Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)

2001-01-01 / 1. szám

A „választott nép” és a magyarság

6. oldal «ItîVAKÔfct 2001. január-február

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Gróf Széchenyi István 1844-ben a Magyar Országgyűlés Felsőházában kifejtette: „Az angol nemzet egyenjogosithatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti meg az ember.”

Mit ismert el ezzel a „legnagyobb magyar”, ha nem a zsidókérdés létezését?

1945 után ez a két szó: „zsidó” és „zsidókérdés”, tabu lett. A kommunista és a liberális tömegtájékoztatók, a politika, az oktatás, a sajtó- és könyvkiadás irányítói fantomkérdésként könyvelték el a zsidókérdést. Szerintük ma már az is antiszemita, aki valakiről megállapítja: zsidó.

Az önmagát - a Talmud alapján - „választott nép”-nek tekintő zsidóság magyarországi történelmének tanulmányozása nélkül aligha érthető meg nemzeti történelmünk. Ezért ebben az előadásban két kérdésre adunk választ. Milyen nyomokat hagyott Magyarországon a zsidóság Szent Istvántól napjainkig a politikai, kulturális, kereskedelmi életben? Mit és hogyan válaszolt a zsidó lelkiség hatásaira Magyarország?

A zsidóság Magyarországon Szent Istvántól a kiegyezésig

Magyarországon már a Krisztus születése utáni X-XI. században éltek szórványosan zsidók. A Déli-Kárpátokból érkeztek, lélekszámúk a középkorban azonban nem érte el hazánk össznépességének 0,5%-át.

Semmilyen magyarországi zsidó írásos emlék vagy régészeti lelet nem maradt fenn a középkorból. A zsidók létezésére egyedül az Árpád- és Anjou kori magyar törvényekből következtethetünk.

Szent László király (1077-1095) 1092-ben a szabolcsi zsinaton megtiltotta a zsidók és a nem zsidók közötti házasságot. Zsidó férfi tehát keresztény nőt nem vehetett el. Könyves Kálmán (1095-1116) előírta, hogy zsidók keresztény szolgákat nem tarthatnak, és - miként az akkori Európában általában - csak püspöki városokban lakhatnak.

Mivel a XII—XIII. században az országgyűlések állandó témája volt a zsidók uzsorakamat szedése és a királyi jövedelmek (a „regálék”) kisajátítása, a nemesség kérte a királyt a zsidók pénzügyi és kereskedelmi tevékenységeinek korlátozására. II. András (1205-1235) ezért 1222-ben az Aranybullában meghagyta: zsidók nem lehetnek nemesek, pénz- és sókamaraispánok, vámosok, köztisztséget sem viselhetnek. (A rendelkezések betartatására azonban nem került sor, így IX. Gergely pápa 1232-ben „egyházi tilalom”-mal - „interdictum”-mal - sújtotta hazánkat. 1223 ban megfogadta ugyan II. András, hogy betartatja az Aranybulla idézett előírását, de nem tette meg sohasem.) 1279 ben Budán egy zsinati kánon kötelezően előírta a zsidóknak az arasznyi sárga folt viselését.

IV. Béla (1235-1270) engedett elődei szigorúságából: 1251-ben iskoláikat középületeknek nyilvánította, szabad letelepedést biztosított számukra. Viszont Anjou Nagy Lajos (1342- 1382) száműzte őket, de öt éven belül visszatelepedtek. Az 1351-ben hozott törvények közül az „ősiség” (aviticitas) ugyanakkor biztosította a nemesi vagyon magyar öröklődését, feltéve, hogy nemesek zsidók nem lehetnek ezután sem: Anjou- és vegyes házi királyaink uralkodása idején (1301-1526) korlátozás nélkül élhettek. A Hunyadi Mátyás által Budán felállított „Zsidó tanács” célja is csupán iparűzésük ellenőrzése és helyenkénti korlátozása volt. A magyarságtól elkülönülten éltek: gettóikba visszahúzódva szabadon közlekedhettek, házasodhattak, kereskedhettek.’ Budán kívül a szabad királyi- és bányavárosokban hoztak létre önmaguknak gettókat. Ahol nem voltak gettók; megtörtént, hogy kiűzték; de ki soha sem irtották őket. (1391-ben Nagyszombat, 1494-ben Buda, 1526-ban Sopron keresztényei így szabadultak meg tőlük.)

