Szittyakürt, 2002 (41. évfolyam, 1-6. szám)
2002-11-01 / 6. szám
2002. november-december «lîîVAKÔfcî 3. oldal Bolsevista cenzúra Magyarországon Világnézetemtől mi sem áll távolabb, mint a francia forradalom szelleme, most mégis egyik prófétájának szavait vagyok kénytelen idézni: ,,Semmiben sem értek veled egyet, de mindent megteszek, hogy elmondhasd véleményedet!”A hagyomány szerint ezt mondta Voltaire egyik ellenfelének. Nagy kár, hogy mindazok, akik állandóan a sajtóetikát, a „másképpen gondolkodók” iránti tiszteletet, az eszmék „szabad áramlásá”-t hirdetik, ebben nem követik. Inkább cenzúráznak. Nem volt ez másként a „dicsőséges” szovjet haderő bevonulása után sem. 1945- ben az „Ideiglenes Nemzeti Kormány” Dálnoki Miklós Béla vezérezredes aláírásával határozatot hozott a „fasiszta szellemű és szovjetellenes sajtótermékek megsemmisítéséről”. 1945 nyarán meg is jelent egy 72 oldalas kiadványa a „Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztályának”: „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek 1. számú jegyzéke”. Ezt követte a második, harmadik és negyedik jegyzék 1946-ban. (A jegyzékek „felelős kiadója” Faust Imre könyvkiadó volt, aki 1944-ben Szabó Dezső regényét, „Az elsodort falu”-t jelentette meg.) Dálnoki Miklós kihirdette: „Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadóvállalatok, könyvkereskedők, köz- és kölcsönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, valamint magánszemélyek birtokában lévő minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket (könyv, folyóirat, napilap, hirdetmény, röplap, képes ábrázolat, stb.), tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg.” Azt is előírta, hogy a rendelet hatálybalépésétől - 1945 február 26. - számított 15 napon belül be kell szolgáltatni e sajtótermékeket: „A törvényhatóság első tisztviselője gondoskodik a beszállítandó sajtótermékek gyűjtőhelyének kijelöléséről, a beszállított sajtótermékek őrzéséről mindaddig, amíg az összegyűjtött sajtótermékek papíranyagának hasznosítása zúzómalmokba való szállítás útján meg nem történik.” Döbbenetes, hogy e rendeletet olyan személy hirdette ki, aki nem is volt törvényes miniszterelnök. Magyarország törvényesen megválasztott miniszterelnöke Szálasi Ferenc volt, tekintettel arra, hogy a Magyar Szent Koronára esküdött, szemben Dálnoki Miklós Bélával, aki Sztálinra. De miért idézem e rendeletet, amely úgy tűnik, ma már csupán könyvtörténeti emlék? Azért, mert nem véletlenül tud a mai magyar átlagember - hivatására való tekintet nélkül — olyan keveset a világtörténelemről, de különösen a huszadik század történelméről. Az elmúlt ötven évben mit tanultak magyarjaink az iskolapadban? Károlyi Mihály, Kun Béla nemzeti hősök, az 1919-es 133 nap történelmünk dicső korszaka (dicsőbb már csak a „Horthy-fasizmust” felváltó „létező szocializmus”). A nacionalizmus megvetendő, szégyene történelmünknek, hogy „asszimilálni” próbáltuk nemzetiségeinket, holott nincs önálló nyelvünk, kultúránk. (Még ma is hallom, amit általános iskolás koromban földrajztanárunk mondott: nincs Isten! Énektanárunk: aki nem tanulja meg év végéig a szovjet himnuszt, megbuktatom! Biológiatanárunk: Csernobilban nem történt tragédia. 1986-ot írtunk.) Merem állítani, hogy a négy indexlista a Rákosi- és Kádár-rendszer kultúrarombolásának, lélekgyilkolásának, szellemirtásának egyik legfontosabb, máig ható bizonyítéka. Szándékosan írtam így: máig ható, hiszen mi változott megjelenése óta? Netán keresztény szellemű lett azóta a köz- és felsőfokú oktatás? Fel tudják e a tanárok és a diákok sorolni például vértanúink közül a kassai hármat és az aradi tizenhármat? El tudják-e mondani betéve a Himnuszt (nem a szovjetet!) és a Szózatot? Tudják, miért szól délben a harang világszerte? Hogy ki volt valójában gróf Tisza István, Bárdossy László, Szálasi Ferenc? Vagy ami minden adat tudásánál fontosabb: tisztában vannake a magyar- és világtörténelem filozófiai, vallás- és művelődéstörténeti