Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-01-01 / 1. szám
2001. január-február «IttVAKÖfct 7. oldal Kohn Henrik, Lukács-Löwinger György, Ágoston-Augenstein Péter, Rabinovics József, Szántó-Schreiber Béla, Hevesi-Honig Gyula. A 133 napon át teljhatalmú kormányzótanács tagjai, valamint Szamuely és Cserny „különítményesei” is - többnyire ortodox - zsidók voltak (kivéve Garbai Sándort): Morgenstern Árpád, Feldmár Marcell, Beck József, Keller József, Korvin-Klein Ottó, Dormán Árpád, Ellenbaum Ignác, Kohn Ignác; Danczinger Ernő, Ellenbaum Náthán, Lázár Henrik, Bienenstock Ármin, Greiner Ferenc. (A korszakot - hűen bemutató Tormay Cecile a „Bujdosó könyv”ben említi, hogy egy francia tábornok - Franchet d’ Espérey - megkérdezte Károlyitól: „Önök valamennyien zsidók?” Majd hozzátette: „Nem hittem volna hogy ennyire lesüllyedtek” A judeokrácia ellen az 1920-as évek elején országszerte megtapasztalt politikai és közjogi harc - amelynek egyedüli emléke a „numerus clausus” - ellenére a kereskedelmi, gazdasági és értelmiségi pályák élén változatlanul több neológ állt, mint amennyit a „numerus clausus” engedélyezett. Ezen az állapoton a Horthykorszakban hozott négy zsidótörvény sem változtatott gyökeresen. Az ortodoxok gettóikba visszaszorulva éltek, míg a neológok egy része a bankokat, a jogi, gazdasági intézményeket és a hírközlést tartotta kezében - miközben a „földalatti” szabadkőműves mozgalmat irányította -, más része a moszkvai, bécsi, párizsi emigrációban fejtette ki ugyanazt, amit 1919-ben. A judeokrácia hazánkban 1945 után korábban soha nem tapasztalt hatalomra jutott a politikai életben. A kommunista párt meghatározó alakjai világnézetileg semmiben sem különböztek 1919-es elődeikétől: elég utalni Rosenfeld-Rákosi Mátyásra, Singer-Gerő Ernőre, Weinberger-Vas Zoltánra, Auspitz Benjáminra (Péter Gáborra), Wolff Izraelre (Farkas Mihályra), Kahána Mózesre (Révai Józsefre) és Appel-Aczél Györgyre. A magyarság lelkifizikai értékeit még Rosenfeld-Rákosinál is hatékonyabban pusztító Csermanek-Kádár János uralkodása alatt jóllehet maga a párt is vigyázott arra, hogy ne minden vezető állás élén álljon zsidó, nehogy tömegméretű antiszemitizmus legyen, amely véget vet uralmuknak, mégis ők nyomták rá bélyegüket a korra: gondoljunk csak Appel-Aczél Györgyre. (Még az SZDSZ-es tömegtájékoztatók is kénytelenek elismerni, hogy a Kádár-korszakban minden oktatási és kulturális, művészeti kérdésben Appel-Aczélé volt a végső szó.) A hetvenes-nyolcvanas években a neológok közül egyre többen vették észre, hogy a kommunizmus nem jó álarc már, ezért úgy tettek, mintha ellenségei lennének a „létező szocializmusnak”, egyszerre ők látszottak annak élére állni, amit eddig valóban tagadtak. 1989 után magukat „demokratikus ellenzékiek”-nek nevezték, és ők lettek a hatalomirányítók, ezért nyilvánvaló, hogy nem történt rendszerváltozás Magyarországon, csak álarccsere: a néhai moszkoviták, maoisták egyszerre hangos antikommunistáknak mutatkoztak, s ezzel, milliókat tévesztettek meg. Mindent megtettek, hogy álarcuk többé ne hulljon le olyan hamar, mint addig. De nem így lett. Csurka István 1992-ben figyelmeztette a nemzetet: létezik egy „ejtő-ernyős csapat,” amely Moszkvában, Párizsban, Budapesten