Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-11-01 / 6. szám
4. oldal St ItîVAKÔfcî 2001. november-december ElQWQGiHLbcáú1 -Új* a bJjJÏbllbJÿ b A közelmúltban egy írásomban sorra vettem nemzetünk történelmének azokat a szomorú gyásznapjait, melyek majdnem romlásba döntötték országunkat. Tatárjárás, törökdúlás, szabadságharcaink leverése, Trianon, a II. világháború elvesztése. Nehéz sorrendet felállítani e nemzeti sorscsapások között, azonban kétségtelen, hogy a legnagyobb csapás 1945. április 4. volt! Ugyanis minden csapás után 1-2 évtized alatt magához tért a nemzet, és elérte a csapás előtti szintet. Azonban az április 4-i felszabadulás után 45 éves bolsevista uralom szakadt az országra. E négy és fél évtized alatt Magyarország gazdaságilag, politikailag, erkölcsileg lesűlyedt, és messze elmaradt azoktól az európai országoktól, melyekkel a II. világháború előtt közel azonos szinten állt. Azonban, ha legújabbkori történelmünket vizsgáljuk, a szomorú gyásznapok között „dobogós helyen” kell említeni 1956. november 4-t, amikor a Szovjet Hadsereg néhány nap alatt vérbetiporta dicsőséges forradalmunkat. Hogyan történhetett meg, hogy egy 10 milliós nemzetet, - melyet az október 23-án kirobbant, és 5 nap alatt győztes forradalom, soha nem látott egységbe forrasztott, - az ellenség 2-3 nap alatt le tudott győzni? A refomkommunista történelemhamisítók az un. rendszerváltás után, Soros György segítségével mindent megtettek, hogy az 56-os forradalom történetét a maguk szájaíze szerint ismertessék meg az emberekkel, elhallgatva a forradalom valódi célját és főleg elkendőzzék a maguk forradalom ellenes, a forradalmat eláruló gyászos szerepét. Most a cáfolhatatlan tények tükrében vizsgáljuk meg részletesen, hogy miért kellett nov. 4-én a forradalomnak napok alatt elbuknia? Bevezetőül ide kívánkozik az a gondolat, hogy az alig egy milliós csecsen nép egy éves harc után a világ legerősebb szárazföldi hadseregével szemben kivívta függetlenségét. Ezt követően az Orosz Hadsereg ismét megtámadta a csecseneket, hogy azokat újból rabságba hajtsa. De a bátor csecsen nép megint fegyvert fogott, és már harmadik éve vívja elkeseredetten szabadságharcát, és az oroszok képtelenek az ország legyőzésére. Nézzük ezután a tényeket Magyarországon 1956-ban! Október 23-án a Parlament előtti tüntetéssel, a Sztálin-szobor ledöntésével és a Rádió ostromával elkezdődött a forradalom. Másnap, 24-én már az egész főváros fegyverropogástól volt hangos. A megrettent kommunista államhatalom először Nagy Imrével próbálta a forradalmárokat lecsendesíteni. A tömegek azonban ekkorra megismerték saját erejüket. A fegyverraktárak, a Kilián laktanya, a Rádió elfoglalása az államvezetés előtt világossá tette, hogy itt nem reformokról, a kommunizmus megjavításáról van szó és kétségbeesetten hívták be a szovjet csapatokat a „rend” helyreállítására. Kijárási tilalmat, statáriumot hirdettek ki, és a Szovjet Hadsereggel vállvetve, az AVH, a Rendőrség, a Hadsereg és a sietve felfegyverzett „Antifasiszták és Ellenállók” megkezdték az „ellenforradalmi bandák” felszámolását. Ez hiú ábránd maradt! A forradalom két nap alatt az egész országra kiterjedt. 25-én már az egész világ ismerte a Corvin-köz, a Kilián-laktanya nevét és fellelkesedtek azon a csodán, hogy egy kis nemzet szembefordult a hatalmas Szovjetunióval, és hazai csatlósaival. Azok is megismerték Magyarország és Budapest nevét az egész világon, akik soha nem hallották ezeket a neveket. 