Szittyakürt, 2002 (41. évfolyam, 1-6. szám)
2002-03-01 / 2. szám
2002. március-április ÎÏIÎÎVAKÔfcf 5. oldal MAGYAROK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN Galgóczy Sándor és Zsilizi Tihamér felvidéken élő barátaink rendszeresen küldik szerkesztőségünkbe a szlovákiai újságok magyarra fordított cikkeit, hogy a világban szétszórtan élő magyarok lássák, hogy Szlovákiában „milyen világ van”. Fáradozásaikat köszönjük. Szerk. SÜLLYEDŐ HAJÓN... Beletörődve a trianoni ketrecbe, avagy lehet-e másként? Ennek érzete bevallva vagy bevallatlanul nyomja rá bélyegét felföldi „magyar” életünkre, a Magyar Koalíció Pártjának kormányban maradását, ill. kilépését illetően. Valószínű, hogy már nem lehet itteni magyarságunkat annyira felrázni, hogy veszélyeket vállalva a biztos megmaradásért, bátran merjen szembenézni az alapkérdésekkel, s ennek megfelelően cselekedjen is. A koszovóiakhoz, déltiroliakhoz hasonlóan... Általánosan elmondható, hogy a cselekvőképes „magyarságnak” nem szívügye a magyarság sorsa, vagyis belátható időn belül annyira legyöngülünk, hogy nem lesz visszaút! Alapproblémáinkról ha nem készül diagnózis, akkor mitől várhatunk hatékony terápiát? Neves történészünk, Popély Gyula, „magyar” elitünkről ír (a Magyar Fórumból ismerhető), aki az igen kevés jobbak közé tartozik, s nagyon fontos poszton volt 1991-97 között, a pozsonyi színvonalas egyetlen magyar alapiskola és gimnázium igazgatójaként megtűrt helyettesének olyan személyt, kinek gyermekei szlovák iskolába jártak... S amikor egy másik ismertebb tanár véleménye szerint ezen iskolában nincsen magyar szellemű diák, akkor merem állítani, hogy pedagógus sincs magyar! És akkor hogy legyenek a jövőben fiatal magyar harcosaink? Hogyan is lennének, hisz lassan fél évszázadot megérek, sokfelé megfordultam, de még olyan szülőkkel nem találkoztam a Felföldön, akik arra nevelték volna gyermeküket, hogy nemzetünkért éljen (vagy haljon, ha kell). A médiáról ne is szóljunk - hisz itten nincs nemzeti magyar, mint a Csonkaországban számosán. Ellenben előnyösebb helyzetben lehetnénk, mint az utóbbiak, mert a tót atyafiaktól vehetnénk példát nacionalizmusból! Aztán Pozsonyban, a felföldi „Kolozsvárott” vagy „Nagyváradon” könnyebb helyzetben kellene lennünk a háttér és történelem nélküli atyafiakkal szemben, mint ottani testvéreinknek a hatalmas oláhsággal szemben... Részben felvázoltam a 2001. januári-feb-ruári Tárogatóban, hogy milyen az elitünk látlelete: siralmas! Lampl Zsuzsa szociológus szerint a pozsonyi magyarságból kiveszett a fajfenntartási ösztön. így a papíron jelenleg 20 ezres (a valóságban lehet még úgy félszázezres) pozsonyi magyarságból csupán 15 elsős, Püspö-kiben pedig 9 kis elsős kezdi az új tanévet! S néhány éven belül elfogynak az elsősök (kik többen vegyes házasságból és diplomata szőlőktől vannak). Pedig ha a telefonkönyvet lapozgatjuk, mennyi a magyar név! S a több mint 500 km-es magyar sávból, egész Kárpátalja határától az évtizedek folyamán tömegesen települtek Pozsonyba... fölszívódni a szlávságba. Itt élne az ún. magyar elit zöme, csak úgy elrejtőzködnek, hogy szinte nincsenek. Általános fogyásunkról egy friss adat: míg 1968- ban több, mint 30 ezer igénylővel számolt a magyar katoli-kusság, egy indítandó lapot tekintve, most 17 ezer fogy csak el a Remény c. hetilapból. Természetesen a budapesti kormányok és szervezetek is felelősek a süllyedők megmentésében. Lebontva konkrétumokra: nem szabadna megtörténnie annak, hogy egy neves költő, Kiss Dénes (a Trianon Társaság elnöke) bukott balos írókba (például Mécs József) helyezzen