vagy Tel-Avivban eldönti, miként éljenek a magyarok. (Ha arra gondolunk, hogy tanulmánya éppen olyan gyűlöletet váltott ki az érintettekből, mint valaha Istóczy beszédei, beláthatjuk: a judeokrácia céljai mindig ugyanazok.) Irodalmi élet A magyar irodalomra a zsidóság mintegy nyolc évszázadon át semmilyen hatást nem gyakorolt. Magyar nyelven a XIX. század első felében kezdek írni egyes hazai zsidók: rabbik, tanárok, újságírók. Az első magyar nyelvű zsidó könyv is csak 1818-ban jelent meg, Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi zsinagógaavató „prédikációja”. 1827-ben a „Tudományos Gyűjtemény” egyik szerzője a zsidó írókat „Mózes tudományának habartnyelvű követői”-nek nevezte. 1841-ben Toldy Ferenc meg is állapította: a „héber-magyar irodalmat” Bloch Móricz munkái jelentik. A XIX. század második felében a zsidó írók többsége megtanult magyarul, anélkül, hogy irodalmi nyelvünket megértette volna. Ezért egy részük újhébert (ivrit), más részük szláv-némethéber keveréknyelvet (jiddis) használt. Többségük az utóbbihoz alkalmazkodott. A jiddis tájszólássá vált, főleg a városban. (Bárczi Géza nyelvész „pesti nyelveként azonosította.) A jiddis jellemzésére elég idéznünk a neológ Szerb Antal véleményét („Magyar irodalomtörténeté”-ből) „Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér-nyelv révén.” Hosszasan idézhetnénk a magyarországi magyar nyelvű zsidó szépirodalmi lapokból cikkeket, amelyek bizonyítják, mennyire nem ismerték a zsidó írók anyanyelvűnket, a sok példa közül csak egyet emelünk ki. Kiss József, „A Hét” megalapítója és főszerkesztője, lapjában a „matyókok”-ról közölt írást, mert egyetlen szerkesztője sem volt, aki tudta volna: a matyók többes szám. Verseikben, drámáikban, novelláikban a materialista világnézetet hirdették. Weisz Mór (Szomory Dezső), továbbá Bródy Sándor, Veigelsberg Hugó (Ignotus) Deutsch-Hatvani Lajos, Fleischmann-Fenyő Miksa, Goldmann- Gellért Oszkár, Schön-Szép Ernő, Neumann- Molnár Ferenc regényei, elbeszélései szellemükben sem magyarok. Ugyanez vonatkozik verseikre is. Kiss József írta az első magyar nyelvű kommunista verset, a „Knyáz Potemkin”-t. Párizsi bordélyházak hangulatát idéző verseket írt Szilágyi Géza, Fischer-Makai Emil drámái közül megemlítendő a Vörösmartyról szóló, amelyben klasszikus költőnket „egy léha szerelmi történet keretében, mint ifjú szerelmest mutatta volna be a színpadon. Vörösmarty gyermekei és rokonai azonban a darab előadását egyszerűen betiltatták.” (Zoltvány Irén: Erotika az irodalomban. 146-147. old.) A kommunizmus évtizedei alatt Appel- Aczél György határozta meg, ki mit, mikor, hol közölhet nyomtatásban. Többek között Eörsi- Schleiffer István (Sztálin-óda és pornográf „versek” írója, Heine műfordítója és követője), Konrád György, Petri György, Komis Mihály, Nádas Péter, Szilágyi Ákos, Szabó Magda, Vámos Miklós, Kertész Ákos, Faludy-Leimdörfer György és társaik képviselték a magyarországi zsidó irodalmat. A magyar kultúra iránti ellenszenvük közismert, például Spiró György 1987-ben „Jönnek” című versében (?) így írt: „Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból...” Nem elég azonban a zsidó írók magyarországi működését feltárnunk, mert csak akkor kapunk hű