Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-05-01 / 3. szám
6. oldal REGI fllflGYflR mUlT «ITtVAKÖfcT Padányi Viktor Adalékok Szent István élettörténetéhez (3.) ISTVÁN ÉS VÁSZOLY A középkori keresztény ember legnagyobb problémája a halál és ami utána következik, különösen a clunyi reformok komoly aszkézisének századában. És István hatvanon felül már inkább mennyei hazáján csügg, mint a földin. Fáradt, s erre negyven serény, fáradságos esztendő után megvan minden oka. Energiája meglankadt, érdeklődése megváltozott, s ha valóban a clunyi kor fia, mint ahogy minden ízében az, élete alkonyán imádságos, égre függesztett szemű ember, minél igazabban vallásos volt korábban, annál inkább. Ez a sírja felé ballagó aggastyán feltétlenül megbocsátana öccsének, különösen, ha az a golgotás Krisztust idézné neki és könyörögne bocsánatét; s ha Vászoly valóban a gyáva merénylők, az alacsonyrendű emberek fajtájából való volna, ezt feltétlenül meg is tenné. S ha megtenné, lehetetlen volna meg nem bocsátani neki, hisz a merénylet nem sikerült, s az Örök Bírótól a beteg István is fél, és, ami mindennél több, István király igaz ember; igaz magyar és igaz keresztény, olyan mélyen és olyan nagyon, amilyen mélyen és amilyen nagyon csak az istenfélő és halni készülő emberek tudnak lenni. Végül pedig van még két igen sokat eláruló körülmény, amelyeket Hóman Bálint a Magyar Történet öt vaskos kötetében a Vászoly komplexum tárgyalásánál meg sem említ, pedig ugyancsak vitázik a források szövegével. Az egyik az, hogy a Vászoly-fiak - akik éppúgy nem tagadták meg apjukat, mint ahogy a Vászolyunokák sem tagadták meg nagyapjukat - 10-15 évi bujdosásuk alatt egyszer sem kísérlik meg a hazatérést, noha közben meghal István, jön Péter, majd annak elűzése után jön Aba Sámuel uralma, aztán újra Péter, szóval az uralom és az uralkodási irány gyakran változik; ők nem voltak részesei a merényletnek, s közben meg is keresztelkedtek. Ellenben azonnal otthon teremnek, amint a régi rezsim ellenzéke megmozdul. Ez a körülmény kétségtelenül mutatja, hogy a Vászoly-család tragédiájának hátterében egészen más sötétlik, mint a merénylet, hiszen hármukon kívül Árpádnak férfiági leszármazottja nincs, s odahaza olyanok marakszanak a magyar trónon, akiknek ehhez férfiági alkalmas utód léte esetén jogosultságuk nincs. A fanyar és kendőzetlen tény az, hogy Szent István utolsó éveiben a beteg öregember körül nyüzsgő aulikusok és egyháziak egyszerűen az Árpád-házat söpörték el jogos helyéről a magyar nemzet éléről, s azt a Péter-pártiak éppúgy nem voltak hajlandók restaurálni az ártatlan Vászoly-fiak megkeresztelkedése után sem, mint ahogy nem voltak hajlandók erre Aba Sámuelék sem. Másik az, hogy ha van Magyarországon a nyolcvanas években, a Szent István legenda és a Gesta Ungarorum megírásakor valaki, aki igazán ismeri az István-Vászoly ügyet, akkor Vászoly unokája, Szent László király az. László 21 éves volt, mikor apjára rászakadt Dömösön a trónmennyezet, csodálatosképpen éppen a trónkövetelő Salamon és az őt támogató császári sereg támadásának előestéjén. Bélának tehát - aki olyan 15 év körüli volt apja megvakíttatásakor és aki bátyjaival feltétlenül sokat foglalkozott a száműzetésben apja tragédiájával, amelyet Lengyelországban bizonyára széltében-hosszában pertraktáltak, főleg a krakói udvarban - számtalan alkalma volt fiainak elbeszélni nagyapjuk történetét. László mégis rajongója Szent István királynak, szenttéavatását is ő hajtja végre. Ha Istvánnak bármilyen kegyetlen gesztusa lett volna nagyapjával szemben, László semmi esetre sem lett volna István szentségének olyan nagy propagálója. Mindezek mellett László, a korrekt