Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)

2001-07-01 / 4. szám

2001. július-augusztus *mtVAKÖfct ramokkal, választásokkal osztva meg a korábban ilyen problémával nem is találkozó közösségeket. A FIDESZ-kor­­mány számos intézkedésével járult már eddig is hozzá ehhez a figyelmet lekötő és lényeges kérdésekről elterelő álprobléma állandó melegen tartásához. Végül, a 20. pont szintén teljesültnek tekinthető, amennyiben az Orbán-kormány legújabb intézkedéseivel a magyar nép már teljesen kártalanította (többször is) a ma­gyarországi zsidóságot a II. világháborúban elszenvedett károkért. Felháborító viszont, hogy ez a zsidóság részéről a magyarokkal szemben mindmáig nem történt meg, és követelésként még csak fel sem vetődik. Pedig: a háborúban és az azt követő cion­­bolsevik terror évei alatt a magyarság aránytalanul többet és nagyobb vesztesé­geket szenvedett, mint a nemzetközi zsidó­ság, mely a két világháborút kirobbantotta. Mégis ők követelnek kártérítést, dollárban, aranyban. A magyarságtól elvett, majd „privatizált” vagyont pedig értéktelen kár­pótlási jegyekkel „kárpótolták”. "Végigtekintve ezt a húsz keserves pontot, megvonhatjuk a FIDESZ vezette hároméves kormányzati ciklus mérlegét. Megállapíthatjuk, hogy ebben az idő­szakban töretlenül folytatódott Magyar­­ország szanálása. A gazdasági életben fel­gyorsult a multinacionális tőke hata­lomátvétele, és a magyar kis- és középvál­lalkozók kiszorulása. A kormány propagan­distái „látványos gazdasági eredmé­nyekről” beszélnek, ez azonban többnyire csak blöff. Az infláció a statisztikai mani­puláció ellenére is kétszámjegyű, a „gaz­dasági stabilitást” a maradék nemzeti va­gyon kiárusításával biztosítják. Már a stratégiai fontosságú energia ipart és hír­közlést is eladják. Hangzatos, „nesze semmi, fogd meg jól...” programokat dob­nak fel, majd hagynak elaludni, mint pl. a „Széchenyi-program”, amiből még ugyan­úgy nem valósult, sőt, még el sem kezdődött semmi, mint a vidékfejlesztő kezdeményezésekből, vagy a lakásépítési programból. A közvéleményt lehetetlen feltételekhez kötött lakásépítési hitelak­ciókkal, vagy kizárólag az állami adó­bevételek növelését célzó „minimálbér” emelésekkel etetik, miközben a munka­­nélküliség csak statisztikailag csökken, folyik a megmaradt ipari kapacitás le­építése, az ország útjai egyre járhatatlanab­bak, a vasúti és városi közlekedés összeom­lóban van, a MALÉV halódik... Mindezt a folyamatot nem a mostani kormány indította el - talán nem is ő fogja befejezni -, de mivel semmit sem tesz e folyamatok megállítása és megfordítása, az EU csatlakozási program leállítása és felülvizsgálata érdekében, ezért az Orbán Viktor által vezette FIDESZ-kormányt is hasonló történelmi felelősség terheli az ország politikai és gazdasági önállóságának teljes felszámolását célzó LD program végrehajtásáért, mint a Németh, az Antall és a Horn kormányokat. A FIDESZ és „famulusa”, az MDF számláját osztatlanul terhelő bűn. hogy hároméves halogató, a történelmi igazságtételt elszabotáló politikájával továbbra is akadályozza az 1945 utáni nép­bírósági perek felülvizsgálatát, és az ‘56-os elitéltek rehabilitációját. (A 267/2000. sz. kormányrendelet csak tovább mélyíti azok sérelmét, akikre