képet a zsidó irodalomnak a magyar irodalmi életre kifejtett hatásáról, ha azt is megvizsgáljuk, miként fogadták íróink, költőink, kritikusaink a zsidó írókat? Ezen oknyomozás azt mutatja, hogy a magyar irodalom klasszikusai először a XVIII. század végén vették észre a zsidóságnak szellemi, politikai életünkre tett hatását. A pálos Virág Benedek Tolnai Festetics László-hoz írt költői levelében így fogalmazott 1798 ban: „...Zsidók jőnek lármázva, mekegve, / Mert a városnak bérlelt szolgái lopásért / Hajtották: nagy zaj, támadt, Mózes követői / Mint a hangyaboly, úgy forrtak. Várj egy kis időig: / Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati, ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak.” Kuthy Lajos a „Hazai rejtelmek” című regényében (1847) az alföldi ortodox zsidók uzsorakamat szedése ellen tiltakozott. Vörösmarty szókincsgazdagságára emlékeztető regényét máig sem értékelte emiatt jelentőségéhez méltóan irodalomtörténetünk. Nagy Ignác a „Magyar titkok” c. regénytrilógiájában (1846) a magyar jellemet állította szembe a „bevándorolt idegenek” legfőbbikével, a zsidókéval. Bartha Miklós „Kazár földön” című, szociográfiai tanulmánya (1901) nem „regényköltészet”, a máramarosi, Galíciából és Oroszországból a pogromok elől menekülő zsidóság - a „kazárság” - valóságos életét tárta olvasói elé. Közgondolkodásunkra és irodalmunkra főleg az első világháború végén volt jelentős hatással. Szabó Dezső „Az elsodort falu” c. sorsregényében (1919) a neológoknak az ortodoxoknál sokkal veszélyesebb - mert rejtettebb - magatartását vette górcső alá. A századforduló Budapestjének Marxon felnevelkedett szociológusainak, a Jászi-Jakubovics Oszkár vezette „intellektuelek” szellemiségét Harsányi Kálmán „Kristálynézők” és Ritoók Emma „A szellem kalandorai” c. regénye fedte fel. A két világháború között a nemzeti öneszmélésre szoruló magyarság írástudói olykor visszanyúltak a múltba: Szépvízi Balázs Béla „Kánaán pusztulása” c. regénye a tiszaeszlári bűnper történetét ókori keretbe ágyazva beszélte el. Felpétzi Győri Jenő 1941 ben a zsidók Sopronból 1526-ban történt kiűzését örökítette meg („A soproni zsidókapu”). Líránkban Erdélyi József és Sértő Kálmán adott hangot azoknak, akik velük együtt felismerték: az emancipáció, az asszimiláció kudarcot vallott, és a magyarság „kisebbséggé” lett saját földjén. A második világháború idején jelent meg folytatásokban a Rajniss Ferenc szerkesztette „Magyar Futár” hasábjain Dövényi Nagy Lajos (könyv alakban mindmáig kiadatlan) korregénye, a „Tarnopolból indult el”. Realizmusa egyedülálló a magyar irodalom történetében: Jókai regényszövésével szemben szociológiai pontossággal rajzolta meg a zsidók útját, Galiciától Magyarországig. Senki sem ábrázolta Dövényinél alaposabban az ortodoxok és a neológok küzdelmét. Központi regényalakja, a tarnopoli jeshivák légkörében felnőtt Brandstein Juda 1911-ben átlépte a történelmi Magyarország határát. Munkácstól Budapestig hosszú utat tett meg anélkül, hogy megszerette volna a magyar népet. Amikor az író Brandstein Juda- útjának állomásait rögzítette, Istóczy látomását igazolta: az asszimiláció élettani és szociológiai képtelenség, s a neológ zsidók veszélyesebbek a magyarságtól látványosan elkülönülő ortodoxoknál. (Brandstein Juda élettörténetének valódiságát egyébként mi sem bizonyítja jobban; mint a statisztika: 1909 és 1913 között csalárd bukás miatt elítélt 240 személy közül 150 volt a zsidó.) 