lovagiasság halhatatlan mintaképe az általa rendelt Gesta Ungarorumot feltétlenül olvasta, annak Péter bűnösségére vonatkozó állításait is beleértve. III. Hogy az elmondottak után az olvasó milyen álláspontot foglal el az István-Vászoly komplexum kérdéseit illetően, az az olvasó dolga. A máig is nyitva lévő három kérdés az, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy Vászolynak valóban része volt a király elleni merényletben, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy István királynak bármilyen formában is része volt Vászoly megvakíttatásában, végül pedig, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy az újra fogságra vetett és Nyitrában őrzött Vászolyt az öreg és beteg királyon kívüli belpolitikai erőtömörülés a király tudtán kívül vakíttatta meg egy Isten háta megetti határszéli várban, esetleg egy olyan szituációban, hogy a merényletben ravaszul beleke-vert Vászolyt a király csupán elzáratta, fiai külföldre menekültek, s a megvakíttatást más tényezők intézték olyan időben, amikor már biztos volt, hogy a beteg király mozgási képességét nem fogja visszanyerni? Hogy ez a harmadik, s történettudományunk álláspontjához képest új variációja az István-Vászoly komplexumnak csak hipotézis, azt készséggel elismerjük. De a Vászoly részessége a merényletben sem más hipotézisnél, s arra sincs történelmi forrásbizonyíték, hogy István vakíttatta volna meg Vászolyt. II. A GIZELLA-REJTÉLY A Szent István ciklus - Géza halálától a Vata lázadáshoz vezető ötven esztendő - a komplexum egyöntetű magasztalásán és az ellenzék nemzeti keserűségének egyöntetű elmarasztalásán kívül történettudományi bonckés alá a szó igazi értelmében nem került, és az így kialakult, egyfelől csupa morális és intellektuális „egyház”-i héroszokból, másfelől csupa aljas és buta „magyar” gazemberekből összetevődő gyerekes képnek igen sok érdekes, sőt lényeges eleme a mai napig naiv és középkori homályban maradt. A Szent-István ciklus egyik ilyen eleme a Gizellát körülvevő középkori homály. Gizella bajor hercegnő a kútfők szerint 974-ben, vagy 975-ben született és házasságkötése után 100 évvel, 1095-ben, még élt, ezek szerint tehát 121-ik életévének betöltése után halt volna meg. Hosszú élete, középkori egyházi magyarázat szerint, életszentségének „jutalma” volt, s ez volt az egyik csodálatos körülmény, amelynek alapján az Egyház később boldoggá avatta. Az adat alapos kutatás alá nem került, a magyar történettudomány, mely oly sok kézenfekvő dolgot elutasít, ebben a képtelenségben nem hozott döntést. Születésének időpontja, legfeljebb két év bizonytalanságával megállapítható. Halálának időpontjához a passaui bencéskolostor egykorú feljegyzése nyújt alapot, amelyből megállapítható, hogy „Gizella magyar királyné” 1095-ben még élt. Azt azonban, hogy ez a „Gizella magyar királyné” valóban Istvánnak a felesége volt-e, eddig még senki ki nem mutatta. Ez a „Gizella magyar királyné” 1045-ben lépett be a bencések apácarendjébe (vagyis ekkor 71 évesnek kellett volna már lennie) állítólag azért, mert Péter király rosszul bánt vele, és így kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Hogy Gizella Magyarországot elhagyta, az valószínű, mert sem haláláról, sem temetéséről nincs feljegyzés, és sírjának sincs eddig semmi nyoma, márpedig ha Magyarországon halt volna meg, valószínűen István mellé temették volna. Mikor Szent László 1083-ban, István maradványait a szent király, Imre, Gellért és mások kanonizációjával kapcsolatban „felemeltette”, Gizella koporsója a közfigyelem elé került volna: Másoldalról azonban, ebben a „Szent István évben” feltétlenül megállapítás alá került volna - ha igaz lenne - az a