Szittyakürt, 2003 (42. évfolyam, 1-6. szám)
2003-03-01 / 2. szám
8. oldal iiflzn YERSßcn ei pRoznßfin «lîîVAKOfeî Szegedi László HALLD MEG VÉN EURÓPA... Halld meg vén Európa, te voltál gyilkosunk! Nem vagyunk bűnösök, áldozatok vagyunk! Századokon védtünk töröktől, tatártól: De te sohsem védtél bukástól, rabságtól. Ha akkor nem védünk, mostan talán véged... Mégis cserben hagytad ezt a nemes népet. Szent István, Szent László és Nagy Lajos alatt: Európa élén mindég magyar haladt. S Rákóczi... Bocskay... és Báthory István: Magyarország Egén három fénylő villám! Hát Hunyadi Mátyás? Világ, emlékszel-e? — Most sem halványul még ragyogó szelleme! Hűtlen vén Európa! Gondolj csak Budára... Udvarolni jártál egykor udvarába!... S mikor Világosnál letűnt fényes napunk; Mikor rabkenyér lett utolsó falatunk; Mikor Hungária tenger könnyet ontott; Mikor Kossuth népe segélyért sikoltott; Mikor zsarnokoknak lába alatt nyögtünk; Mikor a népektől segélyt könyörögtünk; Mikor Tizenhármunk bitó alá lépett; Mikor az arcunkba köptek a pribékek; Európa mindezt némán tudta nézni: Lánczunkat egyszer sem segített széttépni! Aztán rabságban múlt sok-sok emberöltő... Császári parancsra énekelt a költő. Rabigába törték kemény izmainkat, Idegenbe vitték derék fiainkat! Mit ért, hogy szívükben még magyarok voltak? Császárra esküdtek, császárért harcoltak... Mit ért a puszta szó: „hogy be nem hódolunk”... Bécsből reánk dörgött „legfelsőbb hadurunk”... S mikor reánk üzent, hogy „harcba kell szállni”: Azt vártátok talán: ellen fogunk állni!? Halld meg vén Európa! Te világ cédája! Századokon voltunk Ausztria prédája!... És csúf prédasorsra te adtál bennünket... Nem is érdemeltél mást, mint az öklünket! — Reánk parancsoltak — hát harcolnunk kellett, Pedig e bús harcban örömünk nem tellett. De mért álltunk volna a „dicső ántánt”-hoz, Aki hozzáláncolt zsarnok Ausztriához!? Az történt, aminek történnie kellett: Kardot kellett húznunk rabtartóink mellett! Hiába vádoltok szemforgatón, bután: Igenis ott voltunk a nagy, véres tusán! Hisz ti akartátok, hogy mi is ott legyünk: Ausztria rabjává tettétek nemzetünk. És mert száz csatában éreztétek öklünk: Azt akarjátok most: „rettentőn bűnhődjünk!” Fáj, hogy valóság lett annyi véres csoda: Fegyverrel legyőzni nem tudtatok soha! Békét ígértetek... Hitvány, rongy pribékek! És mi pálmaággal lépkedtünk elétek... S akkor lesből, orvul, mint a dögmadarak: Országunkba törtek hitvány balkán hadak... S jaj, mily gyávák vagytok! Hiénák... sakálok.. Ájult nemzetünknek csontjait rágjátok! Dehát tudjátok meg, kik gyáván ránk törtök: Gazsággal, rablással minket meg nem öltök. Lesz még idő, mikor mindent számon kérünk: De már akkor későn számoltok ti vélünk. Nemzedékek múlnak, nemzedékek jönnek: Érzitek még súlyát a magyar ökölnek! Emlékezzetek csak hun Attila úrra: Világ ostorára, zimankós borúra... Mikor megszerezte ezt az ősi hazát: Európa homlokán tombolta ki magát! Európa homloka! fogsz te még sápadni! Fogsz még mai múltad szégyenén lázadni. Fogsz még kiáltani „kis antant”-ra átkot, Fogsz még esdekelni magyar barátságot! Fuj, vén Európa! Kikkel léptél frigyre? Szennyes balkán vértől meg vagy mételyezve.. Összeadtad magad fertőzött Balkánnal, Csakhogy biztosabban elbánhass hazánkkal. Halld meg vén Európa, szemedbe kiáltjuk: Amilyen a kutya: olyan a gazdájuk! Halld meg vén Európa! Te világ cédája: Miattad vagyunk most „kis antant” prédája! Kölcsey Ferenc PARAINESIS (Részlet) Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek, de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon hordozzák a szent nevet, kik magasztalva említnek mindent, ami a honi föld határain belül találkozik, kik büszkén tekintenek az idegenre s hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé s véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-e, hogy ezen hazaszeretet az, mely az erények koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik? Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillanatnyi kényünknek, megtagadásával önhasznunknak s nem ritkán hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izza-Kölcsey Ferenc. dásában gyűjtötték mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házadnépét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg, e szóban: haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész tisszessége. Oltár, atyáid által Istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált, szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátaid, rokonaid s polgártársaid: egytől-egyig csak egészítő részei annak. Hány embert láttam én, ki meggyűlt háza üszkei közé éltét veszélyezve rohant, hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon? S nem sokkal inkább természetes-e ily valamit a hazáért, azaz, mindnyájunknak, az egész nemzetnek mindenéért cselekednünk? És mégis kevesen vannak, kik e gondolatot felfogván, sajátokká tehetnék! Mert az ember, ha értelme és érzelme körét gondosan nem szélesíti, keskeny s mindég keskenyebb határok közé szorul; szemei az egész tekintetétől, elszoknak; parányi birtokában, háza falai közt elszigetelve csak önmagát nézi s a legszorosabb, legegyetemibb, legszentebb kapcsolatokat nem láthatja. Ezért a hazaszeretet valóságos példái oly igen ritkák; ezért vannak, kik annak való értelmét soha magukévá nem tehették s azt, amire saját szívünk oly természetesen vezethetne, rendkívüli tüneménynek tartják, mely szemeinket, mint az égen széjjelpattanó tűzgömb, legelteti, de telkeikre benyomást nem teszen. Arany János Fiamnak. Hála Isten! Este van megint. Mával is fogyott a földi kín. Bent magános, árva gyertya ég, Kívül leskelődik a sötét. Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren? Vetve ágyad puha-melegen; Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem! Látod, én szegény költő vagyok, Űrökül hát nem sokat hagyok; Legfölebb mocsoktalan nevet: A tömegnél hitvány érdemet. Ártatlan szived tavaszkertében A vallást azért öntözgetem. Kis kacsóid üsszetéve szépen. Imádkozzál, édes gyermekem! Mert szegénynek drága kincs a hit, Túrni és remélni megtanít. S néki, míg a sír rá nem lehel, Mindig tűrni és remélni kell. Ó, ha bennem is, mint egykor épen Élne a hit, vigaszul nekem ! Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem! Majd ha játszó társaid közül Munka hí el, - úgy lehet, korán - S idegennek szolgálsz eszközül, Ki talán szeret, de mostohán: Balzsamul a hit malasztja légyen Az elejtett, néma könnyeken. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem! Majd ha látod, érzed a nyomort, Melyet a becsület válla hord; Megtiporva az erényt, az észt, Míg a vétek irigységre készt S a butának sorsa földi éden: Álljon a vallás a mérlegen. Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem! És ha felnővén tapasztalod, Hogy apáid földje nem honod S a bölcsőd s koporsód közti ür Századoknak szolgált mesgycül: Lelj vigasztalást a szent igében: „Bujdosunk e földi téreken.” Kis kacsóid összetéve szépen. Imádkozzál, édes gyermekem! O, remélj, remélj egy jobb hazát! S benne az erény diadalát; Mert különben sorsod és e föld Isten ellen zúgolódni költ. Járj örömmel álmaid egében Útravalód e csókom legyen; Kis kacsóid összetéve szépen, Imádkozzál, édes gyermekem! Szonyi Gyula JOGOT KÉREK Jogot kérek, jogot, Egyenlőt e honban. Magyar vagyok én is, Ehhez csak jogom van. Ne legyen itt különb Akkor sem én nálam, Hogyha a csillagán Fényesebb sugár van. Bírák ne legyenek Némi bábjátékok, Kik átkozott bűne Sokat vérbe fojtott. Jogot kérek, jogot. Egyenlőt magamnak, És még az elnyomott Sok szegény magyarnak. 1956. okt. 23. ■■■