1945-öt követően nem történt irodalmi kísérlet a magyar-zsidó viszony művészi igényű feltárására, a hazai zsidóság 1945 utáni hatalomgyakorlási módszerei máig megíratlanok. Ezért mindmáig Dövényi Nagy Lajos regényét tekinthetjük - Kuthy Lajos, Szabó Dezső és követőik alkotásai mellett - a sorsprobléma leghitelesebb művészi feldolgozásának. Irodalomtörténetünk egyes régebbi képviselői viszont részletesen feltárták irodalmunk antijudaizmusát. Közülük tudományos alaposságával és árnyaltságával kiválik Farkas Gyula tanulmánya („Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914”, 1938), Horváth János értekezése („Aranytól Adyig”, 1921), Várkonyi Nándor irodalomtörténete és Pintér Jenő bibliográfiai sorozata, Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály össszefoglalása („A zsidókérdés magyarországi irodalma”, 15-77. old.), valamint Bartha József és Zoltvány Irén részlettanulmányai. Sajtó A XIX. század második felében vált Európában a sajtó a közvélemény formálásának legeredményesebb eszközévé, a kapitalista cégek irányítói, a szabadversenyt hirdető bankok támogatói és fenntartói a nemzetközi judeokrácia képviselői voltak. Hazánkban a judeokrácia sajtóhatalma nem maradt el a világátlagtól. 1914-ben Magyarországon a legnagyobb példányszámban a zsidó lapok jelentek meg, százalékarányuk elérte a 95- 96 %-ot. A „numerus clausus” sem változtatott döntően ezen az állapoton. 1937-ben a megcsonkított hazánkban megjelent 37 szépirodalmi lap közül 21-nek volt zsidó főszerkesztője, 136 tudományos folyóirat közül 102-t lehetett zsidó befolyásoltságúnak tekinteni. Ugyanekkor 39 könyvkiadóból alig 10 bizonyult kereszténynek, és a 409 könyvkereskedő 90%-a volt zsidó, azaz 366. Pénzügy és kereskedelem A judeokrácia a XX. század elején a pénzügyi életet is uralta. Lászlófalvi Béla az alábbi adatot közölte az „Alkotmány” 1908. december 29-i számában: „A hazai pénzintézetekben zsidók tulajdonát képező tőke 1904-ben volt 240.225.000 korona, nemzetiségi tőke 25.062.000 korona, keresztény magyar tőke 214.129.000 korona”, tehát „az alig egymilliónyi zsidónak többje volt, mint a tizenkétmilliónyi kereszténynek”. 1910-ben - állapította meg Kovács Alajos statisztikus - a népesség 5%-át alkotó zsidóság az ipari intézmények 10%-át, a kereskedelmi cégek 51, 8%-át mondhatta magáénak. Ellenben a napszámosok, 3,3, a házicselédek 1,6, az őstermelők 0,6, a bányászok 0,5%-a volt zsidó. Szintén 1910-ből való adat szerint (amelyet az Országos Statisztikai Hivatal tett közzé) a 64.176 építőipari munkás közül mindössze 99 a zsidó, a 62.278 bányász közül 85, a 26.612 pék közül 423. Az is tény, hogy 1920-1930 között az iparban több mint 4000- rel, a kereskedelemben 8000-rel nőtt a zsidó tisztviselők száma. Hadviselés Nemzeti szabadságharcainkban a zsidók nem vettek részt, a huszadik századi hadügyi statisztikákban mégis szerepeltek, de nem katonákként, hanem hadiszállítási bűnözőkként. (A vitézségi érmet nem a lövészárkokban, hanem régiségpiacokon „érdemelték ki”.) A magyar