A középkor évszázadai során a magyar törvények már felismerték a zsidó lelkiség hatásait: királyaink a magyar birodalmi gondolat és a Szent Ágoston-i „Civitas Dei” („Isten országa”) megteremtése érdekében hoztak korlátozó rendelkezéseket, amelyek foganatosítására - főleg IV. Béla korától - ritkán került sor. Sem irodalomtörténeti, sem egyháztörténeti, sem művészettörténeti forrás nem tanúskodik arról, hogy a zsidóság Szent István korától bármilyen mértékben is kivette volna részét a magyar kultúra ápolásából.

A XVIII. század végéig szinte nyomtalanul telt el a magyarországi zsidóság élete. Nincs bizonyíték arra, hogy részt vettek volna a török elleni végvári harcokban (a tizenöt éves háborúban), Buda visszafoglalásában, a Rákóczi-szabadságharcban. Magyar nyelvű írásos emléket nem hagytak maguk után. Lélekszámúk alig növekedett: 1720 ban 12 000-en voltak, ami hazánk népességének 0,5%-át jelentette.

Számarányuk feltűnő növekedését szerte Európában politikai téren az 1789-es francia forradalom, a jakobinus diktatúra és a szabadkőművesség, szellemi téren a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavait magáénak valló, a természetes erkölcsi jót és a krisztusi hitet tagadó felvilágosodás írói (az „enciklopédisták“”: Voltaire, Rousseau, D’Alembert) idézték elő. Lélekszámúk a kontinensen száz év alatt megháromszorozódott, bár a növekedés mértéke a földrész nem mindegyik országában volt azonos.

A XIX: század első felében már a magyar statisztikai adatok is mutatják a tizennyolcadik századvég hatását. 1840-ben hazánk népességének 2,2 %-a volt zsidó (számuk 120 év alatt megnégyszereződött), 1850-ben 3,2 %-a (366 000 fő).

Gróf Szécheny István és Kossuth Lajos politikai gondolkodása, az akadémiai mozgalom, a nyelvművelés, végül az 1848-as pesti forradalom közömbös maradt számukra. Korábban színmagyar (vagy német ajkú) városokba költöztek: kereskedelemmel, iparral foglalkoztak továbbra is. A magyar politikai gondolkodás iránti passzivitásukat a magyarság nem hagyta válasz nélkül. 1848. április 22-én Gróf Batthyány Lajos miniszterelnök elrendelte: a törvényhatóságok ezentúl zsidókat nem sorozhatnak be a Nemzetőrségbe. 1848, április 19-én a pesti utcák magyarjai a zsidóknak „a Magyar Szent Korona országából” való kiűzését, és ennek megtörténtéig a Nemzetőrségbe történő felvételük megtiltását követelték.

Ajudeokrácia megteremtése

A zsidóság és a magyarság egymáshoz való viszonyát az 1840-es évektől leginkább az ortodoxok és neológok egymás közötti harca határozta meg. Az ortodox zsidók a Talmud, a Sulchan Aruch és a Kabala tanításait szóról szóra követték. Vagyonjogi és kereskedelmi, pénzügyi törvényeik, viseletűk, étkezési szertartásaik betartása által törekedtek önmagukat megóvni a nem zsidókkal való vérségi keveredéstől, vagyis a beolvadástól, az „asszimiláció”tól. A neológ zsidók elhagyták a szertartásokat, de megmaradt politikai messiástudatuk (a zsidó „Isten kiválasztott népe”), éppen úgy, mint faji mivoltukból következő lelki-szellemi tulajdonságaik bármelyike. Megtanulták a magyar nyelvet, vezetéknevüket magyarosították, anélkül, hogy fajilag, szellemileg és erkölcsileg magyarrá váltak volna.

Az ortodoxok és a neológok szenvedélyesen támadták egymást: amíg az előbbiek sokallták a neológok „engedményeit” (a magyar nyelv elsajátítása, névmagyarosítás, rituális öltözet és étkezés elhagyása), addig az utóbbiak az ortodoxok politikai hódítás iránti érzéketlenségét és őseik rituális szokásaihoz történő ragaszkodását ostorozták. A valóságban azonban csak a befogadó nemzet iránti kötelességek megtagadásának módjában különböztek egymástól: politikai messiástudatúk összeforrasztotta a látszólag szembenálló két tábort.

A neológ zsidóság politikai, gazdasági, kereskedelmi, kulturális, hódításra leginkább alkalmas képviselőit judeokratáknak, a zsidóság politikai, gazdasági, közjogi és sajtóbeli hatalmi hálózatát judeokráciának nevezzük.

A júdeokrácia magyarországi történetének négy, korszakát külünböztethetjük meg. Az első az 1840-és évektől á kiegyezésig, a második a kiegyezéstől 1919-ig, a harmadik 1919-től 1945- ig tartott; a negyedik a jelené.

