Szittyakürt, 2002 (41. évfolyam, 1-6. szám)
2002-09-01 / 5. szám
10. oldal $*IÎÎVAK01*Î 2002. szeptember-október Zsidó áfium — magyar orvosság Tisztelt Hölgyeim és Uraim! „Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek se keseredjék meg szive romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küzködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázod, ki megjelentsem veszedelmedet? Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz! Imé tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent akit tudok kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elő, amint megfenyegettél az nagy Ezekhiel prophétával: Venientem gladium nisi annunciaverit speculator, animarum quae perierint sangvinem de manu ejus requiret Dominus (Ha az őrálló a közeledő kardot (fegyvert, veszedelmet) nem jelzi, a fegyvertől elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr.).” Most, amikor az SzDSz és az MSzP sátáni erővel próbálja leigázni népünket, fájdalmasan időszerűek gróf Zrínyi Miklós fenti, 1661-ből való sorai. Mindannyian érezzük ugyanis, hogy az emberiség eddigi történelme legsúlyosabb óráit éli, más szavakkal: a világ levegőjét valami nyomja. Növeli, ki elfödi a bajt, ezért kimondom: a zsidó áfium nyomja. Ezt az áfiumot a magyarságot lelkileg-fizikailag pusztító áfiumok közül Zrínyi még nem ismerhette. Figyelmét a török áfium kötötte le, tekintettel arra, hogy a zsidóság lélekszáma a XVII. században hazánkban nem érte el a 0,5 %-ot, és nemzetünk - a reneszánsz, a reformáció befolyása ellenére - még keresztény volt. Szomorú jelenünkben úgy is fogalmazhatunk, hogy a miénkhez képest boldog kor volt az övé, és rá is érvényes, ami költő-klasszikusunk, Sértő Kálmán szerint Petőfire: „Zsidó jövőjét nem láthatta, / Akik most erőszakkal, dallal, / Magyarruhába öltözködve / Seftelnek rajtunk diadallal.” Ahhoz, hogy a magyarság visszatérjen ősei keresztény hitéhez, erkölcséhez, azon szellemiséghez és lelkiséghez, amely nemzetünket az Árpád- és az Anjou-házi királyok uralkodása idején ütőképes birodalommá tette, meg kell ismernünk a zsidóság szellemiségét és hatását népünk politikai és kulturális életére. Ez az alapfeltétele a zsidó áfiummal szembeni védekezésnek. Annak, aki a földkerekségen élő emberfajok embertani, lélektani, biológiai sajátosságait törekszik megismerni, mindenekelőtt azt kell figyelembe vennie, hogy minden népnek, fajnak - a test és lélek szubsztanciális egységéből következően - tértől és időtől független fizikai-biológiai és lelki tulajdonságai vannak. Ami a fizikai-biológiai sajátosságokat illeti, velük az embertan (antropológia) foglalkozik. Gobineau, Hans Friedrich Karl Günther, Méhely Lajos, Doros Gábor, Gáspár János és Bosnyák Zoltán ide vonatkozó kutatási eredményei nélkül gyermekcipőben járunk, ha a zsidóság faji-lelki tulajdonságait kívánjuk tanulmányozni. Elsősorban nekik köszönhetjük, hogy naprakész ismereteink vannak a zsidók viselkedésének miértjéről, élettani-szellemi tájékozódásuk útjairól, és az ellenük a keresztény társadalmak részéről való önvédelem lehetőségeiről. (Hozzá kell tennünk, hogy egyes „öngyűlölő” zsidó írástudók - mindenekelőtt Otto Weininger, Giovanni Papini, Werner Sombart, Fejér Lajos - az antiszemitának kikiáltott nem zsidó írástudókkal csaknem azonosan látták a zsidó szellemiségnek a nem zsidó népek népiségére, kultúrájára, politikájára való egyértelműen káros hatását.) Anélkül, hogy alábecsülnénk az embertant, megállapíthatjuk: aki fajilag zsidó, lelkileg is az, viszont aki fajilag nem zsidó, lelkileg lehet zsidó lelkületű. Ez az oka, hogy jelen alkalommal figyelmünket a zsidók lelki-szellemi tulajdonságainak számbavételére fordítjuk. Ha ugyanis