alapjaival? Hosszú évekkel ezelőtt, az átlag magyar vészes történelmi ismeretszegénységének okait kutatva, mentőövként kerültek kezembe e már csak a címük miatt is lenyűgöző jegyzékek. „Fasiszta”. A fasizmus nem eredendően olasz hagyomány, nem kizárólag Benito Mussolini világnézeti-politikai és Bottai Giuseppe gazdasági-szociális programja? ,.Szovjetellenes". Azon magyar orvosok, mérnökök, tanárok, katonák, papok, akik a két világháború előtt vagy alatt megjárták a bolsevizmus poklát, lehettek-e szovjetbarátok? ,Antidemokratikus”. Jobban érdekelne, e minősítés kiagyalóinak mi számított demokratikusnak? A Gulág? Tény: Dálnoki Miklós és csapata megsemmisítésre ítélte mindazon könyveket, újságokat, zeneműveket és filmeket, melyek nem dicsőítették Szovjet-Oroszországot, a zsidóságot, a szabadkőművességet, a kommunista-szociáldemokrata mozgalmakat, pártokat. És nem utolsósorban azokat, amelyek nem gyalázták Mussolini Olaszországát, Hitler Németországát, Szálasi Magyarországát, vagy Salazar Portugáliáját, Franco Spanyolországát, Pavelic Horvátországát. (Nem árt tudnunk: 1919. szeptember 21-én a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium is tett ugyan közzé iskolák és könyvtárak számára belső használatra „tiltó listát”, ámde meghagyta: minden kommunista, cionista és szabadkőműves sajtótermékből legalább egy példányt meg kell őrizni kutatási célból az Országos Széchenyi Könyvtárban vagy az Országgyűlési Könyvtárban. 1945 után viszont nem csekély harcot kellett megvívniuk a könyvtárosoknak, hogy a négy listán lévő műveknek akár csak egyetlen példánya is fennmaradjon ugyanezen célból!) Külön rendelet írta elő 1945. április 19-én a keresztény és nemzeti szellemű tankönyvek bevonását, elégetését. Ugyancsak 1945. áprilisában kezdte meg működését - Szabolcsi Bence vezetésével - a „fasiszta szellemű zeneművek” névjegyzékét összeállító bizottság. Irredenta nótafüzetek és kották kerültek zúzómalmokba. Nem maradt írott malaszt a négy jegyzék. A csepeli Neményi Papírgyárba került a legtöbb begyűjtött „listás könyv”. Papok, tanítók, egykori cserkész- és leventeegyesületi vezetők gazdag könyvtárai estek áldozatul az ázsiai vörös terrornak, nemcsak a magyar, hanem az egész európai kultúra kárára. Ám ne gondoljuk, hogy az országos és magánegyesületi, iskolai, papi könyvtárak megnyirbálása kielégítette volna a bosszú-szomjas bolsevisták igényeit! A „Szövetséges Ellenőrző Bizottság”-nak a nyilvános könyvtárak megkurtítása - csak egy példa: 1946. március 13-án Szergejcsuk alezredes csapata a fővárosi könyvtárakat felkeresve, tízezer kötetet szállíttatott Csepelre - kevés volt. Hiába értesítette a Dálnoki-csapat 1945. július végén a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot arról, hogy mintegy 91.100 könyv és 17.792 „egyéb sajtótermék” került zúzdába, 1945. augusztusától újabb razzia következett: a „reakciós”, „fasiszta”, „retrográd” értelmiségiek magánkönyvtárait kutatták fel falvainkban, városainkban. (Előfordult, hogy a buzgó begyűjtők a „Führer durch Budapest” című útikönyvet is elkobozták, mert azt hitték, a „Führer” szó Hitlerre vonatkozik!) Ha megközelítő pontossággal akarunk képet kapni a cenzúráról, annyi bizonyos, hogy 1946. március elejétől 1946. április 20-ig 630 ezer kötetet kellett zúzómalmokba juttatni. Aki a művek beszolgáltatását szabotálta, annak 8000 pengőt kellett fizetnie, ellenkező esetben akár börtönbe is kerülhetett. A négy listán 4757 tétel szerepel: 3976 könyv, 257 folyóirat, 395 aprónyomtatvány, 129 zenemű, és 206 magyar nyelvű lap. De az indexbizottság felkutatta korabeli német, olasz, francia, angol sajtótermékek is szerepelnek rajtuk, bár korántsem a teljesség igényével. Hosszasan ecsetelhetnénk, mi miatt került egy-egy mű a négy lista akármelyikére. Mert nemcsak Hitler, Göring, Goebbels, Mussolini, Szálasi, vagy Bosnyák Zoltán, Méhely Lajos, Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, Milotay István, Oláh György művei, és az 1930-as évek