Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-03-01 / 2. szám
mnvAKm IGIEPICXGTT YKÍICIIODITOK 9. oldal Látogatás a Babona Népének konyhájában KRI5ZTOFÓBIA Házi sütésű, nem-zsidó által készített kenyér még akkor sem fogyasztható, ha a hozzávalók kóserek. Egy nem-zsidó pék által sütött kenyér 'zsidó kenyérnek' tekinthető, ha egy zsidó személy a sütésnél valamilyen módon közreműködött, pl. bekapcsolta a sütőkemencét. Ilyen esetben a rabbi tanácsát kell kikérni. Nem-zsidó borból nem szabad inni. Olyan személyek, akik borral kereskednek, vagy a bőriparban dolgoznak, nem-zsidó bort még kóstolás céljából sem ihatnak. Nem-zsidó borral való kereskedés csak akkor engedhető meg, ha az a személy megélhetésének a forrása. Más módon való haszonélvezés nem-zsidó borból nem engedhető meg. Nem zsidó bort nem lehet ajándékba adni, vagy továbbadni, ha azt előzőleg ajándékba kaptuk. Ha nem zsidó-személy kóser borhoz ér annak előállítása alatt, vagy később, a következő módok egyikén, a bort nem-zsidó bornak kell tekinteni: 1. Ha megérintette a bort (nem csak az üveget), 2. Ha a bort egy pecsét nélküli palackban összerázta. 3. Ha a bort egy pohárba vagy egy egyéb folyadék tárolására alkalmas edénybe öntötte. 4. Ha ivott egy pohárból vagy üvegből vagy egy szívószál által kortyolt, valamennyi bort hátrahagyva. 5. Ha az üvegből bort öntött ki és valamennyi bort az üvegben hagyott. 6. Ha a bort össze- vagy megkeverve egy kanállal, vagy bármilyen más evőeszközzel. 7. Ha bort szívatott ki egy hordóból (pl. szivornyával). Tejes és húsos ételeket nem szabad egy időben fogyasztani. Ezért olyan személynek, aki húsos étel után szeretne tejes ételt enni (vagy fordítva), meg kell bizonyosodnia, hogy szája tiszta az előző étel maradékaitól, és hogy nem ragadt semmi a fogai között. Húsos étkezésnél használt asztalterítőt nem szabad tejes étkezésnél használni, és viszont, hacsak azt ki nem mosták. Kenyeret nem szabad húsos vagy tejes kézzel megérinteni, hacsak a kérdéses kenyeret nem rakták félre kizárólag tejes vagy húsos étkezésekhez. Ha evésnél vagy az étel elkészítésénél használt konyhaeszközök bármilyen kis ideig nem-zsidó személy birtokában voltak, de most már zsidó személy birtokában vannak, akkor ezeket a konyhaeszközöket 'mikvé'-ben (rituális fürdőben) alá kell merítenünk. Nem-zsidó személyre nem szabad csomagolatlan kóser élelmiszert, legyen az nyers vagy főtt, nem szabad nem-zsidó személlyel egyik zsidó háztartásból a másikba küldeni. Kedves Olvasó! Mielőtt kétségbe vonná, hogy valaki is leírta valaha a fentieket, ki kell ábrándítanom. Az idézetek a "Kásrusz"-ból, a zsidó étkezési törvények könyvéből valók. Sokan úgy vélik, a zsidóság a Könyv Népe. Ha könyvön csak a Talmudot értik, elfogadom. Mások szerint a Tudás Népe. Hogy tényleg az-e, a fenti idézetek alapján bárki eldöntheti. Mivel úgy tudom, „a hír szent, a gondolat szabad”, bátorkodom - talán nem egyedül - arra következtetni, hogy inkább a Babona Népe. Évekkel ezelőtt olvastam a „Szombat” hasábjain, hogy Auschwitzban maga a „Tudás” pusztult el. Hadd ne minősítsem a szombatos sziporkázást. Vagyunk, akik nem kérünk e tudásból, a babonából, amely úgy tűnik, mégsem pusztult el. Mi ugyanis - most lehet jajgatni, micsoda kirekesztés! - nem megyünk kóserájba. Ugyanakkor kérdés, ha a zsidóság ennyire ragaszkodik saját étkezési szokásaihoz - legyenek azok bármennyire is babonások -, sok magyar mégis miért szégyelli a magyar konyhát, a Nagymama Szakácskönyvét, miért vesz őstermelők árusította sonka, kolbász, paradicsom helyett EU-szabvány szerintit? Ifj. Tompó László A ZSIDÓK „FAJI” SAJÁTSÁGAI Páter Bangha Béla S.I. Wemer Sombart, a hírneves berlini szociológus, ki a katolicizmussal szemben éppen nem árul el csak rokonszenvet, a zsidókérdésnek pedig legelfogulatlanabb s legnagyobb tudományos készültséggel dolgozó kutatója, a zsidók első letagadhatatlanul közös tulajdonságaként azt jelöli meg, amit ő Rationalisierung des Denkens-nek nevez, mi pedig inkább egyoldalú észelvűségnek neveznénk.1 Tudvalevő dolog, így fejti ki