28-ra az egész országban győzött a forradalom és ha ez a forradalmi lendület tovább tart, 1-2 nap múlva minden kommunista és reformkommunista eltűnik a történelem sűlyesztőjében. Az egységes, fegyverben álló nemzet, a világ közvéleményének támogatásával a háta mögött, valószínűleg meggondolásra késztette volna a szovjet vezetőket. Ezt meg kellett akadályozni! A forradalom nem győzhet! És most mutatták meg a reformkommunisták igazi arcukat. Nagy Imre, aki eddig is minden lépését a magyar kommunistákkal és a szovjet vezetőkkel egyeztetve tett meg, 28-án „elismerte a forradalom győzelmét.” „Forradalmárok győztetek! Minden követeléseteket teljesítünk! Kivonulnak a szovjet csapatok! Kijavítjuk a hibákat! Feloszlatjuk az ÁVH-t! Stb. stb. Csak tegyétek le a fegyvert. Legyen „rend,” nyugalom! Majd mi mindent rendbe teszünk mindent!” Ez volt a lényege Nagy Imre lépésének. A forradalmárok nagy része elhitte a manipulációt. Valóban letették a fegyvert és tárgyalni kezdtek a kommunistákkal, akik álszent módon ekkor már forradalmároknak nevezték magukat. A legmegbízhatóbb kommunistákat helyezték vezető pozíciókba, főleg a fegyveres erőknél. A Nemzetőrség parancsnokait, a Honvédség legfelsőbb vezetőit, mindazokat, akiknek legfőbb célja volt a forradalom lefegyverzése, az események további radikalizálódásának megakadályozása. Közben Moszkvában nem bíztak abban, hogy Nagy Imrének sikerül a kommunista rendszert megmenteni és elhatározták, hogy maguk verik le fegyverrel a forradalmat. Megkezdődött a friss páncélos és gépesített hadosztályok beözönlése az országba. Ez október utolsó és november első napjaiban mindenki előtt köztudott volt, és ekkor lepleződtek le a magukat reformernek mondó kommunisták árulásai! A 100.000 fős hadsereg még fegyverben volt. A rendelkezésre álló 3-4 nap alatt néhány korosztály behívásával, vagy népfelkelés meghirdetésével 250.000- 300.000 embert lehetett volna fegyverbe szólítani. A „mozgósítási készletek” felszabadításával, a hadsereg riadóztatásával, laktanyákból védelmi állásokba vezénylésével a szovjet vezetés olyan figyelmeztetést kapott volna, hogy százszor is meggondolta volna a fegyveres akciót. Ezzel szemben mi történt?Maléter Pált nevezték ki Honvédelmi Miniszternek, aki már a II. világháborúban átállt a szovjetekhez. Kőkemény kommunista volt, aki október 25 és 28 között, a szovjetekkel együttműködve, csak a felkelőket lőtte és lövette. Okt. 28 és nov. 3 között semmit nem tett az ország védelmében, és nov. 3-án elment Tökölre a szovjet főhadiszállásra tárgyalni. Erre még visszatérek! Kovács István vezérőrnagyot nevezték ki Vezérkari Főnöknek. Kovács, mint zsidó munkaszolgálatos, 1943-ban szovjet fogságba esett. Itt különböző antifasiszta tanfolyamokat végzett el, és 1945 után Magyarországra visszatérve, egyre magasabb párt, majd katonai funkciókat töltött be. 1956 okt. 23 és 28 között, mint Hadműveleti Csoportfőnök, a szovjet katonai vezetőkkel a legszorosabb együttműködésben irányította az ellenforradalmárok elleni akciókat. Másnap ő lett a forradalom Vezérkari Főnöke! De nézzük, milyen utasításokat adott ki, amikor a szovjet csapatok megkezdték az ország elözönlését?- A másodéves, jól kiképzett katonákat leszerelték.