hazai jobboldali pártjainak programfüzetei, a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom kiadványai, röplapjai, plakátjai, továbbá a második világháborús frontnaplók és regények kerültek rájuk, hanem az „irredenta” verseskönyvek, színdarabok, kották is. Például Fekete István „Zsellérek” című regénye éppúgy, mint Mécs László teljes verseskötete - az „Egy finn leányka képe” c. verse miatt! De Erdélyi József, Kádár Lajos, Komáromi János, Sértő Kálmán, Vitéz Somogyváry Gyula, Wass Albert sem kerülte el az éber cenzorok figyelmét. Vagy említhetnők Mindszenty bíboros „Az édesanya” című, a Mária-tisztelet dogmatikájáról, a nő és a keresztény tanítás viszonyáról írt könyvét éppúgy, mint a Páter Bangha Béla szerkesztette négykötetes Katolikus Lexikont is, amely „szovjetellenes cikkei” miatt váltotta ki a listázok haragját. Apropó, listázok! Kik végezték a listázást? Amit biztosan tudunk: a két világháború között az Országos Széchenyi Könyvtárban Trencsényi-Waldapfel Eszter és Berkovits Ilona végezte a piszkos munkát. Katalóguscédulákra írógépelték a megsemmisítendő művek adatait. (így jött létre a könyvtár „Kortörténeti Gyűjteménye”.) Aki nem felületesen tanulmányozza a jegyzékeket, észreveheti: a nagy anyag ellenére mennyi minden maradt ki belőlük! Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály híres könyvészeti összeállítása („A zsidókérdés magyarországi irodalma”, 1943) felsorolja ugyanis a XVIII-XIX. századi antiszemita műveket, amelyek zömét a jegyzékek nem tartalmazzák. Igaz, egyik jegyzék címlapján sem szerepel az „antiszemita” szó, ám ami szovjetellenesnek minősült, antiszemitának számított, még ha nem is volt az. Voltak olyan könyvek, amelyek nem kerültek rá a jegyzékekre, mégis begyűjtötték őket, mint a „Hóman-Szekfű”-t, az öt kötetes „Magyar Történet”-et. De csak a Hóman írta köteteket. A Szekfű Gyula által írtakat nem, mert Szekfű moszkvai nagykövet lett. Megemlítendő a filmcenzúra is. Mindazon filmeket betiltatták, amelyekben a magyar színjátszás legjobbjai szerepeltek, mint Páger Antal, Szeleczky Zita vagy Kiss Ferenc. A filmcenzúra-bizottság tagjai között azonban nemcsak Major Tamás, Darvas József vagy Ortutay Gyula szerepelt, hanem Tamási Áron és Illyés Gyula is. Hosszú évtizedeken át hallgattak a történészek minderről. Nemrég tört meg a jég Czegő Zoltán író és Földesi Margit történész jóvoltából. Az előbbi „Muskátlis Európában” című, az utóbbi „A megszállók szabadsága” című könyvében emlékezett meg a cenzúráról. Különösen is elismerésre méltó Földesi Margit műve, amely sok, évtizedek óta elhallgatott adatot közöl. Közülük számosat belőle vehettem át. A bezúzás okozta szellemgyilkolás eredményét így foglalja össze: „Összességében megállapítható, hogy a háborús könyvpusztítások, s az azt követő indexre tétel utáni könyv (film, stb.) bezúzások igen nagy károkat okoztak. Becsült számok alapján a háború és az index együttesen 3-4 millió könyvet pusztított el.” (Gyanítom, a listázok jóval többet pusztítottak, mint az egész második világháború.) Az 1990-es évek elejétől végleg érvényét veszítette a beszolgáltatási kötelezettség. Az Országos Széchenyi Könyvtárban „zárolt könyvek” - a négy listán szereplők - kikérhetők. Mégis keserű a szám íze, ha arra gondolok, mennyi kiváló munka szerepel e listákon, amelyeket az „értelmiségiek” alig vagy egyáltalán nem ismernek, talán nem is hallottak róluk. Nem tehetnek róla, hiszen évtizedeken át elzárták előlük a történelmi tájékozódásban és igazságszerzésben nélkülözhetetlen könyvek ezreit. Nagy segítség a tudatlanság leküzdésében, hogy egyre több, gyakran csak antikváriumok árverésein magas áron beszerezhető „listás” könyv jelenik meg évről évre, nem utolsósorban a Gede Testvérek kiadásában. Bízzunk abban, hogy az igazság előbb-utóbb győz! Ifj. Tompó László Ajánlott irodalom: C:egőZoltán: Muskátlis Európában. Bp. 2002. Püski Kiadó, 121-128. old. Földesi Margit: A megszállók igazsága. 2002. Kairosz Kiadó, 158-172. old.