ezekben a koholt perekben a minden politikai jóvátételt eleve lehetetlenné tevő „népellenes”, vagy köztörvényes bűncselekmények elköveté­sének bélyegét sütötték rá.) Egyértelműen e koalíciós klikk bűne az is, hogy elszabotál­ta a korábbi időszakban csalárdul szerzett vagyonok és gazdasági bűncselekmények kivizsgálását. A Torgyán József vezette FKGP hároméves működése kritikán aluli. Már ha nemzeti érdekeink szempontjából nézzük. Mert ha a liberális oldalnak tett szolgálatait tekintjük, akkor minősítése akár kiváló is lehetne. Mindazonáltal nem csalódtunk ebben a pártban sem: azt tették, amit zavaros, koncepciótlan és nemzetellenes programjukban lefektettek, és amit jobb­oldali szempontból már jóval korábban kifogásoltunk. (A kisgazda agrárprogram kritikája - Havi Magyar Fórum, 1996. nov. és Nemzeti jövőkép - az FKGP alternatív gazdasági programja - HMF, 1997. dec.) A párt 1990 óta két kormányzati ciklus­ban töltött be kormányzati szerepet. A szé­gyenletes, földreformot- és tulajdonjog ren­dezést megakadályozó „kárpótlási törvény” megszavazásával bevezetett hétéves műkö­désüket a magyar mezőgazdaság és élel­miszeripar minden ágazatának leépítése, a magyar élelmiszerpiac külföldi kiszolgál­tatása, földjeink kiárusítása jellemezte. Ma ugyanazt a politikát folytatják a mezőgaz­daságban, mint az ötvenes években a kom­munisták, amikor az agrárollóval, adókkal, beszolgáltatásokkal igyekeztek elvenni a kedvét a gazdáknak az önállóságtól, hogy bekégyszerítsék őket a téeszekbe. Ma a cél, hogy földjeik eladására kényszerítsék őket. Pusztulnak a földek, fogy az állatál­lomány, válságban a gyümölcstermelés, miközben a kiváló szabolcsi alma hazájában külföldről importálunk almát, a makói hagyma országában hagymaimport­ra, Közép-Európa mezőgazdálkodásra legkedvezőbb természeti adottságai bir­tokában pedig tej, hús, cukor, étolaj, zöld­ség, sőt: búza (!) importra szorulunk. A mezőgazdasági támogatási rendszer kiszámíthatatlan, ötletszerű, és többnyire nem segítség, hanem további gazdasági veszteségek forrása. Őstermelők hagynak fel az apáiktól örökölt szőlők művelésével, míg történelmi borvidékeinket francia és más nemzetközi érdekeltségek vásárolták fel. Miközben pedig soha nem látott méretet ölt a stratégiai ágazatnak számító mezőgazdaság alászállása, „világjáró” mi­niszterünk hamvába holt látszat-progra­mokkal traktálta az anyagi ellehetetlenülés miatt már lassan sem termelni, sem értékesíteni nem tudó gazdákat. Hol a „biodízel“ program a sláger, hol a zöldség, tegnap a gomba- és éticsiga gyűjtésre buzdították a gazdákat, ma a falusi turiz­musra, strucc- és békegalamb tenyésztésre, holnap megint valami másra; mintha újra a gumipitypang és ágasbúza termesztés korában lennénk. Mintha az lenne a cél, hogy mindennel foglalkozzon a magyar gazda, csak azzal ne, amihez ért, amiben kiváló - a mezőgazdasággal és őshonos kultúráinkkal. A mezőgazdasági kor­mányzat tevékenysége már csak abban merül ki, hogy egyre újabb lehetőségeit keresi annak, hogy adminisztratív eszkö­zökkel, bürokráciával, jövedéki termékké nyilvánítással ellehetetlenítse és a végső kétségbeesésbe hajszolja a gazdákat, akiknek sorsa a Torgyán féle koncepció szerint úgyis megpecsételődött az uniós