Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-07-01 / 4. szám
2. oldal ttlîfVAKQItî 2001. július-augusztus-folytatás az első oldalról -karánsebesi, nagyszebeni teljes egészükbenelszakadtak. Szomorú tény, hogy a békediktátumokkal (1920. és 1942.) azok az államok mérnek megsemmisítő csapásokat a magyar keresztény egyházakra, kultúrális intézményekre, amelyeknek vezető nemzetiségei - a románok, szerbek, szlovákok - a legmesszebbmenő és a magyarságéval azonos állampolgári és kulturális szabadságban éltek a régi Magyarországon. Az 1926-os ásatások során egy vas püspöksüveget találtak a régészek a mohácsi csatatéren. Ez volt a magyar kereszténység! Ez volt az igazi magyar Egyház! Nem az alkuvó, a kommunistákkal kiegyező malomalatti pappolitizálás. Az egyházfejedelmek, Mindszenty hercegprímás,Ordass evangélikus, Ravasz református püspökök jelentették a keresztény ellenállást, nem a vörös zászlórenddel kitüntetett egyházvezetés. A középkori Magyarország pusztulásakor, Szalkay László esztergomi érsek, az országnak akkor már prímása, bandériumával együtt a mohácsi csatasíkon veszti életét. Az érsekség 1530-ban a káptalannal, a székesegyház kincstárával, a könyvtárral és a levéltárral Felvidékre menekül. A káptalan Nagyszombat-ban, az érsekség pedig Pozsonyban, az új, ideiglenes fővárosba rendezi be székhelyét. Trianoni hazugságként a pozsonyi prímási palotával a szlovákok mint „szlovák emlékkel” szeretnek dicsekedni, jóllehet azt a magyar hercegprímás Batthyány József esztergomi érsek építette Magyarország akkori fővárosában. Nagyszombat, mely közel 150 évig egyetemi város is volt, pompás egyházi központtá fejlődött. A magyar prímások jóvoltából hatalmas székesegyházat, egyetemet, egyetemi templomot, kolostorokat és számos templomot kapott. Ma szlovák püspöki székhely. A propaganda „Szlovák Róma” néven szereti emlegetni. Azt azonban elfelejti megemlíteni a propaganda, hogy mindez a magyaroknak, a magyar főpapoknak köszönhető. Nagyszombat Esztergom pusztulása árán lett nem szlovák, hanem magyar Róma! A benesi csehszlovákizmus a szovjet seregek protektorátusa alatt, 1945 után ülte diadaltorát Közép-Európa siralomvölgyében. II. Rákóczi vezérlőfejedelem és a magyarság ősi városában, Kassán hirdették meg azt a „kormányprogramot”, amely a felvidéki őslakó magyarság számára addig - a szudétanémetek és keletporoszok mellett - elképzelhetetlen, az európai nemzeti kisebbségek történetében pédátlan megalázások, üldözések és jogfosztások sorozatát hozta. A felvidéki magyarság elleni gyűlölethadjárattal és a jogfosztó dekrétumok áradatával egyidőben harsan fel a mai napig tartó végső, nagy cél: „Délszlovákia legyen a szlávság erős bástyája.” Az ezredforduló előestjén a nagyszombati érsekségtől kiküldött Filó M. püspök nyíltan kimondta a felvidéki magyar püspökség létrehozását célzó komáromi imanapi rendezvényen, hogy nincs arra szükség, hogy magyar nyelvű és magyar szívű papjai lOOOegyenek. Más nyelven is lehet az Urat dicsérni és imádni. Határtalan szlovák nemzeti elfogultságot és izzó sovinizmust takargatnak itt most „szlovák Róma” bölcseségével. Trianonban szétromboltak egy ősi, ezer évek óta fennálló, kereszténységében is ezeréves államiságot. Ennek az ősi Szittya-Hun-Szabir-Avar-Magyar birodalomnak ma is mágikus az ereje. Magyar az alföldi rónaság és a Magas-Tátra, magyar a Balaton és a Kazán-szoros páratlan folyamvölgye,az Erdős-Kárpátok és a Hargita, a