tény, hogy a szent király felesége még mindig él, hisz a kanonizáció nagy esemény volt - és László a kanonizációs ünnepségekre meghívta és elhozatta - volna Passauból; Az a léhetőség, hogy László nem tudott volna Gizella létezéséről, kizárható. A kanonizáció esztendős ünnepek keretében történt, és erről a passaui zárda feltétlenül tudott. A kérdés további vitatása egyébként felesleges, 122 évet élni all. században lehetetlen, főleg pedig lehetetlen egy clunyi fegyelmű, fűtetlen és fűthetetlen kolostorban, és végül lehetetlen anélkül, hogy ezt a csodát a pápai székhez a kolostor ne jelentse egy, királyné és egy kanonizált szent özvegye esetében László magyar király korában. Mivel azonban a kolostor feljegyzése szerint 1095-ben élt ott egy „Gizella” nevű „magyar királyné”, a rejtélynek csupán egy megoldása lehet; két különböző személyről van szó, és a másiknak jóval fiatalabbnak kellett lenni az elsőnél. A számbajövő korszak magyar királyasszonyainak a nevét Péter feleségén és Imre herceg fiatal özvegyén kívül ismerjük; tehát csak két személy jöhet számításba. Péter feleségéről azonban 1047-ből van egy tragikus híradás - már pedig a passaui zárda rejtélyes „magyar királynéja” 1045-ben vonult be oda, így csak egyetlen lehetőség marad. A passaui „Gizella magyar királyné” Imre özvegye volt. És valóban, ennek erős valószínűségét a helyzet és a körülmények logikáján és néhány, eddigelé értelmesen meg nem fejtett magyarországi eseményeken kívül néhány érdekes és sokatmondó egykorú magyar és külföldi, kútfőadat is meglepő összhangban támasztja alá. Imre feleségének alakját szintén középkori homály övezi. Sem neve nincs feljegyezve, sem sorsának férje 1031-ben bekövetkezett halála utáni alakulásáról nincs konkrét értesülésük. Amit tudunk róla alig több, mint hogy 1027-ben ment férjhez, és négy évi gyermektelen házasság után özveggyé lett. Középkori egyházi kútfő kegyes, de csaknem lehetetlen állítása szerint „József házasságban” - kölcsönös szüzességet, a József és Mária, házásságkötelékét utánzó formát fogadva - élt az urával'. Középkori horvát értesítések szerint állítólag Kresimir horvát királynak lett volna a leánya, ez azonban csaknem lehetetlen, mert Kresimir István király idősebb kortársa (1030-ban halt meg), viszont Imre születésekor István már csaknem 40 éves (1008), és Kresimir fia (István, későbbi horvát király) akkor nősül, amikor Imre megszületik. Kresimir gyermekei tehát átlagosan két évtizeddel idősebbek Imrénél, aki István utolsó gyermeke volt. Ha azonban Imre felesége nem lehet Kresimir leánya, annál inkább lehet Kresimir unokája és majdnem biztosan ez a való helyzet. Kresimir fia úgyanis, a fennebb említett későbbi I. István horvát király, még trónörökös korában, 1008-ban, Imre magyar herceg születésének esztendejében veszi feleségül II. Orseolo Péternek, a későbbi velencei dogénak leányát. Ez a leány annak az Orseolo Ottónak a testvérhúga, akihez két évvel később István király egyik testvérhúga megy feleségül. Ezzel áll elő az a helyzet, hogy István családja, az Orseolo-család, valamint a horvát királyi család egymással házassági rokonságba kerülnek s ez természetesen és logikusan veti meg további dinasztikus házasságok alapját, Imre horvát házasságára való utaló horvát kútfő adata tehát egyáltalán nem alaptalan, legfeljebb a személy megjelölésében tévedett a feljegyzés szerzője. Imre felesége nem Kresimirnek, hanem Kresimir fiának leánya volt. Ez a körülmény igen fontos, igen érdekes; mert megmagyarázhat két eddigelé valószínűtlennek tartott és történettudományunk által el is vetett kútfőadatot. Az egyik Bajor Altaichi Évkönyvekben talált és a 11. szd. hetvenes éveinek elejéről