Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)

2003-03-01 / 2. szám

10. oldal mnCYflR SORSOK «lîîVAKOfcT HOGYAN LETTEM „HÁBORÚS BŰNÖS"? (,, Vitéz Szilágyi Lajos színművész vallomásai 1944 őszén karhatalmi zászlóaljnál telje­sítettem szolgálatot, s egyik éjszakai járőrünk igazoltatás során elfogott egy Bíró Sándor nevű körözött személyt, aki egy szolnoki utász-zász­lóaljnál őrvezetőként, írnoki beosztásban tel­jesített szolgálatot. Amikor az utász-zászlóalj parancsot kapott Szolnok város elhagyására, Bíró Sándor őrvezetőre - mint írnokra - hárult a feladat, hogy az irodai felszereléseket, zsold­­könyveket, szabadságolásijegy blankettákat, kimaradási tömböket és egyéb kitöltetlen űrla­­pakat, valamint a kör- és fejbélyegzőket kincs­tári bőröndökbe csomagolja, és felügyeljen arra, hogy ezek az új körletbe hiánytalanul megér­kezzenek. Bíró Sándor őrvezető felettesei bizal­mával visszaélve, kihasználva a háborús hely­zettel járó lehetőséget, megszökött alakulatától, s a gondjaira bízott bélyegzőkkel és űrlapokkal felkereste budapesti bűntársait, akikkel rövid idő múlva a Garay tér, Keleti pályaudvar és Teleki tér környékén az általa szabályosan kiál­lított katonai igazolásokat pénzért árusította. A zászlóaljparancsnokságunkra történt elő­állítás és kihallgatás során Bíró Sándor beis­merő vallomást tett. Déry Jenő századostól parancsot kaptam Bíró Sándor bűntársainak elfogására. Bíró Sándor bűntársai tartózkodási helyét ismerte, de a házszámot nem tudta, ezért őt magunkkal kel­lett vinnünk, amely fontos volt a szembesítésnél is. Bíró vállalta, hogy segít a társai felku­tatásában. Útközben derült ki, hogy Bírót, aki a józsef­városi Vas utcában lakott, ismertem, kisgyerek­ként, sokszor futballoztunk együtt a Rókus kórház előtti téren. Ismertem szüleit is, akik üzletünkbe jártak vásárolni. Édesapámnak a Stáhly utcában volt vendéglője, amely a Rókus előtti térre nyílt. Végtelenül sajnáltam Bíró szüleit, mert a hadbíróság, ilyen súlyos ügyben elkerülhetetlennek látszott. Készültségemmel a Bíró által megmutatott Garay utcai házhoz érkeztünk. Az általa jelzett lakásban megtalál­tuk a bőröndöket, s benne a még megmaradt űrlapokat, és bélyegzőket is. Bíró bűntársaira várnunk kellett, ezért a ház óvóhelyére mentünk. Hűvös őszi idő volt. Járőröm tagjaival együtt magam is fáztam az állandó szolgálattal együtt­járó kialvatlanságtól, amely alaposan próbára tett bennünket. Időközben a ház lakója, Bótai Kálmán rendőrnyomozó is haza érkezett, s értesülve arról, hogy a házban katonák vannak, akik egy már elfogott bűnöző társai után kutatnak, köte­lességének érezte, hogy segítségünkre legyen. Ezt azonnal elfogadtam, mert ezzel egy időben a kapuba állított őrszem jelentette, hogy megérkezett Bíró egyik bűntársa, aki először nem akarta Bírót megismerni, majd amikor Botai Kálmán szembesítette őket, és „ráolvasta” a jövevényre, hogy többször látta őket együtt, bevallotta, hogy ő is részt vett az okmányok árusításában. Amíg Bíró többi társára vártunk, a Bótaival folytatott beszélgetés során kiderült, hogy ismeri apámat, aki 30 éven át Budapest különböző ke­rületeiben volt vendéglős. Bótai azt is tudta, hogy a Stáhly utcában van jelenleg a vendéglőnk. így történt, hogy amikor Bótai Kálmánt három hónappal később, 1945 februárjában letartóztatták, azzal a váddal, hogy ő jelentette fel a házban „bújkáló üldözötteket”, annak bizonyítására, hogy ez a vád valótlan, engem nevezett meg tanúként, mint a katonai készült­ség parancsnokát. A Garay utcai házból Bíró két később érkezett bűntársával együtt három személyt állí­tottunk elő, akik közül az egyik Cimbalmos Viktor névre hallgató személy volt zsidó, akit, mivel zászlóaljunk semmilyen formában nem foglalkozott zsidó ügyekkel, másnap parancsno­kom elengedte. Bírót és társait pedig a mi zász­lóaljunknál korábbi dátummal állományba vet­tek, mint katonákat. Bíró és három társa mint bűnözők voltak „üldözöttek”, és nem mint zsidók. Az a tény, hogy a bűnözők közül egyikük zsidó volt, nem jelentheti azt, hogy politikailag üldözöttekről volt szó, hiszen a lopott katonai okmányokat pénzért árusították. 