Felvidék és Erdély városai - bárki bitorolja a békediktátumok óta azokat. Magyar betegségként szeretjük nemzeti nagyjainkat felelőssé tenni évszázadok, vagy egész évezredek utáni nemzedékek csalódásaiért. Ennek a magyar betegségnek remek paródiáját írta meg Móricz Zsigmond egyik regényében, amelynek főhőse minden magyar szerencsétlenséget odaegyszerűsíti vissza a tatárjárás koráig, hogy „kár volt megölni Kuthent”. így vagyunk a legújabb Szent István elméletekkel is. Kár volt idejekorán nem csatlakozni a keleti kereszténységhez, mint bolgár testvéreink, akiket aztán Cyrillnek és Methodnak sikerült úgy elszlávitani, hogy napjainkban legfeljebb egy magyar tudós madarai, ásatásai emlékezteti őket turáni és bolgár-török származásukra. Kolozsvári Grandpierre Endre őstörténészünk „Árpád kirekesztése az Árpád-házból - Magyar királyok új rendje” c. munkáját olvasva az egek szellemi magaságába kell nyúlnia annak, aki István királyra tekint. Arra az emberre, aki minden adódó fejedelmi és királyi kérdést roppant értékek összeütközésének terhe alatt oldott meg. Mit vívódhatott István király benső önmagában, amikor a római kereszténységre való térítés borzalmas büntetésekkel csapolta fajtája és népe vérét. Mint kellett neki tudnia, hogy a „lázadó” a „teutonok és hungarusok” véres küzdelmének vezére, Koppány valójában örök és nemes eszmék hordozója, a magyar fajvédelem hőse. Hatalmas lélek az, mely dönteni képes ott, ahol egek magasságába nyúló értékek ütköznek egymással. Szent István döntött: „Magához hivatta tehát unokaöccsének, Szár Lászlónak fiait, Ándrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, fussanak, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megóvják életüket és testi épségüket. Ezek pedig megfogadják a Szent király bölcs tanácsát, és Csehországba futottak a bajok és fájdalmak színtere elől.” (Képes Krónika) Velük átmentődött az Árpád-ház - a nemzet ősi uralkodóháza - a következő századokra. Nemes egyéniség az, aki ilyen magasba honol, s így cselekszik az élet talaján. Akinek emléke, szelleme évezreddel éli túl halandó testét. Fegyvere és hatalma nincs ugyan, de lélekben ma is Szent István országol a Duna-medence politikai életét hordozó nemzetének. Most státustörvényként, a csonkaország határán túl maradt magyarok védelmében. Ez az, ami a magyarság szívében-lelkében él ezeréve... örök időkre! EZREDÉVES JUBILEUMRA Aranyozott búzamezők Ezüstözött ringó termők Lepik el e földet Zöldelő mezőket Szikrát szóró fénysugarak Zengedező selymes tavak Éneklik e strófát Ezredéves nótát Legyen áldott Magyarország ! Legyen egész Tündérország ! Legyen benne szép zsolozsma ! Tündököljön Arany Róna ! Ferencz Amália Csipke Rózsa Távolítsák el Károlyi Mihály szobrát a Parlament mellől! Pár éve már annak, hogy egy SZABÓ MIKLÓS névre hallgató, úgynevezett történész, az SzDSz madarainak színeiben tündöklő honatya azt nyilatkozta, hogy: - „Az őszirózsás forradalom vállalható örökség!” Természetesen az ilyen és ehhez hasonló hazaáruló megnyilatkozások csak azért hangzanak el büntetlenül még ma is a sokat szenvedett hazában, mert az ilyen átmentett és büntetlenül megtartott gazemberek még képviselők is lehetne a parlamentben. Ez a megőszült fickó az ömlengő torz szöveg mellé még fényképet is közölt és természetesen a történelmi-irodalmi mű a liberális-kommunista szellemet tükröző Magyar Hírlap nevű újságban jelent meg. Mivel akkor még létezett (létezik még ma