például a mai magyar társadalom lelki-szellemi állapotát vizsgáljuk, döbbenten vehetjük észre, milyen sok fajilag egyáltalán nem zsidó származású magyar gondolkodik és viselkedik úgy a hétköznapi életben, mintha ősei zsidók lettek volna. A mai társadalmak életét, gondolkodását, viselkedését meghatározó tömegtájékoztatási eszközök azt a hamis tudatot keltik, hogy nincs „faji kérdés”. Már maga a „faj” kifejezés is zavarja a liberális agymosáson átesett, „globalista”, a másságkultusz légkörében felnőtt tömegember tudatát. Számára a „faj” fogalmának puszta felemlítése az egyetemes emberi jogok csorbítását, a keresztény felebaráti szeretet egyetemességének korlátozását, a népek egymással való szembenállásának igenlését jelenti. Azok, akik így vélekednek, a francia forradalom óta térhódító szabadkőműves-judeokrata szellemiség kárvallottjai: anélkül, hogy valaha is tanultak volna embertant vagy társadalomtörténetet, filozófiát, a Madách által „Az ember tragédiája” falanszteri színében bemutatott lombikember követői, vagyis számukra idejétmúlt Homérosz és Tacitus, az ókori kultúra, a nemzeti műveltség, de követendő a művészetet megvető, a kizárólag a fizikai megélhetésért élő, az emberi lét végcélját a fogyasztásban látó technokrata robotember. Ezzel szemben nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a krisztusi erkölcsöket és a nemzeti-faji sajátosságokat igenlő népek és civilizációk a fajiságot nem eredendő tehernek, hanem isteni adománynak tartják. Ebből következik, hogy a mindennapi életben a különböző fajú egyedek közötti házasságkötéssel szemben előnyben részesítik az azonos fajúak közötti házasságkötést. Hogy a faji vegyesházasságot (a zsidó és nem zsidó fajú közöttit) elvetik, annak mély biológiai, élettani és lelki okai vannak, amelyek megléte politikai és társadalmi rendszerektől független. Ha tudományos rendszerességgel szeretnénk megtudni, mi az a zsidó jelleg, amelyet a fajilag nem zsidó emberek is magukévá tehetnek, három tulajdonságot említhetünk. A nem zsidók e tulajdonságok egyikével-másikával ugyan rendelkezhetnek, de a három tulajdonság együtt jelenti a zsidó szubsztanciát, azt a szellemiséget, amely a zsidóságét a többi fajok és népek lelkiségétől alapvetően megkülönbözteti. Mi a zsidó áfium? 1. Zsidó nominalizmus A nominalizmus a latin „nomen” főnévből ered: szót, nevet, kifejezést jelent. E bölcselettörténeti irányzat a XIV-XV. századtól hódított, amelynek megalapozói noha a minorita Aureoli Péter és a ferences Occam Vilmos voltak, ámde újkori követői többnyire már zsidók. E szellemiség megkérdőjelezte a térről és időtől független fogalmak létjogosultságát. (Eszerint például a „kutya” szónak nincs értelme, csak annak, hogy „vizsla”.) Az egyetemes megismerés helyett az egyedit választotta. Kizárólag a betűt, a szöveget vizsgálta, nem a gondolatot. Hogy mindez mit jelent a köznapi életben, néhány példával világítjuk meg. „Vezetés közben szemedet az útra szegezd!” A nominalista válasza: „Nem szegezem oda, mert később is szükségem lesz rá!”. - „Kérek fél pohár vizet! - Nem tudom a poharat megfelezni!” - Rendőrnek mondja a neje: „Ne verd szét az eb ólát! - Hallgass aszszony, őrmester úr mondta eligazításkor, hogy az ebola veszélyes!” - Rendőrnek mondja a neje: Kevergesd meg a pörköltet és tedd rá a fedőt! - Nem fedő az asszony, hanem Géza! - Hogy lenne Géza?! - Hallgass asszony, őrmester úr mondta eligazításkor, hogy a fedőneve Géza!” De a legklasszikusabb példa a zsidóság életéből mégis a következő ószövetségi mondat értelmezése: „Az Úr törvénye lebegjen a szemed előtt!” Ezt mindmáig úgy értelmezik a jcruzsúlcmi siratófal előtt imádkozó zsidók, hogy bőr imaszíjat kötnek homlokukra, és