csatlakozásunkkal. Megpecsételődött, mert megpecsételték azzal, hogy a kozmopolitizmus melegágyá­nak tekinthető „polgárosodás” oltárán Torgyán és társai feláldozták egy nemzeti földtulajdonláson alapuló, erős gazdasági és ipari háttérrel rendelkező birtokos Magyarország kialakulását. Ez volt hata­lomra jutásuk ára, melyet az a nemzetközi pénzügyi kör szabott nekik, akik egy ilyen gazdasági felállásban látják legnagyobb akadályát Magyarország nemzetközi megszállásának. Nem tudom, történelmünk mindmáig legsikeresebb mezőgazdasági minisztere, Darányi Ignác mennyit luxus-utazgatott annakidején államköltségen, amikor ide­haza a kazár-zsidó invázió miatt haldoklóit a magyar vidék? Valószínűleg semennyit. Igaz, ő nem is egy neo-liberális „kisgazda­szellemiséggel töltött” programot habart össze, hanem egy nemzeti agrárprogramot valósított meg, az „országhódítók” legna­gyobb kétségbeesésére.Torgyán úrnak a nemzetmentés dicsősége már nem adatik meg - ő már leszerepelt a magyar nép ítélőszéke előtt. Csak azt szeretnénk, ha élete vége felé némi lelkiismeret furdalás gyötörné a tál lencséért - igaz, a saját tál lencséjéért - elárult nemzetért, amely reméljük, nem fogja ezt neki elfelejteni. Mert e munka gyümölcse már kezd beérni. Hiába próbált ugyanis Torgyán József „jó fiú” lenni a Dohány-utcában, korábbi „elszólásaiért” most nyújtják be neki a számlát ellenfelei. A jobboldalon ezért többen kötelességüknek vélik megvédeni őt a baloldal támadásaitól. Ez alapvetően hibás álláspont. Mi nemcsak és nem első­sorban az ellenünk elkövetett vétkei miatt nem vehetjük védelmünkbe Torgyánt és politikáját (csupán azért, mert a liberális és kommunista sajtó támadja!), hanem első­sorban azért, mert a jobboldalnak azzal is őriznie kell tisztaságát, hogy megválogatja, ki mellett áll ki. A liberális oldal mara­kodásának kétes múltú áldozatai nem tar­tozhatnak ide. A jobboldalon állni kiválasz­tottság és elhivatottság, nem pedig politikai széljárás kérdése. A harmadik koalíciós párt, az MDF politikai szereplését csak politikai gyámja, a FIDESZ működésével kapcsolatban értékelhetjük, és azt már a Paktum-pontok elemzésével kapcsolatban meg is tettük. Ne bántsuk szegényeket. Ők még egy darabig itt fognak kísérteni a magyar politikai élet­ben, amíg a szoc-demekhez, az SZDSZ-hez és KDNP-hez hasonlóan fel nem szívód­nak, vagy be nem olvadnak valamelyik pártba: az első kettő a szocialisták közé, az utóbbi pedig talán a FIDESZ-be, mindegyik zsák megtalálva a maga foltját. Az MSZP hároméves parlamenti működését a nyílt obstrukció és álszent kri­­tizálgatás jellemezte, akár csak az SZDSZ- ét. Mindegyikükre jellemző, hogy képte­lenek a pártjuk élére valamennyire is „hite­les” személyt találni — vagy csak nem akar­nak egyelőre, hogy le ne járatódjon még a választások előtt. Mindketten bizakodva készülnek az újabb hatalomátvételre - biza­kodásuk alapja a kollektív feledékenység, felelőtlenség, azaz választóik ostobasága. Bár a következő választás „nagy össze-csapása” várhatóan a FIDESZ és az MSZP tábora között lesz, meg kell mon­dani, hogy bármelyik kerüljön is ki győztesen ebből az „összecsapásból “, a magyarságra nézve ez semmi pozitív vál­tozással nem fog járni. A kulisszák mögött a feladatok