is?) Károlyi Mihály nevű gimnázium, a négy főből álló diákjai koszorút helyeztek el a Parlament mellett álló szobornál. Talán itt volna az ideje, hogy a szobornak találjanak jobb helyet, és ennek végrehajtásához a háromszor megválasztott budapesti főpolgármestert kellene felkérni, aki Demszky Gábor névre hallgat, vigye már el ezt a szobrot is Budatéténybe, ahol a beolvasztás helyett létesített egy szoborparkot a letűnt kommunista gazemberek részére. A magyar törvényhozás épülete előtt ne díszelegjen ennek a farkastorkú „ vörös grófnak” a szobra, akit minden tisztára mosás ellenére súlyos felelősség terhel Trianonért, Kun Béláért, és sok másért... A gyengébbek kedvéért kezdhetném avval, hogy az első és második, valamint szinte minden háború értelmetlen volt és igazságtalan. A lelkesedés az elején nagy volt, de idővel kifulladt, csak a vérengzés folyt tovább. Á magyar katona azonban hősiesen helyt állt, mert világosan látni lehetett: a vesztest nemzeti létében fenyegető csapás, igazságtalan békekötés fogja gúzsbakötni vagy elsöpörni. Ott és akkor nem volt szó a második világháború végén kialakult helyzetről, a már szent haza földjén álló és naponta 20-30 kilométert előre nyomuló orosz haderőről, lebombázott hátországról, tönkretett hadiiparról, vasúthálózatról és faji-felekezeti üldöztetés miatt megosztott és demoralizált lakosságról. Sőt, akkoriban a harcok minden fronton az ellenség földjén folytak, állóharcokban kialakult vonalakkal, és az ellenség ugyanúgy ki volt merülve, kivérezve, fáradva, Verdun, Marne, Isonzo, Piave borzalmaitól, mint a Központi Hatalmak seregei. A Kanadából, Afrikából, Ausztráliából, Amerikából összeterelt ágyútöltelék még kevésbé lelekesedett a vérengzés folytatásáért, mint a szülőhaza határait védő magyar vagy német katona. Ugyanakkor a legnagyobb embertömegeket mozgató, közvetlen ellenség Oroszország, gazdasági nehézségektől összeroppanva, polgárháborúval küszködve, bármi áron való békekötésre törekedett. Ekkor szerezték meg Károlyi Mihályék a kis és nagy antantnak az örömet, hogy a frontró visszaözönlő katonákat leszerelték, holott az ezer éves határokat kellett volna védeni, és helytállni rendületlenül egy kedvező, egy elfogadható békekötésig... Ma már történelmi tény és igazság, hogy az országhoz mindig hű székely bakák, és velük együtt a tisztikar szívesen vállalta volna ezt a helytállást. Az akkor megindult bolsevista bomlasztás ellenére nem vörös forradalmat csinálni indultak haza, hanem mindenkit a kis megmunkálatlan földje, lezárt műhelye, és az egyre jobban csak a hadisegélyen tengődő családjának a sorsa aggasztott. Az antant politikusai még ekkor, beleértve a „tigris” névre hallgató és magyar gyűlölő Clemenceau sem álmodtak többről, mint a gyarmatok elvételéről, háborús jóvátételekről, esetleg kisebb határkiigazításokról. A románok kivételével az 1000 éves Magyarország nem volt céltáblája területi követeléseknek. Csak később kellett hazugságra, úszításra létrehozni új államokat Jugoszlávia, Csehszlovákia néven, hogy legyen kiknek az elcsatolt és igazságtalanul elrabolt területeket átadni. Egyébként a szintén heterogén népességű Ausztria nem vesztett semmit, sőt még kapott is Magyarország területéből, valamint a háború terheit viselő Németország is aránylag keveset, a Szudéta-vidéket és Elszász-Lotharingiát veszítette el a vesztes háború után. Károlyi Mihálytól nagyon messze állottak a magyar nemzet célok. A