Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-05-01 / 3. szám
2. oldal «lîTVAKOfcî innnYTű-folytatás az első oldalról -Magyarország számára is. Ez ígéretek megtartására azonban a Nyilatkozat semmiféle garanciáról nem gondoskodott, és ami ennél is súlyosabb, a tárgyalófelek azt sem határozták meg, hogy mit értenek demokratikus intézményeken és szabad kormányon. Ez a mulasztás végzetesnek bizonyult, és a Nyilatkazatot megfosztotta minden gyakorlati értékétől. Szovjetunió ezeket a fogalmakat a megszállt országokban kiforgatja, és érdekeinek megfelelően értelmezi. A második világháborút követő párizsi békeszerződés a trianoni békeparancs egyenes és megszakítás nélkül folytatásának tekinthető, amely éppen azért, mert elődjének hibáit még csak fokozta, tartósnak és a béke, valamint az adott problémák megoldására alkalmasnak nem tekinthető! Az országok határai nem voltak mindig vasfüggönyök, hanem a határok mentén a két ország szomszédos lakossága szabadon érintkezett, kölcsönösen a másik területére telepedett. Ezek az emberek általánosságban minkét állam nyelvét beszélték is. A keresztény szemlélet egyik legfontosabb tétele a felebaráti szeretetre vonatkozó tanítás, amelynek gyakorlata a segítőkészség és a türelem. Mindkét keresztény erény a magyarság tulajdona. A segítőkészség nyilvánult meg akkor, amikor Magyarország határain kívül élő idegen népek bebocsátást kértek és nyertek. A türelem nyilvánult meg akkor, amikor a beengedett vagy betelepített népek nyelvét, vallását, szokását meghagyta, kultúráját nemcsak támogatta, hanem fejlesztette. A beengedett és betelepített idegen népek a nyugati kultúmépekhez hasonlóan a hálát nem ismerték, a türelemmel visszaéltek, a kölcsönadott földet eltulajdonították, és 1920. június 4-én magukkal vitték. Ha elnyomás volt a sorsa nemzetiségeknek hazánkban, mint világgá kürtölték, akkor miért siettek a szerbek, románok, szlovákok vagy a zsidók Magyarországra bevándorolni, titokban beszüremkedni. Valami nyilván vonzotta, húzta őket Magyarország felé. Bizonyára nem börtönnek látták hazánkat, hanem ellenkezőleg, a szabadság, az egyenlőség, a jobb élet, a haladás és a jogbiztonság hazájának. A magyar lélek valójában ősi hitében sem volt pogány. A két keresztény erényt már akkor is magában hordozta, amikor még a Napistennek fehérlovat áldozott. Mint minden kultúra idővel szétesik, úgy a magyar léleknek e két erényben kiteljesült ősi sokezer éves kultúrája is túlfejlődött, elfajult. Felebarátait, az idegeneket jobban szerette, mint önmagát. Az idegenek nyelvét ápolta, támogatta, a sajátját elhanyagolta. A magyar lélek fogyatékosságát fokozta az a tény is, hogy Magyarország külpolitikáját 1526—1920-ig terjedő 396 éven keresztül idegenek, a Habsburgok irányították. Négy évszázad alatt a magyar lélek elvesztette önállóságát, tájékozódó képességét, a befogadott türelem erényét nem ismerő népek, amelyek egykor mint a magyar Szent Korona fennhatósága alá tartoztak, a változott viszonyokhoz sokkal gyorsabban alkalmazkodtak. A nagyhatalmak politikai és gazdasági erejét helyesen értékelték, úgy helyezkedtek, hogy a trianoni pecsétet másodszar is ráütötték a békeparancsra. A négy évszázados függő viszony, a kétszeres háborúvesztés, közel fél évszázados szovjet katonai megszállás a magyar lélek egyrészében szinte helyrehozhatatlan károkat okozott. Ma a függetlenségtől elszokott magyar lélek szinte beteges vágyódással kapaszkodik minden levegőben függő szalmaszálba: federációba, konfederációba és most legújabban az Európai Unióba. Bármit, csak ne függetlenséget, pedig a magyar, ha szabadságát és függetlenségét veszélyeztetve látta, tudott fegyverhez nyúlni és a lehetetlenségig harcolni: Thököly, Rákóczi felkeléseiben, a 48-as