Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-09-01 / 5. szám
4. oldal **ITTVAKÖfcT 2001. szeptember-október AZ UN. RENDSZERVÁLTÁS UTÁN MEGNYÍLT LEVÉLTÁRÁK ANYAGÁBÓL Vörösterror Nyíregyházán Bíró László tanácselnök 1957. március 5-i beszéde Az 1956-os forradalom alatt a felkelők és forradalmárok Szabolcs-Szatmár megyében senkit sem öltek meg és népítélet sem volt. Következett ez egyrészt a forradalom tisztaságából, másrészt az itteni lakosság naponta láthatta a szovjet szemfényvesztést: tankjaik nem kifelé, hanem éppenséggel befelé vonultak! Még Berkei András elvtárs is, az új MSzMP megyei intézőbizottságának titkára önkritikusan elismerte 1957. április 18-án: „Igen nehéz az agitációs munka...mert hát itt nem akasztottak fel senkit, nem öltek meg senkit!” Ez volt a valóság (lásd Dr. Fazekas Árpád: 1956. Szabolcs-Szatmárban a valóságban c. 1994- ben megjelent könyvét). A tények azonban egyáltalán nem befolyásolták a megtorlás megyei vezetőit: a megyei bíróság csak úgy ontotta a súlyos ítéleteket! így például a frissen diplomázott Bán István református segédlelkészt két, hitvalló rádióbeszédéért 8 évi (!) börtönre ítélték. A két vezető forradalmárt: Szilágyi Lászlót és Tomasovszky Andrást pedig 1958. május 6-án felakasztották a nyíregyházi börtönben. A „rendcsinálás” szempontjából nagy jelentőségű tanácsülést hívott össze a nyíregyházi Városi Tanács új elnöke: Bíró László elvtárs a városháza dísztermébe 1957. március 25-ére. Az esemény fontosságát jelezte, hogy az első napirendi pontot képező a Tömegkapcsolati munka terén előttünk álló legfontosabb feladatok c. tájékoztatást maga Bíró elvtárs tartotta. A megtévesztő, zavaros cím alapján nem is gondolnánk, hogy miről is volt szó: 1956- ról! Szerencsére a nyíregyházi Megyei Levéltár megőrizte a 20 gépelt oldalnyi, gondosan előkészített előadás szövegét is. így, ma is tényszerűen tudunk idézni ebből a gyűlöletet keltő „tájékoztatóból: „Október 23-a kezdettől fogva ellenforradalom volt, azért, mert magát a szocialista társadalmi rendet, a dolgozók államhatalmát kívánta megdönteni... Mi is valljuk azt, hogy az egyszeres fehérterrorral szemben, háromszoros vörösterrorral fogunk válaszolni!" Világos beszéd! Itt már szó sincs testvérharcról vagy polgárháborúról, nem érvényesül a szemet-szemért, illetve fogatfogért ősi szokásjog, ez már az értelem és lélek teljes eltorzulása, az „élcsapat” tobzódása a megtorlásban. Idézek tovább Bíró elvtárs harcias beszédéből: ,,Tanácstagjaink és tanácsunk tömegkapcsolatnak megjavítását már abban az időben tűztük napirendre, amikor az ellenforradalmi erők fegyveres megsemmisítése ugyan már megtörtént és harci területét politikai és ideológiai vonalra tette át. Október 23-át és az azt követő időszakot az ellenforradalom úgy igyekszik beállítani, hogy az egy nemzeti megmozdulás volt, amelyben a dolgozó tömegek milliói vettek részt és forradalomnak titulálja. Ugyanez volt a helyzet megyénk és városunk területén. Október 26-ával az ellenforradalmi erők Nyíregyházán is megkezdték működésüket a miskolci ellenforradami csőcselékkel közösen. Első ténykedésük volt, hogy a városunk területén lévő szovjet emlékműveket és sírokat lerombolják, leverték városunk nagy szülöttének, Szamuely Tibornak Búza téren elhelyezett emléktábláját és bevonulva a Városi Tanácshoz átvették a hatalmat.... Most, amikor az ellenforradalom felszámolása folyik, szükségszerűen a diktatúra kerül előtérbe... Feltétlenül szükséges, hogy az ellenforradalmat ne csak szervezetileg, hanem eszmeileg is teljesen szétzúzzuk. Ez egyben megszabja a feladatainkat is. Kommunistáinknak és tanácstagjainknak