királyi igázságügyminiszter 1921. márciusában a Nemzetgyűlés előtt elmondta: 1018 hadiszállítási bűnügy miatt vádolt személy közül 741 a zsidó és 277 a keresztény. A 211 elítélt közül 156 a zsidó, 55 a keresztény. Kovács Alajos nem véletlenül vonta a hivatalos jelentések alapján a következő következtetést: „Míg tehát a zsidóság a legkedvezőbb esetben 2,5% erejéig, vérzett a frontokon, itthon a hadiszállítások körül csalásokból és visszaélésékből 73% erejéig vette ki a részét.” A második világháborúban az angolszász-szovjet politikának a Berlin-Róma-Tokió tengely elleni politikájának judeokrata mivolta szintén nem ismeretlen. Lehetséges-e az asszimiláció? Klaus Schickert - a két világháború között a Frankfurti Zsi-dókérdést Kutató Intézet vezetője - 1937-ben könyvet adott ki a magyarországi zsidókérdésről („Die Judenfrage in Ungarn”). Tanulmányában politika- és társadalomtörténeti, statisztikái források alapján mutatta be a XIX. század második felének ortodox-neológ harcát, Istóczy mozgalmát, a szabadelvűek és a kormányzat asszimilációt, emancipációt támogató politikáját. Álláspontját nem rejtette véka alá, nem asszimilálódott a zsidóság. Hiába tanult meg valamennyire magyarul, a nyelvi alkalmazkodás még nem fejezett ki sors- és társközösségi kapcsolatot, kulturális és politikai azonosulást a befogadó nemzettel. Istóczy Győző és Bartha Miklós nemzedéke - a történelmi magyar értelmiség - számára nem az volt a lényegi kérdés, képes-e asszimilációra a zsidóság, hanem az, hogy a neológia, a judeokrácia törekvéseinek mennyire képes ellenállni a maygyarság? Ez vált Schickert szerint a XIX. században a magyar politika egyik legfontosabb kérdésévé. A német tudós érvelése ma is figyelemreméltó: a zsidóságot befogadta a magyarság, viszont a zsidóság elzárkózott befogadóitól. E tekintetben az ortodoxok és a neológok között nem lehetett érzékelni különbséget. A faji elzárkózásnak pedig elsősorban nem gazdasági-szociológiai, hanem faji (genetikai, antropológiai, lélektani) okai voltak és vannak. Hozzá kell tennünk Schickert gondolatmenetéhez, hogy a XX. század elején nemcsak az antiszemitának kikiáltott Houston Stewart Chamberlain vette ezt észre, hanem az antiszemitizmussal nem illethető Wemer Sombart és Fejér Lajos is. (Sombart az ipari kapitalizmus és a zsidó világnézet közös vonásának a materializmust tartotta, hasonlóan Fejér Lajoshoz, aki a zsidóság, faji zárkózottságát a Talmudból és a Sulchan Aruch-ból eredeztette.) Aki a magyarság és a zsidóság viszonyát a történelmi források és a keresztény világnézet fényében értékeli, az előadottakból nem vonhat le más következtetést, mint azt, hogy a magyarságnak ma is nemzeti öntudatra és keresztény hitre van szüksége. Ez a pozitív ellenszere a judeokráciának. A magyar poltikai gondolkodás klasszikusainak antiszemitizmusa (illetve antijudaizmusa) nemzeti önvédelem, nem pedig fajgyűlölet. Nevezzék bár a judeokraták az ötven éves szellemírtás ellenére még ma is magyarnak maradókat „fajgyűlölőknek”, jusson eszébe minden magyarnak a népét már másfél évszázaddal ezelőtt is a zsidóságtól féltő Széchenyi vallomása: „Mindenek előtt áll előttem a hűség a fajtámhoz!” Elhangzott a budapesti Szittya találkozón 2000-ben. ifj. Tompó László