szabadságharcban, az 1944/45-ös országvédelemben, s utoljára 1956-ban a nemzeti függetlenség, a szabadság és a semleges Magyarország megszületésének csodálatos szabadságharcában. Keresztény államiságunk ezer esztendejében a magyarságnak a Nyugat és a szabadság védelmében elszenvedett és egyetlen más néphez nem hasonlítható irtózatos vérvesztesége, párosulva a Habsburgok négy évszázados magyarellenes és a nemzetiségeknek kedvező rövidlátó politikájával — amely politika isteni igazságszolgáltatáskép saját családi hatalmuknak is sírásója lett -, szülte a 19. századbeli Magyarország legsúlyosabb problémáját, a nemzetiségi kérdést, melynek megoldására a történelem már időt nem adott. Az elpusztult magyar népi millióknak Habsburg-módszerekkel történt idegenekkel való pótlása adta ellenségeink kezébe azt az ütőkártyát, melyet ellenünk Trianonban kijátszottak. Az emberi szabadság és a „népek önrendelkezési joga” alapján ítélkeztek a nyugati világ hatalmasai. Hogy a valamennyi nemzetiséget létszámában felülmúló összmagyarság hogyan akar „önrendelkezni" a Kárpátok és az Adria közti térségben, arra a győztes nyugatiak nem voltak kiváncsiak. Amint hogy a magyarság múltbeli jószolgálatai sem voltak rájuk semmi hatással, modván, hogy a történelmi nagy múlt nem jelent szabadalmi jogot a történelem jövőhöz. Minden azonban csak azért volt lehetséges, mert a trianoni békediktátum idejére már birtokon belül voltak a juttatónak! Ezt a kész helyzetet viszont az „őszirózsás” patkányforradalom nemzetáruló „előzékenysége” biztosította számukra. Magyarország nem érdemelte meg szétdarabolását, gyilkos erőszak ölte meg! GONDOLATOK A HŐSÖK NAPJÁN A két világháború közötti időben, minden év május utolsó vasárnapján megünnepeltük a „Hősök Napját.” Ezt a megemlékezést 1945 után betiltották. Az úgynevezett rendszerváltás egyik eredménye volt, hogy ismét emlékezhettünk hőseinkre. Az utóbbi évtizedek történelemhamisítói azonban alaposan megzavarták az emberek tudatát. Elhallgattak, sőt megaláztak és gyaláztak olyan hősöket, akikre büszkék kellene, hogy legyünk, ugyanakkor hőssé igyekeztek magasztosítani olyanokat, akik a magyar nemzet szégyenfoltja. Valójában kik voltak a nemzet hősei? Az elmúlt évszázadok történészei jó érzékkel és becsületesen keresték meg a magyar évszázadok valódi hőseit és állítottak számukra méltó emléket, a honfoglalástól kezdve, egészen a második világháború végéig. A második világháború elvesztése alapvető fordulatot hozott. Az 1945 után hatalomra került kommunista, kozmopolita nemzetidegen klikk új értékrendeket állított fel. A háborút becsülettel végigharcoló, az esküjükhöz híven ra-gaszkodó, az ország, a család, a haza védel-mében a végsőkig kitartó hősöket, háborús bűnösnek, németeket kiszolgáló utolsó csatlósnak, fasiszta gonosztevőnek bélye-gezték. Százával juttatták bitóra, ezrével börtönözték be, és tízezrével hurcolták szovjet büntetőlágerekbe azokat, akik nem tettek mást, mint hűek maradtak katonai esküjükhöz. A kivégzetteket jeltelen gödrökbe kaparták el, és legtöbbjükről még ma sem tudják szeretteik, hogy hol nyugszanak. Ezeket a hősöket a kommunista éra éveiben el kellett felejteni! Helyettük a katonaszökevények, az ellenséghez átállók, a szabotálok, a hős védőkre hátulról lövöldözők, a gyáva bujkálok, a megszállókkal együttműködők lettek a hősök. A mítoszok gyártásához visszanyúltak az 1919-es „Dicsőséges Tanácsköztársasághoz,” és nemzeti hőst faragtak a véreskezű terroristákból, Számuely, Kun Béla és társai - de nem maradt el mögöttük Schönhercz, Ságvári, Kilián és a többi „kommunista hős” sem. Ezekhez zárkóztatták fel a személyi kultusz éveiben a még élő kommunista vezetőket. E „hősökről” neveztek el utcákat, tereket, iskolákat, gyárakat, stb. Azonban