Sombart, hogy a zsidók az értelmességet rendkívül nagyrabecsülik s az értelmi munkákra sokkal több tehetséget is árulnak el, mint a mechanikus testi munkákra. „Udvarias görög, ostoba zsidó s becsületes cigány lehetetlen dolgok”, mondja egy román közmondás. A zsidók minden időben és minden helyen éleseszűségükkel tűntek ki, mellyel helyzetük előnyös vagy hátrányos oldalait azonnal észrevették. Chamberlain ugyan úgy találja, hogy a zsidóknál az ész kevésbé van kifejlődve, de ezzel bizonnyal ugyanazt érti, mint Sombart, hogy t. i. észtehetségük a haszonelvúség szempontjainak mérlegelésére szorítkozik. Ha azonban „ész” alatt a gyors gondolkozási, szétválasztó, elemező és kombináló képességet értjük, mely azonnal feltalálja a dolgok középpontját, gyorsan tud analógiákat felállítani, szinonimákat megkülönböztetni, végső következtetéseket levonni, akkor a zsidóknál az átlagos észtehetség igen magas fokon áll. Ez a számító intellektualizmusuk magyarázza meg rendkívüli ügyességüket mindabban, ami számítással jár, kezdve a sakkjátéktól fel egészen a matematikai tanulmányokig. Elvonóképességük és az a bizonyos számító tehetség, melyet Wundt a művészi lélek intuitív fantáziájával szemben kombináló fantáziának nevez, megmagyarázzák nagy ügyességüket az üzleti számvetésben. Az orvosi ténykedésre, pl. diagnózisok felállítására szintén ez a számító, következtető, kombináló tehetség teszi őket alkalmasakká. A számító ésszel szemben viszont rendkívül elmaradt a zsidók átlagában az érzelmi és intuitív felfogóképesség. Minden eleven életátérzés, mondja Sombart, minden miszticizmus és romanticizmus teljességgel távol áll az ő tisztára diskurzív világnézetüktől és amit Naumann Frigyes egyszer „Die Juden und das moderne Wirtschaftsleben.” Liebermannról, a festőről mondott, hogy „agyával fest”, bizonyos értelemben általános zsidó tulajdonságot jelez. A zsidó - úgymomd Sambart - igen élesen, lát, de keveset lát környezetét, embertársait, a külvilágot nem érzi eleven, személyes valónak, a dolgokat nem fogja föl élő, természetes, szervesen keletkezett, konkrét teljességnek. Mindenütt a részletkérdések és rész-letcselekvések, azoknak célszerűsége és kihasználhatósága, gyönge és erős oldala áll nála előtérben. Személyes tisztelet, lovagi önfeláldozás és hódolat neki érthetetlen dalog. „A zsidó minden lovagiasságot lelke mélyéből utál minden szentimentalizmus, minden lendület, minden feudalizmus, minden patriarchalizmus idegen neki”. Ezért teljes individualVannak összetartozandóságok: folyó és meder, test és lélek, férfi és nő, bizalom és becsület, szeretet és igazság. A sor folytatható, ám ennyiből is kiderül, közöttük a kötőszó mindig az és, sohasem a vagy. Ha az ókori bölcsek, a keresztény egyháztanítók korában élnénk, nyilván felesleges lenne ezt hangsúlyozni, ámde ne feledjük, nem az ő koruk a miénk. Hogy mennyire nem, arra többek között akkor döbbentem rá, amikor elolvastam a „Demokrata” 2003. évi 12. számát, amelynek 31. oldalán a cikkíró a kereszténységet, a krisztusi hitet a nacionalizmussal, a magyarsággal állította szembe. Szerinte a kereszténység „nem képvisel nemzeti érdeket”. Ha mondjuk valaki a Fidzsi-szigeteken él, megértem, hogy vajmi keveset tud az isteni kinyilatkoztatásról, Krisztusról, a dogmákról, az Egyház történelméről. De Mária országában? A dogma és az egyházpolitika nem ugyanaz! Szomorú, hogy voltak békepapok, hogy Mindszentyt a pápa elárulta, hogy a csángóknak Róma nem ad magyar papot, mindennek azonban semmi köze az Isten által kinyilatkoztatott igazságokhoz. Miért kell a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni a kádból? Mellesleg, ha a kereszténység nemzetellenes, Mindszenty mitől nem az? A közmondás szerint aki nem tud arabosul, nem beszéljen arabosul. Készségesen elismerem, átlagembertől ugyan nem elvárható, hogy ismerje Schütz Antal dogmatikáját, ám aki újságíró, még ha nem is pap, köteles tájékozódni. Szomorú, hogy a magát konzervatívnak tekintő Demokrata ilyen bárgyúságoknak helyet ad. Ha a cikkíró nem, legalább főszerkesztője