ki vannak osztva, és bármelyikük kerüljön is hatalomra, minden ugyanabban a kerékvágásban fog tovább haladni, mint az elmúlt tizenegy évben. „Egyikük tizenki­lenc, a másikuk egy híján húsz”. Most, hogy elérkeztünk a MIÉP szerepének értékeléséhez, bevallom, hogy ez nehezebb feladatnak tűnik, mint az összes többi párté együttvéve. Azoknál már világosan látható, hogy merre tartanak, még az is, hogy kik mozgatják őket. Csurka István és pártja esetében nem ilyen egy­szerű a helyzet. Itt ugyanis egy politikai életben szokatlan elemet is megfigyel­hetünk: a lelkiismeretet. A pénz, a politikai érdekszövetség őket is úgy mozgatja, mint a többi politikai marionett-figurát, de náluk ezek a kötelek még feszesek, mozgásukon látszik a kényszermozgás - még fel-fel­­lázadnak, kimondanak igazságokat, majd elhallgatnak, úgy tesznek, mintha a nemzet érdekében akár fejjel is nekimennének a falnak, majd megállnak a fal előtt öt centire. Félnek, elbizonytalanodnak, majd újra erőre kapnak - kötelékeiket feszegeti a lelkiismeretük. Nincs határozott programjuk és ide­ológiájuk, és csak sejthetjük, hogy mit tenne Csurka István, ha szabad kezet kapna. De ő azoktól a hatalmi köröktől, akiktől várja, sohasem fog szabad kezet kapni - hacsak nem egy felébredő nemzettől. Ám ezt az ébredést - talán kényszerből, talán félelemből - ő maga akadályozza azzal, hogy lényeges, a társadalom szemét valóban felnyitó kérdéseket „tabu-témá­nak” minősít, mondván, hogy „ilyen nyíltan nem lehet...”. Pedig a mély álomból csak a nagy kiáltás hozhat gyors ébredést, a halk költögetés nem. Nekünk pedig régen rossz, ha addigra ocsúdunk fel, mire már minden elveszett. Ezzel a párttal alapvetően nem az a baj, amit hirdet és mond, hanem amit elmulaszt megtenni. Elmulasztotta mozgósítani az ország közvéleményét a NATO ellen, ami­kor még megakadályozhattuk volna a csat­lakozást, holott nagyon világosan megfo­galmazta, hogy mi a tét. Takarékra állította az EU-val kapcsolatos kritikai észrevételeit éppen most, amikor a legnagyobb szüksége lenne a társadalomnak a tisztánlátásra. Nem mozgósította Csurka István a társadalmat az általa felvetett déli határrevízió kérdésében sem, és jegelték a látványosan meghirdetett „antiliberális stratégiát” is. Ehelyett beállt a párt a FIDESZ uszályába, és főbb kérdések­ben kezdettől fogva támogatja a nemzeti érdekeink ellen működő liberális kormány­­koalíciót. A FIDESZ azonban - hála Istennek - nem a MIÉP felé tapogatózik az új koalíciós partner keresése közben, hanem a szocialisták felé, ami csak azok számára lehet meglepő, akik valaha is lényeges különbséget véltek látni a kommu­7. oldal nistákból verbuvált MSZP, a pártkáderek gyerekeiből toborzott FIDESZ és a cion­­bolsevista ügynök-párt, az SZDSZ között. Egy éve nagyon helyesen kezdemé­nyezte a MIÉP a népbírósági perben halál­raítélt Bárdossy László perújrafelvételét, egyúttal azonban siettek elhatárolódni a többi hasonlóan igazságtalanul kivégzett magyar kormánytag rehabilitációjától. Nem arról van szó, mintha jobbról „Grál-lovagoknak” látnánk Szálasi Fe­rencet és mártírtársait. A háborúban nem lehetett bűntelen ember. De ettől füg­getlenül is, két dolgot éppen a magyar igazságot képviselő politikusainknak nem szabadna