1945. február 28-án engem is letartóztattak és előállítottak az Andrássy út 60-ba. Itt Zirc László nyomozó foglalkozót; a Bíró Sándor és társai elfogásával és előállításával kapcsolatos üggyel. Negyven napig voltam vizsgálati fog­ságban, ahol az éjszakába nyúló kihallgatások és nappali szembesítések során kiderült, hogy Bótai Kálmán nyomozónak semmi köze nem volt az úgynevezett „üldözöttek” elvitetésében, feljelentésében, s az is kiderült, a szó valódi értelmében bűnözők voltak. Az ellenem folyta­tott vizsgálat lezárása után Zirc nyomozó a következőket mondta: „magának az a szerencsé­je, hogy ezek az ön által elfogott személyek pénzért árusították a lopott igazolványokat, mert ha ingyen adták volna, akkor tevékeny­ségük ellenálási mozgalmi cselekedetnek minősülne.” Később Bótai Kálmántól úgy értesültem, hogy Cimbalmos Viktor (alias Weis Viktor) akit a parancsnokságom tekintettel zsidó voltára elengedett, többszörösen büntetett előéletű, a rendőrség által nyilvántartott személy. 1945. és 1949. között két alkalommal is felkereste Édes- 1 apámai az üzletben, és zsarolni próbálta. A Történeti Hivatal azt a Határozatot, ame­lyet 1945. április 7-én az Andrássy út 60-ban kaptam, mely szerint bűntény hiányában sza­badlábra helyeznek, s amelyet a népbírósági eljárás során 1949-ben két fotómásolattal együtt eltüntettek, 2002. márciusában megtalálta és elküldte címemre. 1945. február 28-án tartóztattak le első alka­lommal. Akkor a következő „intézményekben” voltam letartóztatásban, illetve vizsgálati fog­ságban: Budapest, VII., Hársfa u.-i Rendőrka­pitányság, egy éjszakát töltöttem ott, majd átvit­ték a Kürt u.-i „RIÓ SZÁLLÓBA” - ez volt az „ANDRÁSSY U. 60.” előszobája. Itt kihallgat­tak s innen a „60”-ba vittek. Iszonyú kö­rülmények közé kerültem, ahol úgy hullottak az emberek, mint ősszel a legyek, részben a kínzá­sok és verések következtében, részben a tetvek­től kapott vérhas következtében. Két hét múlva már én is vérhasban voltam, mely alaposan legyengített. Mig egészséges voltám, addig segítettem az elhalt bajtársak felcipelésében, az udvaron emberi erővel vontatót kiskocsira rak­tuk a halottakat, s három-négy fogoly elhúzta a Szvetenai utcai hullaházba. A foglyokra három­szor annyi őr vigyázott. Ezek az őrök fél­revezetett, Debrecen környéki parasztfiúk vol­tak, akiket mi gyászmagyaroknak neveztünk. Sok-sok éjszakán át folytak a kihallgatá­sok, állandóan hallatszott a fájdalmas nyögé­sek és sikoltások zaja, amelyet a zömében zsidó nyomozók embertelen vérengzései okoz­tak. Az épület Csengery és Andrássy úttal párhuzamosan futó pincéi zsúfolásig tele voltak letartóztatottakkal, férfiak és nők, kiskorú lányok és gyerekek együtt! Úgy fe­küdtünk a csupasz padlón, mint a heringek. Hangsúlyozom: férfiak és nők vegyesen! A latrinára is mindenki akkor ment, amikor kel­lett, rövid idő elteltével mindenki beteg lett, hemzsegtek rajtunk a tetvek. Vállaimat véresre marták a tetűk. Legborzasztóbb hely a „PA­PÍR” volt, ide hordták azokat a nyomorékká vert embereket, akik már agonizáltak s gyógy­szer és orvos hiányában nagyon kevés súlyo­san bántalmazott ember maradt csak életben. Itt volt Zadravetz István tábori püspök is, súlyos prosztata betegségével, s egy nyolcadik hónapban lévő várandós asszonyt gyámolított, itt volt