erősíteni kell a pártépítést, szélesíteni kell a fölvilágosító munkát egyéni elbeszélgetések és kisgyűlések tartásán keresztül az ellenforradalom leleplezésére és ugyanakkor a dolgozók részére széleskörű demokratizmust biztosítsunk. ” Sajnos, Kádár János (1912-1989) nem tanult az eseményekből, s ott folytatta, ahol Rákosi és Gerő abbahagyta. A vörösterror azonban még a szocialista világrend legvidámabb barakkjában is csak elodázni tudta a végjátékot, s 1989-ben bekövetkezett az 56-os szabadságharc késői győzelme. De az igazi rendszerváltás még várat magára. Dr. Fazekas Árpád on’ostörténész Szintén vörösterror végzett 1919-ben vitéz Kovács István nemzetőr főhadnaggyal, akinek emlékműve 1929-1944 között városunk dísze volt! A szovjetek 56 éve lerombolták, és helyére Malinovszkij marsall (8 ezer nyíregyházi civil elhurcolásáért felelős!) lovasszobrát emelték. Utóbbi ma is látható. Abelovszky Eliz 1958 EMBERE Okos és fölényes, mint minden áruló, aki idejében megmentette bőrét. Elkobzott javakon hízott teste dúskál felejtvén a lelkét, a sivárt, a pőrét. Krokodilkönnyekkel búcsúzik társától... lenézően szánja, miért volt ostoba? Miért nem látta a harc reménytelenségét... jött volna megtérőn a győztes táborba! Évtizedek jöttek, s nyűtt álarc alól napvilágra került a rothadó jellem, aki elárulta a hitet, jövőt, hazát. A börtön, a sírbolt és a menedék-városok feltárják szépségét a bukott hősöknek... s megkínzott alakjuk fölött a GLÓRIÁT! Abelovszky Eliz az USA-ban, Ohio államban élő, kiemelkedő közéleti személyiség, a magyarság és a magyar ügyek elkötelezett támogatója. Meghalt, csak másképp Az idő mindent megszépít. Meg néha elhomályosít. Első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd unokája, bizonyos Michael Hargrave így nyilatkozott minap Vad Dezső kollégámnak: „Féltestvérem, apám első házasságából származó Hajós Imre 1956. október 31-én a Lánchíd környékén a szabadságharcosok oldalán harcolva halt meg.” Tekintsünk most attól el, hogy a híres-hírhedt lánchídi csata október 24-én volt (vagyis egy héttel korábban), s ott sokan haltak meg mindkét oldalon - lényegesebb ennél, hogy említett Hajós Imre nem a szabadsághárcosok oldalán, hanem a szovjet ÁVH vegyescsapat színeiben veszítette életét. Ami azért nem mindegy. Volvót osztogatni vagy Volgát fosztogatni... 1957. augusztus 4-én, tehát már a „konszolidáció” után Földes Pál, a Partizán Szövetség elnökhelyettese és Bánffy János rendőr alezredes egyebek mellett a következőket írta az Elnöki Tanácsnak: „...Hajós Imre szül. 1935. április 1. Anyja Lénárt Mária. Az ellenforradalom időszakában, 1956. október 24-én mostohaapjával, Kovács György partizánnal önként jelentkezett az ellenforradalom elleni fegyveres harcra a MÖHOSZ székházában alakított fegyveres partizán egységben, és akcióra való bevetés során hősi halált halt... A Vörös Csillagrenddel való kitüntetésre előterjesztjük...”. Megkapta. Ez az egész itt nem bálvány döntés: Nem Hajós Alfréd nimbuszát akarom megtépázni, aki egyébként nemcsak úszóként, hanem futballistaként, sőt építészként is kiváló volt (ő tervezte a Nemzeti; ma Hajós Alfréd Sportuszodát). Nem is tudhatott szegény a partizán unokáról, ugyanis egy évvel korábban, 1955- ben meghalt. Még csak nem is a cikkben nyilatkozó Michael Hargrave lehet ludas az adatokért - ő nyugaton született nyugaton él, a magyart alig beszéli, összesen háromszor járt ideát. (Valaki becsapta, félrevezette. A „jó oldalra” akarta beajánlani.) -Magunkat féltem a történelem félrevezetéseitől: a gabonatáblában rozst morzsolgató Rákosi elvtárstól. A szoborvárományos Kádár Jánostól. A sorompónyitó Hóm Gyulától. A