyilkos francia őrültséget. Mindez kétségtelenné teszi, hogy nem francia érdek, és nem alaposan megfontolt, mindenrészében végiggondolt francia elhatározás szüleménye volt Trianon, hanem a zárt ajtók mögött a francia törvényhozás mindkét külügyi bizottsága meghallgatásának teljes mellőzésével, idegen befolyások alatt, hamis adatok alapján történt végzetes ballépés, valóságos bűn minden jogosult érdek ellen, amelyet — egy volt francia miniszter szavai szerint - amilyen könnyen és akadálytalanul lehetett elkövetni, olyan végtelenül nehéz és roppant akadályokba ütközik utólag jóvátenni. Rejtély, homály borítja ma is Trianont, amelyet elsősorban nekünk kellene minden igyekezetünkkel felderíteni. Mert önmagunkat veszítjük el, ha a nagy tragédia után vakságra ítéljük szemünket, és balga illúziók fosztó ködképét hajszolva, nem akarunk eljutni a leplezetlen való igazság megismeréséhez. Boldogult nagybátyám, Nyékhegyi Ferenc tábornok nem tudta túlélni az eseményeket, lelke mélyén ott rágódott a keserű fájdalom, nemcsak tanúja, de részese lévén a magyar történelemnek, és fiatalon, 51 éves korában örökre lehunyta szemét. A jó Isten is úgy akarta, hogy személyemben őrzője legyek azoknak az eseményeknek is, amelyet már megírni nem tudott. Könyve kiadásában is felkérésére tevékeny részt vettem, de sok mindenre vonatkozólag világosságot derítenek a Károlyi-féle hazaárulási per iratai is, amely monstre törvényszéki tárgyalások alkalmával boldogult nagybátyám szerepelt koronatanúként. Az ő vallomásai alapján hozta meg ítéletét a magyar bíróság, a fővádlott Károlyi Mihály távollétében. Néhai nagybátyám ismételten hangoztatta előttem annak idején, hogy az eredeti iratokat, amelyek Magyarország területi integritását mondották ki, és amelyeket kötelességszerűen adott át Károlyi Mihály külügyminiszterének, Diener Dénesnek, nevezett elégette, nehogy kézzelfogható bizonyítékok szólhassanak minden képzeletet felülmúló gazságuk mellett. Elpanaszolta, hogy akkor, amikor Páduából hazajövet az olasz hadvezetőség szalonkocsit bocsájtott rendelkezésére és a svejci határig olasz tisztek kisérték végig, megadva a szokásos tiszteletet Magyarország képviselőjének, a magyar határon szuronyos baka várta ezzel a durva felszólítással: „Le a sapkarózsával.” Azt is tőle tudom, hogy amikor Badogliotól, mint egyedüli magyar megbízott külön megkérdezte, hogy Magyarországra nézve, mely terültetek az irányadók, nevezett olasz vezérkari főnökhelyettes azonnal telefonérintkezésbe lépett a Versailles-ban székelő legmagasabb haditanáccsal, amely kifejezetten azt a választ adta, hogy demarkációs vonalként Magyarország történelmi határai az irányadók. Csak ennek előrebocsájtásával tudjuk megérteni Franchet d'Esperay vezénylő tábornoknak Károlyi Mihály és társaihoz intézett ezen szavait: „Vous étés tombé si bas?” Hát önök ilyen mélyre süllyedtek?, amelyet a legnagyobb megvetés hangján fejezett ki lovaglóostorával csapkodva, pislákoló mécses mellett, kis sötét lyukban fogadva és még arra sem méltatva őket, hogy székkel kínálja meg ezt a társaságot, kinyilvánítani akarván, hogy ez a hazaáruló társaság más fogadást nem érdemel. De lássuk magát a Diaz-féle fegyverszüneti szerződést, melynek szó szerinti szövegét nagybátyám könyvében olvashatjuk. Ezen történelmi jelentőségű könyvében többek között ezeket mondja: „November elsején páduai szállásunkon, a Villa Giusti kastély első emeleti tárgyalótermében az ott összegyűlt bizottságunk előtt megjelent Badoglio tábornok, Diaz főparancsnok helyettese egy vezérkari ezredes és tolmács kíséretében, s kölcsönös bemutatkozás után átnyújtotta nekünk a szárazföldre vonatkozó feltételeket. Badoglio tábornok ugyanakkor megemlítette, hogy a fegyverszüneti feltételeket Párizsból közölték táviratilag és így, bár ezek nagy vonásokban véglegeseknek tekinthetők, a teljes hiteles szöveget, melyet futár hoz Párizsból, csak 2-án kapjuk meg.” A fegyverszüneti feltételek 3. pontja írja elő a kiürítendő területeket, melyek magyarázataként kinyilvánította Badoglio tábornok, hogy a montenegrói és szerb hadszíntéren, valamint Romániával, Ukrajnával és Lengyelországgal szemben a jelenlegi birodalmi határ képezi a kiürítésnél tekintetbe veendő demarkációs vonalat. Magyarországra nézve a régi határok az irányadók, tehát az országhatárok. Ezen szerződést „L'es plénipotentares sousignés, dûment autorisés, déclarent approuver les conditions susinduquées.” (A szükséges felhatalmazással rendelkező alulírott hatalmak képviselői elfogadottnak jelentik ki a fenti feltételeket) szövegű záradékkal F. Ten. Gen. Pietro Badoglio tábornok, a jelenlegi marsall és Addis- Abéba hercege, az olasz vezérkar főnökének akkori helyettese, Magg. Gén. Scipioni Scipione, Colonn. Tullio Marchetti, Colonn Peitro Gazerra, Colonn, Pietro Maravigna, Colonn, Alberto Pariani és Cap. Vase. Francesco Accini szabályszerűen aláírták 1918. november 3-án francia nyelvű szövegezésben az entente hatalmak képviseletében, az Osztrák-Magyar monarchia nevében Weber gyalogsági tábornok, Schneller vezérkari ezredes, herceg Liechtenstein fregattkapitáy, Nyékhegyi ezredes, Zwierkowski koivettkapitány, báró Seiller vezérkari alezredes és Ruggera vezérkari százados. (L. Nyékhegyi Ferenc: „A Diaz-féle fegyverszüneti szerződés a páduai fegyverszünet” címen személyes tapasztalatok és hiteles okmányok alapján összeállított munkáját.) Idézem Weber gy. tábornoknak Páduából november 2- án kelt, a nonarchia hadseregfőparancsnokságához intézett rádiogrammját: ,,Az olasz hadseregfőparancsnokságnak e pillanatban vett közlése szerint az olasz vezérkar főnöke, Diaz, az entente és társult hatalmaktól megbízást kapott, hogy Ausztria-Magyarország összes harcvonalain a fegyverszünetet megkösse. A vezérkar közlése szerint esetleges osztrák-magyar fegyverszüneti bizottságokat a Balkánon vagy a román fronton nem fogadnának, az itt kötött fegyverszünet tehát Ausztria-Magyarország összes frontjaira kihatással bír." (Folytatás a következő számban)