a legnagyobb hős a „Hős Szovjet Hadsereg” volt! Ennek köszönhettük „felszabadult, boldog, szocializmust építő” életünket. Falvainkban és városainkban ezrével építették a szovjet hősi emlékműveket, melyek előtt évről-évre kötelező volt a koszorúzás. (Demszky Gábor és Göncz Árpád még a rendszerváltás után is áhítattal ünnepelte a „felszabadítókat” a Budapesti Szovjet Emlékműnél.) A Gulagokra hurcolt tömegekről, a kifosztott országról, a meggyalázott anyák, feleségek, leányok százezreiről nem volt szabad beszélni, de még suttogni sem, mert mindenhol ott leselkedett a félelmetes ÁVH, ami gondoskodott arról, hogy a börtönök, az internálótáborok, a rabszolgamunkahelyek folyamatosan zsúfolva legyenek. Ezen a megalázó állapoton akartak változtatni azok, akik 1956. október 23-án fegyvert szereztek, hogy lerázzák az ország nyakáról a megszálló Szovjet Hadsereg, és az őket kiszolgáló magyar kollaboránsok igáját. Azok voltak a hősök, akik az ellenségtől elvett fegyverekkel és benzinespalackokkal meghátrálásra késztették a világ legerősebb szárazföldi hadseregének „ideiglenesen hazánkban tartózkodó” egységeit. A győztes forradalmat a Szovjetunióból nagysietve idevezényelt félelmetes nagyságú hadsereg néhány nap alatt vérbetiporta. Ezután megkezdődött a kommunista rendcsinálás és történelemhamisítás. A forradalom hőseiből fasiszta ellenforradalmárok, bűnöző gonosztevők, rablók, gyújtogatok, gyilkosok lettek. Százakat küldtek bitóra, vagy vertek agyon, tízezreket zártak börtönbe, százezreket üldöztek el az országból és rettegésben tartották az egész lakosságot. így érkezett el 1990-ben az un. rendszerváltás. A Parlament törvénybe iktatta 1956. október 23-át, köszönhetően Dénes Jánosnak, az egyetlen Parlamentbe került 56-os forradalmárnak. Ezt követően a reformkommunisták lázas sietséggel kezdték el 56 átértékelését. A hős, életüket feláldozó Pesti Srácokról alig esett szó, helyettük azok lettek „forradalom hősei,” akik az első pillanattól lőtték vagy lövették a „felkelőket,” minden idegszálukkal és cselekedetükkel a forradalom kibontakozása ellen dolgoztak, valósággal szabotáltak és végső soron a forradalom árulói lettek. Ma ezeknek emelnek szobrot, helyeznek el emléktáblát, neveznek el róluk utcát, és nevükkel létesítenek kitüntetéseket. Ezekről írnak dicsőítő könyveket. A még élő valódi hős forradalmárok pedig, ismeretlenül, megalázó körülmények között, a társadalom peremén vegetálnak. Kiket ünnepelünk a Hősök Napján? Kikre emlékezünk? Elsősorban azokra gondoljunk, akiket 60 éve próbáltak és próbálnak még ma is velünk elfelejtetni. Emlékezzünk a második világháború magyar hőseire, azokra, akik az ősi magyar föld védelmében vették ki részüket. E heroikus, többszörös túlerőben lévő ellenség ellen folytatott honvédő háborúban is kiemelkedik Budapest 101 napos védelme, és az 1945. február 12-13-i kitörés, melyhez csak Zrinyi Miklósnak, Szigetvár hős védőjének bátor kitartása és elszánt kirohanása hasonlítható. Emlékezzünk a köztemető 298-as parcellában nyugvó bátrakra, aki a legsötétebb Rákosi időkben is hitet mertek tenni magyarságukról. Emlékezzünk azokra az 56-os hősökre, akik a harcok alatt haltak hősi halált, de sírjaikat a Kádári éra éveiben eltüntették, és csak a Kerepesi temető 21-es parcellájában sikerült néhány száz sírt az utolsó pillanatban megmenteni. Emlékezzünk a köztemető 301-es parcellájában nyugvó hős mártírokra, akik a kommunisták bitófáin haltak hősi halált. Emlékezzünk rájuk tisztelettel, szeretettel, és tanítsuk meg gyermekeinknek, unokáinknak, hogy kik azok az igazi hősök, akik haló poraikban is a nemzet élniakarását hirdetik! Szalay Róbert Négyesfogat Boross Péter Horn Gyula Medgyessy Péter Nekik köszönhetjük az EU-ba való belépést!