Az első korszak jellemzője az ortodoxneológ harc, az asszimiláció meghirdetése, a törvényhozás területén önmaguk vallásfelekezetként feltüntetése. Az ortodox elem a magyar társadalomból ellenszenvet váltott ki. Az ortodoxok elutasítottságát azonban már ebben az időben is kihasználták a neológok azáltal, hogy nevüket megmagyarosították és megtanultak - de nem irodalmi szinten - magyarul.

A második korszak a neológok politikai és közjogi hatalomátvételért folytatott harca: a kiegyezés és az emancipációs törvény (1867: XII. törvénycikk) lehetővé tette, hogy a pénz- és bankvilág, hírközlés, igazságszolgáltatás és közjog vezető személyeinek többsége zsidó legyen. Az ortodoxok fokozatosan háttérbe szorultak, kereskedelemmel és iparral foglalkoztak, míg a neológok országgyűlési képviselők, bankárok, egyetemi tanárok és lapszerkesztők lettek. Mind az ortodoxok, mind a neológok lélekszáma hirtelen megnőtt: számuk 1869-ben 542.000,1910-ben közel egymillió - a népesség 5%-a. A Trianonig fennálló történelmi Magyarországon alig fél évszázad folyamán a judeokrácia legerősebb európai központja jött létre.

A harmadik korszak - a magyarságnak

1918-1919 és Trianon okaira való rádöbbenése ellenére - a judeokráciának főleg a „földalatti” szabadkőműves mozgalom általi megerősödését, a tőzsde és a piaci élet, a hírközlés minden korábbinál erőteljesebb zsidó irányítását idézte elő. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint például Budapest 2225 - köz, illetve magánszolgálatú - orvosa közül 1494, vagyis 67,2% volt zsidó. A neológok váltak a zsidók valódi vezetőivé, az ortodoxokat foltként megtűrték: rájuk továbbra is csupán a faji beolvadás megakadályozása céljából számítottak.

A negyedik korszak a zsidóság 1945 előtti hazai, vagy párizsi, moszkvai emigráns, politikai, kulturális és pénzügyi köreinek továbbélését és befolyásuk növekedését eredményezte: A judeokraták - a korábban egyedül üdvözítőnek hirdetett liberalizmus álarcát levetve a bolsevizmus álarcát öltötték magukra. (Marschalkó Lajos két tanulmányában - a „Világhódítók”ban és „Országhódítók”-ban - máig egyedülálló részletességgel bebizonyította a kommunizmus zsidó eredetét a Talmud törvényeinek és a bolsevizmus alaptételeinek azonosságára való hivatkozással.)

A kiegyezés utáni magyar politika és kultúra történetének tanulmányozása során két következtetésre juthatunk: Először is: a júdeokrácia létezésének elismerése még nem antiszemitizmus, hiszen nem a júdeokrácia létének elismerése, hanem maga ajudeokrácia vált ki a nem zsidókból antiszemitizmust (pontosabban antijudaizmust). Másodszor: valójában nem a zsidóság számarányának robbanásszerű újkori megnövekedése váltott ki antiszemitizmust, hanem politikai, jogi, szellemi befolyásuk mértéke. (Ugyanakkor nem mindegy, hogy a statisztikai adatok az ortodoxokra és a neológokra milyen arányban vonatkoznak.) Ha a zsidóság és a magyarság viszonyát pontosan akarjuk meghatározni, konkrét politika- és szellemtörténeti, statisztikai adatokkal kell értékeltetnünk, milyen hatással volt a zsidóság Magyarország újkori életére.

Politika

Az 1830-ad évektől a magyar politikai gondolkodás klasszikusai - akik olykor írók és költők is voltak-egyre gyakrabban foglalkoztak a zsidóság magyarországi helyzetével. Kölcsey Ferenc 1830-ban „A szatmári adózó nép állapotáról” írt tanulmányában a magyar kultúra iránti közömbösségüket érzékeltette, Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat „demoralizált népcsalók”-nak és „orgazdákénak tekintette.