fogadná meg Kazinczy intelmét: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok, ezt ha nem érted, / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” Ifj. T. L. ista a politikában is. A liberális államfogalomnak, mely az emberben csak polgárt lát s az államéletet pusztán paragrafusok szerint tudja kezelni, a zsidóság volt kezdettől, fogva a leglelkesebb híve, ő vallja leghangosabban azt a felfogást, hogy az állam „különbségnélküli egységekből” áll. A zsidó önmagát és embertársait nem annyira test- és vérből álló élőlénynek látja, - ezért tagadják a zsidók a különben annyira különleges zsidó jelleget és hangoztatják, hogy zsidó és német, zsidó és angol, zsidó és magyar közt nincs semmi mélyebben járó különbség - hanem csak jogalanynak, állampolgárnak vagy egyéb abstrakciónak. A zsidó, úgymond Sombart, a világot pusztán értelmével ismeri fel, vérrel, szívvel, kedéllyel gondolkozni nem tud. S mert ő nem tud, azért azt sem érti, hogy más miért tud s azt hiszi, hogy amit ő hideg eszével a papiroson elrendezett, ugyanazt ugyanolyan módon az életben is el lehet rendezni. Azért hiszi sok zsidó, hogy a zsidóság és a keresztény népek közti ellenszenv pusztán mesterségesen terjesztett antiszemitizmus eredménye. A vérben rejlő momentumokat, az átérezhető és érzékelhető valóságokat az ő pusztán aggyal és papírral dolgozó egyoldalú intellektualizmusa nem képes megérteni. Természetes, hogy a zsidók ezt a racionalizmust nemcsak elméletben vallják, hanem a gyakorlatban is követik. A középpont, melyből a zsidók emez egyoldalú intellektualizmusa az egész körülöttük csoportosuló világot felfogja és értékeli, a zsidóknál különös mértékben kifejlődött önérzet és önérdek. Sombart ezt a tulajdanságot célkeresésnek, tedeologistának nevezi és megjegyzi, hogy ezt a sajátságot a zsidóság összes megfigyelői ritka egyöntetűséggel megállapították rajta. A zsidó a külvilággal mindig csak szubjektív szempontokból foglalkozik s úgyszólva képtelen arra, hogy elfogulatlanul és melléktekintetek nélkül engedje át magát a világ szemléletének. Nem tud, nem bír önmagáról megfeledkezve merülni el a kozmosz mélyeiben, nem tud a gondolat szárnyán fölemelkedni a végtelen űrökbe, hanem ehelyett, mint Jellinek oly jellemzően mondja, inkább „alámerül, hogy drágagyöngyöt keressen.” Mindent a saját énjével hoz kapcsolatba. Ami őt minden egyébnél jobban érdekli, az a kérdés: mire való ez? megéri-e a fáradságot? minek? menynyit hajt? mi hasznom belőle? A zsidó a kulturális tevékenység, az irodalom, művészet és tudomány terén is megmarad tedeologistának minden során minden szaván kiérzik az az ügyeskedő, céltudatos törekvés, hogy lehető nagyfokú kedvező hatást érjen el. Még a tréfa terén is ez a céltudatosság vezeti, azért nem ért a zsidó a kedélyteli, öntudatlan humorhoz, de annál jobban a jól kiszámított, ügyes, hatásélchez és maró szatírához. A zsidó azonban átlag hatalmas lelki energiák embere. S mihelyt erős akaróképessége a célt következetesen szem előtt tartó gyakorlati racionalizmusával párosul, megszületik az a nagyfokú céltudatosság és célirányosság, mely mint a zsidók egyik legpregnánsabb és legmarkánsabb jellemvonása ismeretes. Szemét erősen a kitűzött cél felé irányítani s a cél elérésétől, semminemű akadály által vissza nem riasztatni, szívósnak, kitartónak, sőt konoknak lenni a cél érdekében: megannyi figyelemreméltó zsidó faji sajátság. Ennek a céltudatosságnak folyománya továbbá a közmondásos zsidó élelmesség, azaz az egyes helyzetek kihasználhatóságának észrevétele, mely a zsidókat arra képesíti, hogy azonnal észrevegyék azoknak gyöngéit, akikkel érintkeznek, s megtalálják azt a hangot, amelyre környezetük hangolva van. Ez az élelmesség a rugója voltakép a lankadatlan szorgalomnak is, melyet náluk tapasztalunk, s mely annál csodá-latosabb, mert hiszen a komoly, nehéz, főleg testi munkát feltűnően kerülik. Ugyanezen céltudatosságból folyik az összetartás érzete is, melyet már Cicero is észrevett a zsidókon: „Scis, quanta concordia!” írja róluk. (A következő számban folytatjuk.)