- A tüzelőállásban lévő lövegeket visszavonták a laktanyákba és kiszereltették azokból az ütőszeget, hogy véletlenül se lehessen azokkal lőni.- Parancsba adták a legszigorúbb tüzelési tilalmat, a parancsnokok felelőségrevonása mellett.- Utasították a csapatok parancsnokait, hogy vegyék fel a kapcsolatot, és barátkozzanak a velük szemben álló szovjet egységek parancsnokaival.- Utasították a helyőrségek parancsnokait, hogy városaikban szereljék le a szovjetellenes hangulatot, és őrizzék meg a „rendet” a helyőrségeikben. Úgy gondolom, ezekhez nem kell kommentár! Váradi Gyula vezérőrnagyot „választották” meg a Honvédelmi Minisztérium Forradalmi Bizottsága Elnökének. Ebben a minőségben legfőbb tevékenysége az volt, hogy a csapatoknál október 30-ig spontán megválasztott - valóban - Forradalmi Bizottságokat leváltsák, és új Forradalmi Katonai Bizottságokat válasszanak meg minden alakulatnál. Közben kiment a titkos parancs, hogy ezekbe a Forradalmi Katonai Bizottságokba lehetőleg a legmegbízhatóbb kommunistákat kell beválasztani és mellőzni az eddigi „hangadókat.” Itt kell megjegyezni, hogy Váradi Gyula nov. 4-én a Honvédelmi Minisztériumból parancsot adott a fegyverletételre, 5-én már Szolnokon volt, 7-én Kádár, Marosán, Münich társaságában szovjet páncélosokkal jött fel a Parlamentbe, elsők között írta alá a „Tiszti Nyilatkozatot”, és a Fegyveres Erők Minisztere, Münich Ferenc 1. számú parancsában Kovács Istvánt nevezte ki a páncélos és gépesített csapatok parancsnokának. Ezek, és a hozzájuk hasonló lelkületű vezetők szabotálták el a forradalom kibontakozását. Most pedig vizsgáljuk meg a Tökölön lezajlott eseményeket. November 3-ra a Szovjet Hadsereg befejezte az ország megszállását. Körbevették a repülőtereket, a laktanyákat, fontosabb hidakat, csomópontokat és készenléti állásokban várták a már előzőleg parancsban kiadott nov. 4-i támadás megindulását. Ezt nem csak Magyarországon, de az egész világon tudták azok, - főleg a katonák, - akik figyelemmel kisérték az eseményeket. Ebben a helyzetben ment el a hadsereg három legfőbb vezetője, a Honvédelmi Miniszter, a Vezérkari Főnök, a Hadműveleti Csoportfőnök és egy fő pártfunkcionárius az ellenség főhadiszállására „tárgyalni” a szovjet csapatok kivonulásáról. Ezt a dajkamesét még egy óvodás sem hiszi el! Szilárd meggyőződésem, amit számtalan (eddig eltitkolt) dokumentum és maguk Az Emberi Jogok Nemzetközi Nyilatkozatának 19. cikkelye: „Mindenkinek joga van a szabad véleményhez és annak kinyilatkoztatásához, mely jog magában foglalja az akadály nélküli véleményformáló szabadságot, valamint az információ- és gondolat átvitelét és továbbítását bármilyen hírközlő szerv által, határokra való tekintet nélkül.” (Az Egyetemes Emberi Jogok Nemzetközi Nyilatkozatátaz ENSZ 1948. december 10-én fogadta el Párizsban.) a tények bizonyítanak, hogy a küldöttség azért ment Tökölre, hogy a forradalom leverése utáni helyzetről tárgyaljanak, és maguknak pozíciót biztosítsanak a későbbiekben is. A szovjetek azonban nélkülük oldották meg a helyzetet! Csak az utóbbi évek reform kommunistái próbálják a tököli árulást mártíromságnak feltüntetni. Ezért titkosították 30 ill. 50 évre az erre vonatkozó dokumentumokat és próbálják minden eszközzel elhallgattatni azokat, akik az igazságra rámutatnak. November 4-én egy megtévesztett nemzet és egy