származó feljegyzés, amely szerint Vászolyt Gizella magyar királyné és „unokatestvére” Péter fondorlatos módon vakíttatták meg, mert Péter trónöröklésének útjában állt, a másik pedig az eredeti példányában elveszett, de egy tekintélyes részében a Kálti-krónikába (Bécsi Képes Krónika) átírt Szent László-korabeli Gesta Ungarorum adata, amely ugyanezt állítja, ugyancsak „Gizelláról” és „unokatestvéréről”, Péterről beszél. Történettudományunk az Altaichi Évkönyvek adatára vonatkozóan azt a szellemes magyarázatot adja, hogy ez az adat valószínűen Vászoly unokájának (I. Endre fiának), a szerencsétlen Salamonnak németországi emigráns környezetéből kerülhetett az Altaichi kolostor Évkönyvébe, az adat tehát nem megbízható, a Szent László-korabeli Gesta szerzőjéről pedig azt állapította meg, hogy az - lévén Vászoly Szent László nagyapja - bizonyára „Vászoly-párti” volt2, aki ura nagyapjának emlékét törekedett szépíteni. Ennek a forráskritikai álláspontnak az az alapja, hogy Gizella királynőnek, István feleségének Péter nem volt unokaöccse. Egyébként is Gizella királyné kegyes és vallásos, és valóban tiszteletreméltó figuráján kívül életkora is ellentmond efféle fondorlatoknak, hiszen Gizella Vászoly megvakíttatása idején már a hatvanas éveit taposta. Történettudományunk abba a hibába esett, hogy az Altaichi Évkönyvek és Szt. László korabeli gesták „Gizelláját” István király feleségével, Gizella első magyar királynéval azonosította éppúgy, mint ahogyan vele azonosította a passaut „magyar királynét” is. Ez a rejtélyes három 11. szd-i adatban is felbukkanó, de semmi esetre sem Gizella első magyar királynéra vonatkozó, hanem nála feltétlenül későbbi „Gizella magyar királyné” nem István királynak, hanem Imre királyfinak a felesége volt. A tévedés nyitja Imre feleségének a neve. I. István későbbi horvát király feleségének a neve Orseolo Jocela volt és minden józan logikai támaszték megvan ahhoz, hogy a leányát, Imre feleségét, is erre a névre keresztelték. Ha mármost az olvasó tekintetbe veszi, hogy ezt az olasz „Jocella” nevet éppúgy „Dzsoszelának” ejtették mint ahogyan a szintén olaszból származó „Gizella” nevét is „Dzsiszelá”-nak ejthették all. szóban, különösen az olasz származású és a latint is olaszosan ejtő papok, a Dzsoszela és Dzsiszela, (Jocela- Gizella) összekeverése egy emberöltővel István halála után egyszerre érthető. És az a „Dzsoszela” valóban és szószerint unokatestvére volt Péter magyar királynak. íme, a családfa: István magyar király Orseolo Otto István hotvát király (Gizella) (István nővére) (Orseolo Jocela) Imre Péter Freila Jocela Péternek és Freilának Imre is (anyjuk révén) és Jocela is (apjuk révén) vérszerinti első unokatestvérük volt. Az Imre és Jocela közötti házasság egy évvel azután jött létre, hogy az Orseoloknak el kellett hagyniok Velencét, s a férj Bizáncba, a feleség pedig bátyja udvarába, Magyarországra tért két gyermekével vissza. Egészen nyilvánvaló, hogy az Imre házasságát ő közvetítette. Á Velencéből történt száműzetés (1026) és Imre házasságának ideje (1027) világosan mutatják ezt. Imre 19, Jocela 17-18 éves lehetett ekkor, aki királynői ambícióján kívül tizennyolc éves életvidámságát egy sokkal melegebb atmoszféra emlékét és félig olasz, félig dél szláv temperamentumát hozta a székesfehérvári királyi udvar vallásos templomozó, szigorú és túlklerikális világába egy teljesen papi szuggeszciók alatt álló, apja képére és hasonlatosságára formált, clunyi szellemű, túlszemérmes, túlkomoly és szerelmi legyeskedések, dal, játék, tánc helyett imádkozó férj mellé. A kor és a szereplők képe - különösen lélektani mélységeiben természetesen nem az, amilyennek a nagyobb