reálpolitikusnak egyeltalán nem nevezhető ember, valami századeleji szocialista és utópia rózaszín ködében élt. Úgy nyitott utat a bűnöző Kun Béláknak, Szamuelly Tiboroknak, hogy szinte virágot, (őszirózsát) szórt az útjukba. A történelem aztán az idő múlásával megtette a magáét, és ezek is megkapták a megérdemelt sorsuk büntetését. Ki öngyilkos lett, ki a GPU kazamatáiban őrült meg, kit csak egyszerűen tarkón lőttek, kit a szibériai Gulag táborok egyike nyelt el örökre. Károlyi Mihály pedig egy jelentéktelen politikai marionett figura lett, szájtépő nemzetközi gyülevészhadak, holmi szocialista intemacionálék díszbohóca. Határozatlan és cselekvésképtelen elnökségek „díszelnöke”, akit még Rákosi sem engedett közel a hatalomhoz. Mamár csak búsan találgatni lehet: - ha nem lett volna Károlyi Mihály, „őszirózsás forradalom” - lett volna-e Kun Béla, majd később Rákosi, Gerő, Révai, Farkas, Kádár, Marosán, Münich, és a jelen nosztalgiázó kommunistái?? A történelem azonban nem felel az ilyen feltevésekre, nem enged játszani magával... Csupán' az ÖRÖKSÉG, mely még ma is jelen van. Az „örökösök” ma is ott ülnek rózsadombi villáikban. Elfoglalták idejében Horthy Paula, gr. Bethlen István és a többiek volt lakhelyeit, amelyeket azután kisajátítottak, és öröklik ma örököseik, leszármazottaik, akik egyszerűen zsebre privatizáltak! A magyar nép meg örökölt egy geológiailag, etnikailag, gazdaságilag csonka, szinte életképtelen országot, sok milliárdos dollár adósságot, három vagy négy millió idegenbeszakadt magyart, akiknek megszólalni anyanyelvükön bűnnek számít, és érte verés, állástalanság, megvetés jár. Ezekről mondott le alapszerződésekben egy Jeszenszky Géza névre hallgató, rokronsági alapon kinevezett külügyminiszter, aki napjainkban még arra jó, hogy az USA-ban, mint nagykövet ügyködjön. Az örökösök, akik nem vállalták apáik bűneit, és megóvták őket nemcsak a büntetéstől, de még azon kellemetlenségektől is, hogy elszámoltassák őket a rablóit vagyonok állapota felől. Ma „Ők‘ - „vállalható örökségnek” nevezik a 133 napos rémuralmat, és koszorúzni mennek Károlyi Mihály hazaáruló szobrát... Talán csak az mondható el pozitív jelenségnek erről a Duna-menti államok konfederációját álmodó emberről, hogy a fia pilótaként halt hősi halált. Végül van egy ajánlatom Demszky Gábor, háromszor megválasztott Főpolgármester részére. A szégyenletes Budatétényi szoborpark figuráiból öntessen egy hatalmas harangot, amelyet egy székelykaput mintázó haranglábon a város legmagasabb pontján, mondjuk a Gellérthegyen, a Citadella előtt, ahonnan egykor az osztrák generális Hentzi ágyúi lőtték Pestet - helyezzenek el. A harangba öntsenek nemesfémeket, aranyat, ezüstöt, hiszen telik a város lakosságának „önkéntes” adományaiból. A történelmi harang háromszor szólaljon meg egy évben: JUNIUS 4-én, az első világháború halottaira és az elszakított országrészekre emlékezve, SZEPTEMBER 1-én a második világháború katonai és polgári áldozataiért. Majd harmadszor OKTÓBER 23-án, az 1848-as és az 1956-os szabadságharcra emlékeztetve a magyar népet és főként a civilizált, demokratikus világot. Jelenlegi felnövő és a jövő gyermekeinknek, élő unokáinknak ez többet jelent, mint Lenin, Marx, Engels, Kun Béla, Kádár János és társai idealizált alakjai. Tanulság és mementó is lehet majd ez az évi háromszori harangszó: LECKE A TÖRTÉNELEMBŐL, TANULSÁG A MÚLTBÓL, INTŐ PÉLDA A JÖVŐRE NÉZVE... Rév ff y László