bizalmat, mert ez több mint elkeserítő, és nem segíti a Magyar Feltámadást. Vagy a Duna TV pozsonyi kirendeltségének egyik tagja, magas fizetése mellett, arrogánsán szlovák iskolába járassa gyermekeit, itteni feljebbvalójának (az ex-sztalinista Neszméni Sándornak) pedig lehetősége legyen „szakmailag” megvédeni... Jómagam hiszek abban - teszek is érte -, hogy kezdetben anyagi ösztönzéssel (magyar vállalkozók adóztatása útján is) lehet találni minden magyar településen magyarmentőket, jehovista elszántságúakat. A Magyar Koalíció, ill. a magyar csúcselit már annyira elbizánciasodott (Herczeg Ferenc ilyen című drámáját véve hasonlításul a röhögve beolvadás oda-kínálásáról...), hogy félő: maga alá temeti a potenciális magyarságunkat is (mely számbelileg még többszöröse a déltiroliaknak)! Épp ideje, hogy egy kemény mag - Mihajlovics József fiatal, energikus szervező vezetésével - próbálkozik élére állni magyarságunknak, s megtenni értünk minden lehetőt. Hisz jelen esetben, amikor az atyafiak szinte mindenből ki-semmiznek bennünket a parlamenti küzdelmekben, enervált elitünknek lehetősége lenne az autonómia kimondását sürgetni. Az önkormányzatok részéről nyomás van a kormányban maradás mellett, azzal az indokkal, hogy ha az MKP kiválik, akkor az önkormányzatok nem kapnak pénzt az államtól. Legalábbis az elit ezzel érvel a bennmaradás mellett, s így tesz olajat égető tüzünkre. A kassai Balassa kezdeményezése, miszerint ha bennmarad az MKP a kormányban, váltsák fel az eddigi tisztségviselőket fiatalokkal! Csupán egy új magyar kezdeményezés vihet friss áramlatot áporodottságunkba! Zilizi Tihamér (Felvidék) A benesi dekrétumok kérdése ismét a nemzetközi érdeklődés homlokterében PRÁGÁBAN ÉS POZSONYBAN VAN MIN GONDOLKODNI Ismét a nemzetközi figyelem előterébe kerültek a benesi dekrétumok, melyek alapján a II. világháború után mintegy hárommillió németet háborús bűnösnek nyilvánított, megfosztott vagyonától, állampolgári jogaitól és elűzött otthonából az akkori csehszlovák rendszer. KOKES JÁNOS Szlovákia Václav Klaus, Zeman legfőbb belpolitikái riválisa, az ellenzéki Polgári Demokratikus Párt elnöke élesen bírálta a miniszterelnököt. „Zemannak és kormányának sikerült elérnie, hogy a benesi dekrétumok, valamint a németek II. világháború utáni Csehországból való kitelepítésének az ügye újra a nemzetközi politika színpadára került” - jelentette ki Klaus. A vezető cseh ellenzéki politikus, aki nemrégiben elismerte, hogy a háború utáni kitelepítések ügye sokkal súlyosabb, mint ahogy azt mostanában Csehországban általában érzékelik, nyilván ráérzett az igazságra. Tudatosítani kell még, hogy Németországban ősszel parlamenti választások lesznek, s a szudétanémetek ügye legfőbb védelmezőjének, Edmund Stoiber bajor kormányfőnek igen nagy esélye van arra, hogy ő legyen a következő német kancellár. Ez nyilván módosítja Berlin hozzáállását is a kérdéshez, s az bizonyára érezhetően keményebb lesz, mint a jelenlegi német szociáldemokratáké. Az sem titok, hogy Ausztria ma általában is érzékenyebb a szudétanémet kérdésre, mint korábban. Prágának tehát van min elgondolkonia. Bár nyilvánvaló, hogy a politika nem emberbaráti tevékenység, s a nemzetközi porondon mindenki a maga érdekeit védi, fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, hogy a benesi dekrétumokról folytatott éles cseh-osztrák, illetve cseh-német vitában gyakorlatilag senki sem említi meg, hogy az ominózus csehszlovák törvények a szlovákiai magyarokat is sújtották. Számomra nagyon sajnálatos, hogy innen, „Nyugatról” nézve, s ebben a környezetben a szlovákiai