Hajós-unoka talán csak egy sajtóhiba a korabeli partizánévkönyvben. Pihál György MIÉRT? Lehet egy kérdésem? Miért van az, hogy értelmesnek mondott emberek olyan, dolgokat mondhatnak, aminek nincs semmi értelme? Honnan veszem a bátorságot, hogy ilyet kérdezzek? Ha én nem kérdezem meg, akkor ki? Ki fog normálisan (!) rámutatni például a finnugor elmélet tévelygéseire? Kényes a téma? Miért? Csak ők szidhatnak minket? Ki szólt például Zsirai Miklósra, mikor a következő szavakat papírra vetette: ,,..a (finnugoros) nyelvészek csak félkézzel dolgozhatnak tudományuk fejlesztésén és közkinccsé tételén, mert Sajnovics óta idejük, erejük javát a gyermeteg ellenszenv megtörésére, vad őstörténeti rögeszmék(?) kiirtására, a már több ízben bebizonyított igazságok(?) újra bizonyítására, gyakran a méltatlan vádak meg rágalmak elhárítására kell elfecsérelniük.” (???) Nem gusztustalan? Hogy mer olyasmit „vad őstörténeti rögeszméknek” nevezni, ami majdnem ezer évig meghatározója volt a magyar őstörténelemnek? Hogy lehet Sajnovics (egy csillagász!) nyelvészeti tévelygései alapján egy nemzet által elfogadott nézetet a kukába dobni? Mérföldkő volt az „Annak bizonyítása, hogy a magyar és a lapp nyelv azonos” című könyvecske? Akkor hogyan lehetséges az, hogy magyarra nem fordították le? A szerzőt miért csak külföldön ismerték el? És különben miért foglalkoznak nyelvészek a történelemírással? Mikor jönnek rá, hogy ennél a megerőszakolt etimologizálásnál nincs félrevezetőbb dolog? Ki fogja végre kétségbe vonni megboldogult Pais Dezső téziseit, miszerint a mangalica és a varkocs XIII. szd-i szlovák(!) jövevényszavak? Miért engedjük meg folyamatosan szemközt köpjenek minket? Az írógép sírva fakad, mikor leírják ezeket a tanulmányokat, és ezeket nevezi Zsirai „többszörösen bebizonyított igazságoknak”? Tudósnak kell ahhoz lenni, hogy valaki észrevegye, hogy a kengyel szavunk nem a kens (börharisnya) szóból ered? Nem lenne jobb, ha inkább gondolkozunk mielőtt nekiállnánk vagdalkozni? Emlékeznek olyan tanulmányra, amelyik azt állította, hogy a finnugorok tanítottak minket lovagolni? Mert ha nem, akkor miért vettünk volna át tőlük szakszavakat? De mielőtt belebonyolódnánk, nem kéne inkább körberöhögni azt, aki párhuzamot vont a kengyel és a bőrharisnya közt? De a gond nem inkább ott van, hogy mindig fogok találni egy olyan embert, aki tud válaszolni az összes feltett kérdésemre, és vigyorogva meg lesz győződve arról, hogy neki van igaza? Miért? Kővári László Szoborpaktum A Magyar Nemzetben olvastuk Pihál György írását: Nagykanizsán ismét áll a Nagy-Magyarország-emlékmű, tetején a Szent Koronamotívum, alatta felirat: Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában. Áz 1934-ben felállított Obeliszket Rákosi 52-ben ledöntötte, közel fél évszázadon át ugyanezen a helyen a föld alá temetve feküdt a szobor, helyére, ahol állt az emlékmű, egy gusztustalan amorf kompozíció került. A városban csak Jancsi és Juliska szobornak csúfolt alkotás a Tanácsköztársaság dicsőséges 133 napjának kívánt emléket állítani. Nagymagyarország a föld alatt, fölötte, őt megtaposva, a vörös diktatúra. Augusztus 12- én, vasárnap koszorú és virágerdő lepte el a talapzatot. Sok ezren álltunk a téren, imát hallgattunk, énekeltünk. A megállapodás valahogy így szólt: felállíthatja a nemzet a Nagy- Magyarország-emlékművet, de csak akkor, ha a Tanácsköztársaság szobor is megmarad, egy kicsit arrébb. Ez volt a feltétel és ez a valóság. Száz méternyire a Szentkorona, hiszek egy istene mögött, ott lapul ma is az amorf szégyen-szobor. Ha arra jársz lásd, ne csak nézd! (Ki érti ezt a paktumot? - Szerk.)