és kisebb legenda szerzői, meg Hartvik naic jámborsága az évszázad végefelé idealizáló igyekezetükben megrajzolják. A fiatalasszonynak, aki fele ségnek és nem apácának indult el Magyarországra, egész bizonyosan nem tetszett az, amit vágyai és álmai helyett komor és unalmas valóságként kapott, és nyomasztó egyedüllétében még akkor is a velencei atmoszférát jelentő és sugárzó Péterekhez menekült volna, ha nem lettek volna rokonok, és ha tudott volna magyarul, mint ahogy, különösen az első években egészen bizonyosan nem tudott. Mikor 17-18 éves korában, félig gyermekként Magyarországra került, Jocela egészen bizonyosan nem volt sem hatalomvágyó, sem kegyetlen, sem romlott. Későbbi jelleme a magyar udvar komor, túlontúl egyházi és az unalomig puritán és szigorú cluny atmoszférájának nyomása alatt formálódott át. Jocela nem belső meggyőződésből élte azt az életet, melyet apja és férje a neofiták belső meggyőződéséből alakított ki az ő számára is. Jocela külső nyomás kényszerére élte a számára kijelölt életformát, s a monoton rabság első következményeként Jocela képmutatóvá lett. Ha élte a fehérvári udvar imádságos életét, és belső vallásos hév és meggyőződés nélkül tette ezt, képmutatóvá kellett lennie, hisz a középkori asszony még akkor is ura családjának hatalma alatt állott, ha ez nem királyi család volt, mint az övé, és az örökös álarcviselés és résenlevés fárasztó rabságából csak egyszer-egyszer; olyankor szabadult meg egy-egy pihentető órára, amikor a hasonló nyomást érző Orselo-gyerekekkel bújt össze tanútlan alkalmakkor. Mikor az ura meghalt és a vadkan-megtépte, testével együtt a feleség királynő-álmát is eltemették, Jocela 22 éves volt, s a legjobb barát, az unokatestvér, akivel együtt beszélték a „csacsogó” olaszt, húsz. Ennek a csácsogó olasznak, ha király is úgy akarta volna, lett volna esélye a trónra, hiszen ő a vér szerint Géza fejedelem unokája volt és ez a csácsogó olasz megszüntethette volna a fehérvári atmoszféra imádságos nyomását, sőt, esetleg feleségül lehetett volna menni hozzá. Néhány hónappal később azonban kiszabadult nyitrai börtönéből és egy kissé dacosan, sebzetten és keserűen megjelent a fehévári udvar életében az a „barbár”, aki az egyenes férfiági örökös volt, és aki felől úgy döntött a királyi akarat az ősi jog és az ősi vérparancsa szerint; hogy annak a felesége fogja azt a helyet elfoglalni, amit Jocelának helyezett kilátásba a házasság ígérete, és amit egy másik házasság esetleg még valóraválthatott volna. Hogy aztán a dolog még rosszabbá váljék, ez a börtönben megdacosodott, megkeményedett és megkeseredett barbár nem szerette az idegeneket. A többi fel van jegyezve az Altaichi Évkönyvekben is, meg a Szent László-korabeli Gesta Ungarorumban is. ' István király az ősi törvényt és a régi öröklési rendet erőszakosan megdöntve alapít dinasztiát. Leányai mellett Imre az egyetlen fia, akit utódának szán és eszterint nevel. Ez az egyetlen fiúutód az Árpádház egyetlen igazán és megbízhatóan keresztény tagja. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az egyetlen fiúutód, az éppencsak hogy megalapított dinasztia egyetlen továbbvivőjének s a még friss és zsenge magyar kereszténység egyetlen biztosítékának apja éppúgy, mint maga a papság is meg ne magyarázná, hogy ő József-házasságban nem élhet, mert Krisztus magyarországi ügyét veszélyezteti. 1 Hóman-Szekfü: Magyar Történet I. kötet 235. és 251. lapok akürt világhálózati honlapja elérhető a következő címen: http://web.cetlink.net/-szittya Drótposta (email) címe: szittya@cetlink.net Kérjük kedves olvasóinkat, akik számítógéppel és email-lel rendelkeznek, küldjék be címüket a SZITTYAKÜRT email-jére.