Orlay (Obendorfer) Jenő, aliás CHAPPY, a híres karmester-dobos, aki néhány évvel előbb, a berlini dzsessz fesztiválon első díjként egy karmesteri pálcát kapott Hitlertől, amelyben állítólag rejtjeles utasítások voltak CHAPPY számára, aki a Gestapo budapesti ügynöke volt. Ezzel vádolták! Hónapokig verték, a kezeit úgy tönkretették, hogy évekig orvosi kezelésre szorult. Jobbról CHAPPY, balról Bisztricky grafikusművész feküdt mellettem, de ha elzsib­badt valamelyikünk valamelyik testrésze, akkor az egész sornak meg kellett fordulnia. Olykor nyers, állatoknak való morzsolt kukoricával etet­tek bennünket, s aki nem tudta a kőkemény ku­koricát megrágni, az éhezett. Volt közöttünk egy 15 éves kislány, Kovarcz Emil nyilas miniszter unokahúga, akinek édes­apja noha Kovarcz Emil testvére volt, politikai nézeteik különbözőek voltak, s ezért a két test­vér eltávolodott egymástól, ez Péter Gábort és fajtestvéreit nem érdekelte. A kislányt rettenete­sen megkínozták. A nyilasok még itt is elvoltak különítve, már amennyire lehetett elkülöníteni, Az ő pin­cerészük az Andrássy úti bejárat alatt volt, s ott legtöbbször csak állni tudtak, leülni és feküdni nem lehetett, sokan végkimerülésbe haltak meg. A férfiak és nők által közösen használt latrinába néhány szerencsetlen vérhassal küzködő beteg beleszédült, és egyszerűen megfulladt a fékáliá­­ba, senki nem tudott segíten, mert senkinek nem volt annyi ereje. Egyébként ez az erős emberi Urülékszag előbb-utóbb megszokottá vált, s csak akkor történt valamiféle intézkedés, amikor már a nyomozók sem bírták elviselni a kihallgatásra vitt foglyok szörnyű szagát. Megváltás volt számomra, amikor mintegy 39 napi vizsgálati fogság után, bűntény hiányában, szabadlábra helyeztek! Súlyos bete­gen kerültem ki onnan. Péter Gábor „főtaná­csos” személyesen adta át a Határozatot, és még kezet is nyújtott. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a világ legnagyobb bűnözőjével fogok kezet, habár az ottani állapotokról, me­lyeket itt most néhány szóval érintettem, gondol­hattam volna, hogy egy keresztényfaló fenevad­dal állok szemben. Ennek a tömeggyilkosnak az irodája az épület hátsó cselédlépcsőjénél volt, egy szűk kis helyiség, gondolom azért választot­ta azt a helyet, mert ott biztonságban érezte magát, félt, talán józan pillanataiban - ha volt egyáltalán neki ilyen - sejthette, hogy ez az embertelen szadizmus nem marad megtorlat­­lanul. Sajnos soha senki nem számoltatta el. Édesanyám és Édesapám, amíg az Andrássy út 60-ban voltam, mindennap pár hónap unokájuk­kal, Gyurival együtt vártak engem egész nap, szerencsére tavasz volt, s én húsz éves voltam. Édesanyám gondos ápolásának köszönhetően a belémdiktált pálinkakúra rohamosan meggyó­gyított. Apám elégette tét vekkel teli ruháimat, s én magam is igyekeztem, nem csak fizikailag de lelkileg is mégszabaduni az átélt borzalmaktól. Mivel pici gyerek volt a családban, félve a fertőzés veszélyétől, a Rókus kórháztól kapott erős fertőtlenítőszerrel fertőtlenítettük az egész lakást. Furcsa és talán hihetetlen is, de ez a fer­tőtlenítőszer azóta is érezhető a Stáhly utcai lakásban. Több mint 58 év telt el azóta, de ma is jól emlékszem az ott látott és átélt borzalmakra. Mint a fertőtlenítő szag lakásban örökre, úgy lelki szemeim előtt ma is látom a meggyötört, megkínzott arcokat. 1945. március végén, míg én az Andrássy út 60-ban a politikai rendőrség foglya voltam, katonai behívót kaptam a Mária Terézia lak­tanyából. Apám abban a reményben, hogy rövidesen szabadulok, nem küldte vissza a behívót, s amikor kicsit jobban lettem, velem jött. Az 1/2-es őrzászlóalj parancsnokánál Földi Lajos századosnál kellett jelentkeznem, aki akkor szervezte a zázlóaljat. (Földi szds. azonos azzal a Földi Lajossal, aki később 1949-ben tábornokként a Katpol. parancsnoka volt.) Apám engedelmet kért, hogy engem elkísért, de be­tegségemre való hivatkozással szükségesnek vélte, hogy velem jöjjön. Földi szds. barátsá­gosan fogadott, s miután tájékoztattuk őt vizs­gálati fogságomról és lábadozó állapotomról, azt ajánlotta, hogy mégis csak maradjak ott, s majd olyan beosztásba helyez, amely nem megterhelő és eltudom majd látni. Legfőbb érve az volt, hogy ebben a mai helyzetben, amikor az oroszok viszik a fiatalokat hadifogságba, tekintet nélkül arra, hogy harcolt-e vagy sem, volt-e katona vagy nem, jobb ha fegyver van a kezemben. Vitéz. Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, mi­niszterelnökhöz osztott be biztonsági szolgálat­ba, Kiss István százados alá, aki a miniszter elnök úr veje és egyben segédtisztje volt. (Folytatjuk) EMLÉKEZÉS A NEMZETVEZETŐRE 1897. január 6. - 1946. március 12. SZÁLASI FERENC idealista volt a foga­lom legtisztább értelmében. Idealisták lé­­lek-égéséből származik az a meleg, mely nagy és legnagyobb történelmi elgondolá­sokat érlel gyakorlati valósággá. Hatalmas lánggal égett a lelke, és ez a láng az ideálok legmagasabb régióit csapdosta. Ahol tiszta minden gondolat, érzés, és tisztán válik meglátássá, tervvé, akarássá. Ahová nem ér föl a minden féle lehetőséget megrajzoló élet szennye. Ahonnan termékenyítő, ter­melő, éltető és virágzó igaz meleg sugárzik a való életre. Szálasi Ferenc mérhetetlenül sokat adott önmagából. Nemcsak azoknak, akik már első megnyilatkozásai után felfigyeltek rá, és köréje sorakoztak. Azoknak is bőven jutott belőle, akik személyét és lángleikét észre sem vették, észre sem akarták venni. Személytelenné vált gondolatai észrevét­lenül belerezegtek a közömbösekbe is. Eze­ken a gondolatokon és igazságokon meg­tört, s primitívvé, nevetségessé vált az ellenkezés és ellenségeskedés is. Akik rosszallóan bírálták, akik lekicsinyelték és gúnyolták, akik ellene acsarkodtak és ágál­tak, akik bíróságokkal elítéltették, és bebör­­tönöztették, azok is az ő gondolatait dú­dolták. Kivonatolva, megcsonkítva, átfest­ve, más ruhába öltöztetve. Tömegével lop­tak Tőle még azok is, akik vérpadra vitték, gúzsba kötötték, megköpdösték és a leg­nemtelenebb bosszútól habzó szájjal, a nyomorék erkölcsi és nyomorék szellemi törpeség fegyver mögé bújt giccs-figurá­­jában mondták ki Rá az élet végső Ítéletét: az akasztófát. Szálasi Ferenc egy volt a magyar történelemben. De az ő személyes egysége, a végtelen sokaságába fúrodott bele s az egyetemesség jellegével szántott, vetett és termelt. Aratni - nem is akartiAz aratást és a termést nemzetére hagyta. Szívből, szán­dékosan - a Vértanúk isteni sorssze­rűségével. Szálasi Ferenc túlnőtt személyes ön­magán, fajtáján és korán, erre bizonyság a Múlt, bizonyság a Hungarizmusba ölelt alkotása és igazolás az Elet jövőbefej­lődése. Ő volt az, aki nemcsak híveiért, hanem az egy egész világnézeti korszakért felelőséget vállalt a vérpadon, s akinek személyes Neve alat nyert fémjelzést korunk dunavölgyi nacionalizmusának, szocializmusának és krisztushűségének re­neszánsza. Az O nagyságának negatív elő­jelű bizonysága pedig, hogy Neve alatt fog­lalnak egybe és gyaláznak minden nemes politikai törekvést ellenségei, aki között viszont nem akad igaz ember, csak - gaz. Szálasi Ferencben kivételes történe­lemépítő szellem testesült meg és ez a Szálasi-szellem halhatatlan és elpusztít­­hatalan. A magyarság ébredő és jövőt jelentő ifjúsága Szálasi Ferenc arképe előtt gyülekezik és vágja magát nemzetépítő vigyázzállásba! Életút, életerőkifejtés és életvédelem a világzsarnokság ellen! (m.t.)

Next

/
Thumbnails
Contents