Kossuth Lajos 1844-ben a Pesti Hírlap hasábjain a zsidót „a növény táplálónedvét elszívó gombá”-hoz hasonlította. Hírlapi cikkében ő fogalmazta meg elsőként hazánkban, hogy a zsidóság nem vallásfelekezet, hanem népfaj. A Bach- és Schmerling-korszakban a Habsburg Birodalom magyarellenességét jól kiegészítette az ortodox zsidóság uzsorakamatpolitikája, a neológia fokozatos előrenyomulása. Az 1867-es kiegyezés után sem az Andrássy Gyula, sem a Tisza Kálmán vezette kormányzat nem törekedett törvényerővel megakadályozni a Galíciából menekülő lengyel és orosz zsidóság korlátlan letelepedését a Kárpát-medencében. A magyar országgyűlésben mégis voltak olyan magyar politikusok, akik megkérdőjelezték az asszimiláció megvalósíthatóságát. Vezérük Istóczy Győző (1842-1915) képviselő lett, aki az 1870-es években megalapította a - jobbára függetlenségi képviselőkből verbuválódott - Magyar Antiszemita Pártot. 1875. április 8-án Istóczy parlamenti beszédében a zsidóság Palesztinába költözését javasolta. A zsidónélküliség, az antiszemitizmus (helyesebben antijudaizmus) híve volt: ő hirdette meg elsőként Európában a cionizmust.

Az emancipációs törvény hatálybalépésétől (1867. dec. 28.) akik a judeokráciát ellentétesnek tartották a nemzet érdekeivel, azokat az országgyűlési képviselők és újságírók, banktisztviselők jelentős része kigúnyolta vagy elhallgattatta. Amikor például az 1870-es években a Magyar Antiszemita Párt egyik képviselője, Zimándy Ignác törökbálinti plébános a Parlamentben egyik beszédében a Talmudból és a Sulchan Aruch-ból vett idézetekkel bizonyította a zsidó és a keresztény világnézet összeférhetetlenségét, a képviselőház elnöke csaknem belefojtotta a szót. Egy liberális képviselő pedig azt ajánlotta Istóczynak, költözzön el, ha nem tetszik neki a zsidók viselkedése. Az európai pénzügyi életben már akkor is kulcsszerepet játszó Rotschild-család egyik tagja nemcsak a tiszaeszlári bűnper vádlottjainak azonnali felmentését kérte Tisza Kálmán miniszterelnöktől, hanem Istóczy és hívei képviselőházból való menesztését is: a Rotschildok ugyanis ettől tették függővé a vasúti kölcsön további folyósítását. A miniszterelnök teljesítette a judeokrata báró kívánságát. Istóczy elnémítását követően alig akadt politikus, aki bírálta volna a judeokráciát. Csak két kivételt ismerünk. Az egyik Asbóth János, aki 1897. január 14-én korántsem egyedülálló esetre hívta fel a figyelmet a képviselőházban: „A millennium megünneplésekor egy nagy alföldi városban a zsidók a nemzeti címerből kidobják a keresztet és egy csillagot tesznek a helyébe.” A másik Egan Ede, aki a rutén parasztok hitelellátását biztosította. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter jóváhagyásával - a ruténföldi zsidóság akarta ellenére. (Róluk, és a magyar antiszemta mozgalmak történetéről részletesebben olvashatunk Bosnyák Zoltán „A magyarfajvédelem úttörői” című tanulmányában.)

Még a XIX. század végén is jobbára csak közjogi harcok folytak az országgyűlésben: a felszólaló képviselők többsége a „48-as hagyományok” sérthetetlenségéről, a nemzetiségek jogegyenlőségéről, a zsidók polgárosodásáról szónokolt. Hiába készült az ország ezeréves fennállásának megünneplésére, a mégoly európai hírű kiállítások és építkezések sem tudták elfelejtetni a tényeket: nőtt a kivándorlás, a magyar parasztság elszegényedett, a főváros a judeokrata bankoligarchák szálláscsinálójává lett. Nem véletlen, hogy például Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos képviselő a magyar történelemoktatás „reformját” hirdette egy szabadkőműves közlönyben: szerinte túl sokat hallanak a gyerekek az iskolákban a végvári harcokról, a kurucokról és Rákócziról, holott mindez szégyenfolt, mert a tankönyvek a pacifizmus és humanizmus helyett a „vérontás apológiáját” hirdetik.

Ajudeokrácia céljaira a magyar nemzet csak

1919-ben döbbent rá. A „budapesti szovjetköztársaság” irányítói csaknem teljesen zsidók voltak. Miután 1919. március 21-én gróf Károlyi Mihály átadta a hatalmat Kohn-Kun Bélának, Magyarországot a következő személyek vezették a trianoni koporsóhoz: Kohn-Kun Béla, Pogány-Schwartz József, Erdélyi-Erlich Mór, Rákosi-Roth Mátyás, Varga-Weiszfeld Jenő, Landler Jenő; Kunfi-Kunstatter Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuely-Samuel Tibor, Kalmár-