tudatosan szétzüllesztett hadsereg, áruló vezetőkkel állt szemben a támadásra felkészült Szovjet Hadsereggel, így azok győzelme, ill. a forradalom leverése eleve biztosítva volt. Hogy ennek nem kellett volna így történni, befejezésül álljon itt egyetlen számadat, ami önmagáért beszél! Ebben az időben a magyar hadseregnek hozzávetőleg 3000 olyan lövege (ágyú) volt, ami alkalmas harckocsik és páncélautók kilövésére. Ezek közül november 4- én mindössze 23 löveg vette fel a harcot az ellenséggel. A többi, a megtévesztő parancsok, a szabotáló tisztek, és a bizonytalanság miatt néma maradt. De ez a 23 löveg 15 ellenséges egységet semmisített meg! 8 harckocsit, 1 személy és 2 tehergépkocsit, 1 páncélautót, 2 sorozatvetőt és 1 repülőgépet. Milyen első csapást mérhettünk volna az ellenségre, ha mind a 3000 löveg tüzet nyit? Egy első csapás után, partizán harcmódra áttérve, hetekig tartott volna az ország megszállása, és a megszállóknak még ezután sem lett volna nyugtuk. A veszteség pedig nem lett volna nagyobb, mint az a 200.000 ember, akik elmenekültek az országból. A világ közvéleménye és az ENSZ reagálása is más lett volna egy hosszan elnyúló katonai akció esetében, bár így is olyan erkölcsi vereség érte a Szovjetuniót, amit soha nem tudott kiheverni. Mint a fentiekből láthattuk, a forradalom november 4-i gyors leveretése elsősorban az áruló reformkommunista vezetők bűne! Ezt ne felejtse el senki, bármit hazudnak az utóbbi évtizedben kiadott történelemhamisító könyvek, monográfiák, tankönyvek stb. Az igazság pedig előbb-utóbb, - a posztkommunisták és liberális társaik minden igyekezetének ellenére - napfényre kerül, a hősi halált halt és kivégzett Pesti Srácok dicsősége pedig elhomályosítja a november 4-i árulást! Szalay Róbert történelemtanár Meddig lehet még gyalázni a magyart? ! Világpolgárok, hazai kizsákmányolóink iszonyú zajt csapnak, ha néven nevezzük őket. Szaladnak bíróhoz, ügyészhez. Gyűlölettel fröcsögnek újságjaik, vagyunk kirekesztők, rasszisták, fasiszták. Ebben az országban csak a magyart lehet büntetlenül gyalázni! Szeretnék elsüllyeszteni történelmünket, még azt is kétségbe vonják, hogy létezik ma a magyar. Valami keveréknek szeretnének bennünket feltüntetni. Arról nem is szólva, hogy a magyar nép névtől, a Himnusztól, a magyar zászlótól, címertől hidegrázást kapnak. Mindezt bátran gyalázzák. A Szent Korona svájci sapka, István királytökfödője. A Szent Jobb tetemfoszlány, a koponya ereklye pedig szappantartó. Mindezt Magyarországon megjelenő magyar nyelvű újságban lehet írni. Az újságot nem tiltják be, a cikkírót nem idézik bíróság elé. Ezt lehet a demokrácia és a szólásszabadság nevében, ha minket becsmérelnek, az nem rasszizmus, az nem fasizmus, az nem kirekesztés. Velünk mindezt szabad tenni, nekünk le kell nyelni, a mi nemzeti büszkeségünket szabadon meg lehet gyalázni. Kérdezem, meddig?! Állítólag a 1945 előtti alkotmányban volt egy olyan paragrafus, amely büntette a magyarság elleni gyalázkodást. Ma nincs ilyen. Miért is lenne? Egyetlen más népelemet sem lehet emlegetni, szidni, mert az uszítás, gyűlöletkeltés, azt bünteti a törvény. Mi ellenünk lehet gyűlöletet kelteni? De meddig?! Mikor fogunk már egységesen fellépni ezek ellen a gyalázatos jelenségek ellen. Mikor lesz újból magyarságvédő törvényünk? Talán a következő választás után? Átányi László