az imaszíjra erősített műanyag dobozkába mikrofilm darabkákat helyeznek, amelyeken héberül e mondat olvasható. A krisztusi erkölcs szerint élő is ismeri e mondatot, de úgy érti, ahogyan Isten elvárja: az Úr törvénye szerint igyekezz élni. A nominalista szemlélet nemcsak a liberális életszemlélettől megfertőzött átlagember hétköznapi viselkedését hatja át, hanem a közélet, a tudomány, a hírszerzés világát is. Vegyünk néhány példát. A történettudományban nominalista, aki fontosabbnak tartja a politikai eseménytörténetet, a gazdasági adatokat, az évszámokat, mint a szellemi folyamatok értékelését. A nominalista történetkutató született „szövegkutató”. Ha filozófus, akkor is csak a szöveget vizsgálja, nem pedig a gondolatot értelmezi. (A nominalista „filozófus” helyesebben filológus.) Röviden úgy is fogalmazhatunk: a nominalista a formát nézi, nem a tartalmat. Ha a mai oktatást, tömegtájékoztatást, a sajtót figyeljük, lépten-nyomon a nominalizmus térnyerését figyelhetjük meg, még akár a jog világában is. Gondoljunk csak arra, milyen sok emberre jellemző a laxizmus, a helytelenül felfogyott „törvénytisztelet”. Számukra a törvény fontosabb, mint az élet, az erkölcs, az igazság. Eszükbe sem jut, hogy a természettörvény, az isteni törvény elődlegesebb a tételes világi törvénynél, amint vallotta 1946-ban a bitófa árnyékában az utolsó törvényesen megválasztott magyar miniszterelnök. 2. Zsidó sovinizmus A zsidó szellemiségnek a nominalizmuson kívül a második legjellemzőbb sajátossága a sovinizmus. Egyetlen fajt ismer: a zsidót. A többit nemcsak tőle idegennek, vele ellentétesnek, hanem egyenesen megsemmisítendőnek tartja. A mintegy 2500 éves szétszóratás (diaszpóra) során a zsidóság képtelen volt bármikor is az asszimilációra, a beolvadásra. (Beolvadáson nem külsőségeket - bármely idegen nép nyelvének megtanulását, öltözködésének, étkezési, társalgási szokásainak átvételét - értünk, hanem sorsközösséget.) Idegen tőle a nem zsidó, a keresztény kulturális-népi környezetből ismert nacionalizmus, amely megbecsüli mások hazaszeretetét, népiségét, faji összetartását. Noha vannak nem zsidó soviniszták is (elég legyen a franciák gloire-jára gondolni), az azonban bizonyos, hogy nem volt a történelemben még egy olyan faj, amely magát világhódítónak tartotta volna. A zsidó sovinizmus egyedülálló a világtörténelemben: azt hirdeti, hogy „mi vagyunk a választott nép”. Nemcsak a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei” hirdeti ezt, hanem egy ennél jóval ősibb zsidó írásmű, a Talmud. A zsidó Törvénykönyv. A Talmud nyíltan hirdeti, hogy csak a zsidó a teljes értékű ember. Az Ember. Aztán ha valaki egy zsidót megöl, olyan, mintha az egész zsidóságot ölte volna meg. Ha valaki egy zsidót megment, olyan, mintha az egész zsidóságot mentette volna meg. (Néhány éve a „Szombat” c. zsidó szemlében az egyik cikkíró arról írt, hogy - úgymond - Auschwitzban nem az egyes zsidókat ölték meg, hanem magát az Emberiséget, a Tudást, a Szellemet!) Azt is hirdeti, hogy a nem zsidó emberbőrbe bújt állat. A nem zsidó megrablását, a tőle való uzsorakamat szedését magától értetődőnek tartja. A nőt nem tekinti teljes értékű embernek, még ha zsidó, akkor sem (de a zsidó nőt mindenesetre többnek tekinti, mint a nem zsidó férfit), hiszen nincs is lelke. Jézus Krisztust, a Boldogságos Szűz Máriát, az angyalokat és a szenteket fattyúknak, az ördög ivadékinak nevezi. Csoda-é, ha a keresztény középkorban a dominikánusok és pápák kárhoztatták a Talmudot, mint a keresztény világrend és az emberi társadalom törvényeit lábbal tipró könyvet? Mindebből világosan következik, hogy egyes hiedelmekkel szemben nem az Ószövetség a zsidók törvénykönyve, hanem a kizárólag a Talmud. Mind az ortodox, mind a neológ források elismerik, hogy a „zsidó ész, felvilágosultság, humanitás” alapműve a Talmud. Noha egyes zsidó kiadásai nem tartalmazzák ugyan a fenti mondatokat, a rabbik élőszóban mégis ennek szellemében tanítják híveiket. Világpolitikai céljaik és cselekvéseik pedig egyértelműen bizonyítják, hogy a Talmudot tekintik világnézetük alapforrásának. Elég legyen a világgazdaságot meghatározó bankokra, cégekre, kereskedelmi központokra utalnuk az óceánon innen és túl: mindegyik a globalizáció eszköze. Mind a középkori, mind a mai zsidó írók műveinek olvasása arról győzi meg a gondolkodó, hazájáért csöppnyi felelősséget viselő embert, hogy nem az a fontos, miként vélekednek a zsidók képviselői a Talmudról, hanem az, hogyan viselkednek. És ha csak ezt vesszük alapul, rádöbbenünk, mennyire követik a Törvény tanait. A közéletünket, az oktatást és a sajtót uraló zsidó-judeokrata szellemiség az egész emberiség történelmét és jelenét csak a Talmud alapján képes értelmezni. Elég bármelyik TV-adót bekapcsolnunk, vagy az újságok 99 %-át elolvasnunk, azonnal meggyőződhetünk erről. Nincs is ma már értelme ortodox-neológ vitáról beszélni: mindkét tábor önmagát imádja, azt a zsidó világuralmat, amelynek megvalósulását régen a francia forradalomtól és a bolsevizmustól várták, ma pedig a liberalizmustól. Nincs „messiásuk”, legalábbis vallási értelemben, legfeljebb politikaiban, de mint a világpolitikai események évszázadok óta igazolják, nem a „messiást” várják: saját fajtájukat tartják messiásnak. 3. Zsidó materializmus A Talmud nem ismeri a Tízparancsolatot, a krisztusi megváltást, a felebaráti szeretetet, az öröklétet. Vagyis mindaz, ami a természetes ész kívánalma és az isteni kinyilatkoztatás része, idegen a zsidó lelkiségtől. Leginkább azonban a lélek halhatatlanságának az emberi nem történelmével egyidős tudata idegen. Ha nincs öröklét vagy örök kárhozat, illetve ideig tartó szenvedés (purgatorium), az ember egyetlen célja és vágya a földi lét. A meggazdagodás, a pénzhajhászás, az anyaghitűség, vagyis a materializmus. Ezzel magyarázható az a pőre naturalizmus, fülledt erotika és vásári szerelem, amelyet a zsidó írásművek hirdetnek. Az európai irodalomtörténetből közismert a XIX. század második felének naturalizmusa, amelynek alapja a talmudi világszemlélet. A testiség kultusza, a szabadszerelem dicsőítése, a lélek halhatatlanságának kigúnyolása kétségtelenül tanúsította, hogy mit is jelent a keresztény világnézettől teljesen idegen zsidó szellemiség térhódítása. Ott ugyanis, ahol természetesnek számít a házasság előtti és a házasságon belül a házastárson kívüli személlyel folytatott szerelmi viszony, az erkölcs haláláról beszélhetünk. Pedig már a XIX. századi irodalom, újságírás, tömegtájékoztatás sem volt idegen ettől a szellemiségtől, hát még a mai! A Talmud tanai szinte észrevétlenül lopakodtak be azt emberek eszébe és szívébe, elfelejtve, amit a középkor oratóriumos légkörében Jacopone da Todi így énekelt versbe: ,,S hogyha testem porba tér meg, / Lelkem akkor a nagy égnek / Dicsőségét lelje meg.” Senki ne gondolja, hogy merő túlzás a Talmud hatásának ilyetén hangsúlyozása! Csak egy példát mondok. Aki ellátogat a Fiumei úti Nemzeti Pantheonba, megfigyelheti, hogy a sírkertet a zsidó temetőtől elválasztó fal mögött milyen nagy sírkövek emelkednek a magasba. Zsidó családok sírboltjai. Amíg a Nemzeti Pantheonban Arany Jánosnak, Vörösmartynak, Petőfi szüleinek, Bartha Miklósnak, Istóczynak (Sértő Kálmánról már nem is szólva!) egészen egyszerű, szelíd, csaknem puritán síremléke van, addig a zsidó báróknak, mágnásoknak, kereskedőknek hatalmas sírboltja. íme, ez is mutatja,