magyarok valamiféle politikai vagy anyagi megkövetése, kárpótlása még csak szóba sem kerül, mintha a mi problémánk nem is létezne. Pedig a magyarok és a szudétanémetek kérdése ebből a szempontból összefügg, s nemigen lehet szétválasztani vagy keletre tolni, még ha Csehszlovákia kettévált is. Prága hiába mossa kezeit, a szlovákiai magyarok ügye őt is érinti, nemcsak Pozsonyt. Tekintettel a szudétanémetkérdés legújabb fejleményeire, úgy érzem, eljött az ideje annak, hogy a szlovákiai magyarok ügyében is újabb lépések történjenek. Hazai porondon s nemzetközi szintéren egyaránt. (A szerző prágai munkatársunk) Pozsonyban történt 1919. február 12-én AKIKET ELFELEDTÜNK... Délvidéki Magyarok Közössége Levélcím: H-1142 Budapest, Rákospatak park 6. fsz. 1. Pozsonyban, a csalogányvölgyi temetőben - nem messze Alexander Dubcek sírjától - egy elhanyagolt, mohával benőtt kőlap simul a földbe, felette fiatal, zuhanó férfi domborműve, s a kőlapon a felirat csak ennyi: 12. február 1919. Vajon mire utal ez az emlékmű? Mi történt ezen a napon? Pozsonyt 1919. január 1-én foglalták el a bevonuló csehszlovák légiósok. A város lakossága, mely akkor merőben más összetételű volt, mint ma (40% magyar, 41% német, 15% szlovák) visszautasító daccal fogadta a bevonuló csapatokat. Általános sztrájkba léptek a vasutasok, postások, egyéb közalkalmazottak, s zárva maradtak az üzletek, éttermek, kávéházak is. Február 12-én pedig nagy tiltakozó gyűlést szerveztek a Vásár-csarnok előtt (ma SNP tér). A gyűlés még meg sem kezdődött, amikor a magyar zászlókkal felvonuló, „Éljen Magyarország!”-ot skandáló tömeget több oldalról megtámadták a csehszlovák katonák. A megriadt, fegyvertelen polgárok menekülni próbáltak, de minden oldalról sortűz, szuronyroham fogadta őket. Az agreszszív támadás után hét halott, 23 súlyos és száznál több könnyebben sérült feküdt a téren. Az áldozatok: Heringes Ferenc 37 éves szabómester, Luntzer Gusztáv 19 éves munkás, Kováts György 28 éves hadirokkant, Kubesch Vilmos 17 éves szakiskolai tanuló, Soós Angéla 37 éves városi alkalmazott, Albrecht Károly 21 éves. hazabocsátott tengerész, Záborszky Gyula 32 éves hivatalnok. Az áldozatok temetésének napján lőtték fejbe Hubert Károly 14 éves iskolai tanulót, Skoda János pedig pár nappal később halt bele sérüléseibe. Az elkövetkező hetekben Pozsony sorsa végleg megpecsételődött. Megszüntették az Erzsébet Tudományegyetemet (azóta sincs magyar egyetemünk!), több magyar iskolát bezártak, csehszlovák hivatalnokokat ültettek az addigiak helyébe és egyéb olyan lépések történtek, amelyek a város sok évszázados arculatának megváltozását eredményezték. Ma, nyolcvanhárom év elteltével, az akkori véres eseményekre szinte senki sem emlékszik. A sors iróniája, hogy a magyarságukért tüntető hősi halottak emléktábláján a nevüket már szlovák helyesírás sze rint írták, s hogy tökéletes legyen a mű: mára az áldozatok emlékművét benőtte a moha és a feledés. Pozsony magyarsága az óta 40%-ról 4% alá csökkent, de ismét kezd vissza emlékeznia múltjára: 1956. óta ismét szokás a március 15-i megemlékezés a Petőfi szobornál, sok évtizedes szünet után ismét lerójuk tiszteletünket az 1848-as pozsonyi vértanúk sírjánál. Talán itt lenne az ideje 1919. február 12-e mártírjairól is megemlékezni, ők is mgérdemelnék a koszorút. Brogyányi Mihály SIKLÓSI ANDRÁS: BÖJTI FOHÁSZ Alszik alszik szinte minden halálos zord néma csendben Bár közeleg jön a húsvét tombol a tél támad ismét Erdő-mező csonttá dermed növény állat pusztul szenved Hófúvásban jégben élünk egyre fogyunk s hull a vérünk Temetőben ifjúságunk a szakadék szélén állunk nyakunkon a hóhér bárdja süllyedünk az éjszakába Csak a zsarnok vasárnapol s bennünket a sárba tipor. Ébredj ember ébredj élet ébredj gyönyörű természet Süss fel nap süss perzselj hétrét tündököljön föl a húsvét Engedd Isten hogy a néped hittel zengje dicsőséged Add vissza elrabolt álmunk ezer éves szabadságunk Idegen ne bántson minket ne fossza ki a földünket ne alázzon ne védjen meg ne szeressen s ne öljön meg Testvérre nincs több szükségünk söpörd ki az ellenségünk Sújts le tigrisre cápára taposs rá a viperára Elég volt a vereségből gyalázatból rettegésből Meguntuk a börtönt bitót a sok férget rongy besúgót Elég volt a szolgaságból rombolásból és romlásból Esedezve kérve kérünk engedj újra szépen élnünk Adj hazánknak tisztességet bort búzát és békességet méltó népet és virágzót förgetegben is megállót Fordítsd felénk derűs orcád Tavaszodj ki Magyarország 2000. október 30-án együttműködési megállapodást kötött a Színház művészi előadásainak és művelődési programjainak délvidéki bemutatóiról. E megállapodás célja, a délvidéki magyarság nemzeti öntudatának megerősödése, történelmi múltjának megismerése és művelődési lehetőségeinek bővítése. Ezen programon belül, kiemelkedő fontossággal bír, Sík Sándor: „István király” c. tragédiája, mely művészi igénnyel ábrázolja az Államalapító bölcsességét és küzdelmét, a magyar állam évezredes folytonosságának megteremtéséért. Ahogy a biztos családi fészek is a ház szilárd alapzatának megteremtésével történik, az ember egészséges önbizalma is a nemzete szilárd történelmi alapjaiból eredezik, melyre a magyar ember méltán büszke lehet. E színdarab óriási segítség lehet a délvidéki magyarság (egyéni és közösségi) tartásának, önbizalmának megteremtéséhez és megtartásához; kiemelt fontosságúnak tartjuk e színdarab mielőbbi bemutatását szülőföldünkön. Ezért fordulunk Önhöz és más jóérzésű magyar támogatóhoz: Jelenjen meg István királyunk a színen, a délvidéki magyarság körében! így legyen. Andrási Attila Árpás László a DMK elnöke A Hon Alapítvány kuratóriumának elnöke EZERNYI APRÓ KERESZT SZÁSZI ZOLTÁN Szlovákia Forgatom a statisztikát az Új Szó „Gondolat” című mellékletében. Száraz, mégis megdöbbentő adatok. Az elmúlt tíz év lemorzsolódása. Losoncon például több mint ezerrel lett kevesebb a magyarság lélekszáma. Ezernyi sors. Családok, múlt és kötődések oldása. Lassú, alattomos változás, pedig ahogy szívet cserélni nehéz, ugyanúgy nem lehet könnyű nemzetet cserélni. Sejtem az okokat, értem a félelmeket, csak nem érthetem meg, hova lett az öntudat. Az, hogy tudatosítom és átadom, honnan jöttem, ki vagyok; hová nyúlnak a gyökereim. Saját kicsiny falumból, Kalondából kiindulva próbálom meg elemezni a helyzetet. Az utcán, az üzletben, az ivóban ugyanannyian beszélnek magyarul, mint eddig. Mégis több mint harminccal csökkent a magyarság lélekszáma. Két kezemen megszámolhatom, hány magyar iskolába járó gyerek van. Igaz, sok ízes magyar név felkerült a faluvégi temető sírköveire. Néhány barázdált arc, remegő, bütykös kéz már csak halványuló emlék. Sok az új arc, de a régiek gyermekei is nemzetet váltottak. Lassan már csak nehezen és akcentussal fogják tudni kibetűzni a nagyszülők, az ősök neveit az idő fogától simára kopó köveken: Ezernyi-sír, ezernyi apró kereszt, végig ezen a hosszú úton Tiszacsemyőtól Pozsonyig. Ezernyi apró kihunyt láng. Festő barátom azt mondja, hadd hulljon a férgese. Én azért csendesen merengek. Nekik se lehet könnyű. Nem fogják soha többé megérteni Ozsvald Árpád Hettita ballada című versét, mert elfelejtik lassan az ősök nyelvét.