elfelejteniük. Az egyik, hogy Szálasiék egy nemzett végvonaglásban vál­lalták fel a lehetetlent: megmenteni az országot, és a még lehetségest: megmenteni a magyar becsületet. Ezt vállalták és próbálták teljesíteni akkor, amikor mások már csak az életüket mentették a lángtengerből. Ezért csak dicséret illethetné őket, nem bírálat - legalább a nemzet ítélőszéke előtt. Hősök voltak, ha a győztesek szempontjából a „rossz” oldalon álltak is. A másik szempont, hogy a legyőzői­teknek sohasem szabadna magukévá tenni az ellenségeik erkölcsi ítéletét. Hogy a zsidóság hogyan ítéli meg az önvédelmi harcunk végén belső ellenségeinkkel szem­ben esetlegesen elkövetett, vagy csak ránk fogott túlkapásokat, az ő dolguk. Nem mi találtuk ki a cinikus szlogent: „háborúban és szerelemben mindent szabad”. Nem is mondjuk, hogy ez így lenne, de azt igen, hogy Drezda, Hirosima, Nagasaki elpusz­títóinak nincs joguk ítélkezni fölöttünk És még egy szempont: saját hazája csak annak a népnek tehet, mely el tudja érni, hogy saját földjén, saját bírósága a nemzeti érdekeit szolgáló törvények alapján ítélkez­hessen nemzettársai fölött. Már pedig az inkriminált népbírósági ítéleteket zsidók hozták zsidó törvények értelmében, ezért a mi szemünkben azok eleve csak érvénytelenek lehetnek. Összegezve az elmondottakat láthatjuk hogy a hazai belpolitikai életben a jobboldal számára továbbra sincs tájé­kozódási pont. Az egyetlen MIÉP elha­tárolódik, a többiek szóba sem jöhetnek. Persze, a választások idején majd a jobb­oldal szavazataiért is megindul a küzdelem, óvatos nyilatkozatok, jól hangzó prog­ramok formájában, akár csak korábban. De a társadalomnak ezt a már nagyon is éber részét nem lehet hitegetni. Mindazok a nemzeti és jobboldalon álló szavazók, akik az előző választás második fordulójában a MIÉP visszalépése miatt a „kisebbik rossz” reményében a FIDESZ-re adták voksukat, most, a FIDESZ-MSZP nagy-koalíció küszöbén, amikor Martonyi ex-bolsevik külügyér kijelentette, hogy Orbán mi­niszterelnök „Horn Gyulára számít Ma­gyarország német kapcsolatainak és - tessék megkapaszkodni! - az ország imázsának erősítésében”, mert - mondván, - fontos Magyarország egységes megítélése az EU-tárgyalásokon” (Kossuth Rádió, január 27. 12:10), beláthatják hogy a FIDESZ-re adott voksaikkal igenis a leg­nagyobb rosszra szavaztak. Ebből pedig minden jobboldali válasz­tónak le kell szűrnie a tanulságot: a koalí­ciós paktumokra épülő liberális parlamenti demokráciában nincsenek fél- vagy kevés­bé rossz megoldások, csak jók és abszolút rosszak. Ezért a jobboldalnak halaszthatatlanul meg kell szerveznie erőit, és egy jól artikulált, világos és reális nemzeti jövő­képet nyújtó programot kell még időben a társadalom elé tárnia. Egyszer s minden­korra véget kell vetni annak, hogy a jobbol­dat erői a baloldali támadások kivédésében őrlődjenek fel. Ha a következő választá­sokig a jobboldal nem tudja megszervezni saját erőit, akkor a korábbiakhoz hasonlóan továbbra is csak két rossz közül választhat: vagy a választásoktól való távol maradásá­val erősíti a liberális oldalt, vagy valame­lyik pártra adott szavazatával. (Várgesztes. 2001.) Erdey Zoltán agrármérnök

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents