Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-07-01 / 4. szám
A KARPATOKTUL LE AZ AL-DUNAIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) *ZIÎÎVAK9*T A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. ItAXXXX. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - 2001. JULIUS-AUGUSZTUS Ara: 2,25 US dollár Major Tibor SZENT ISTVÁN KIRÁLY NAPJARA Szent István királyunknak, a dunai keresztény magyar állam megalkotójának napját - augusztus húszadikát - évszázadok óta ünnepelte az ország. Az ünnepség súlypontja az ország fővárosa, Budapest volt. Ilyenkor az öreg Vár utcáit már a kora hajnali órákban ellepte a fővárosba özönlött nép. Hirdetve első keresztény országalapító királyunk elévülhetetlen érdemeit. Jöttek a fehérbe öltözött kalocsaiak, a buzsákiak tarka öltözetükben. Jöttek a torockóiak, csiki székelyek, a tótok és a bunyevácok, az egész régi Magyarország, amely felett ezer éven át Szent István királyunk koronája jelentette a Pax Hungaricát! Szent István királyunk művéről szólva - a jobb megértése végett - kissé mélyebben szántjuk a múltat. Hiszen ma is kiélezett harc dúl a magyar ősi vagy újkeletű voltának kérdésében. A magyarság dicsőséges múltjának tagadása ma is alapját képezi a hivatalos történelemszemléletnek. Kiváló őstörténészünk Kolozsvári Grandpierre Endre írta le először a „Mióta él nemzet e hazán?” c. magyarságvédelmi tanulmányában, hogy: - aki magyar lélekkel beleolvas a nemrég kiadott „Árpád-kori legendák és hiedelmek” c. kötetbe, elszömyedve láthatja a legsötétebb magyarellenes rágalmak közel egy ezredév előtt megfogalmazott fortéiméit. Kezdeti magvát, kiindulását minden becstelen és alaptalan nemzetünk elleni támadásnak, rágalomnak. Ezek a gyülöletteli feketelebemyeges hódítók bélyegezték a „kárhozat és a sötétség fiainak” a magyarokat, ők minősítették az emberi kultúra legalján tengődő, istentelen, műveleten barbár népnek, mi több, holmi újonnan összeverődött söpredéknek a magyart. -Az isten-fogalom az első és a legmagasabb az emberben. Hogyan is lehetne régmúlt idők történelemmé kövült történéseit velőkig, mély indítékokig boncolni ilyen messzeségből... Amikor Géza nagy fejedelem meghívására - alig száz évvel a Honvisszafoglalás után - hazánkban a Szent Benedek szerzetesrend tagjai megtelepszenek, a magyar lélekben már egy csodálatos isten-fogalom élt ősi hagyományainak világából. Az Istenről akkor más tükörkép vetült a magyar nép lelkében. Ez a magyar lélek tökéletesnek, a legszebbnek tartotta azt a képet, a véridegen papok és az új hit eszmevilágával szemben. Nemcsak lelkében belül védte az ő Istenét, hanem védte a „hatalmas és vitéz Koppány vezér” vezetésével testével, vérével, fajtája minden hősiességével. Ebben a védelemben éppen olyan rendíthetetlen eszmeharcos, hős és vértanú volt, mint a későbbi ezerév alatt is mindig, amikor már a keresztény hitét és keresztény eszméit kellett védeni. Szent Istvánnak, az első keresztény magyar királynak parancsára csak az alattvalók keresztelkedtek meg, de nem a magyar lelkek. Az ősi hagyományok változatlanul továbbra is éltek benne. A véridegen papok koruk és rajongásuk hevében brutálisan tépázták a régi hitet, gyilkolták a magyart, hogy helyébe ültethessék az újat. Európa krisztianizálásában a térítésnek brutális módja a már kikristályosodott magyar erkölcsi életre s az emelkedettebb magyar hitvilágra való alkalmazása súlyos hiba volt, mert a magyar kultúrhagyományok szinte lelki diszpozíciót jelentettek a krisztusi szellemiség befogadására. Hitvilága, erkölcsi és jogszokásai magasan felette álltak az európai népek átlagos fejlődési fokának. A térítő munka brutalitása ezt az ősi és viszonylagosan tisztult lelki örökséget oktalan hévvel és buzgósággal feldúlta, a megkeresztelkedett magyarságnak a krisztusi életforma, a nehezen elviselhető társadalmi változások mellett mintegy háromnegyed évszázadig kibírhatatlan fojtogató és nyomorgató regulának látszott, mely ellen ösztönösen lázongott. Nagy lelki konfliktus feloldása a lázadó Vászoly unokájára, az emigráns Béla fiára: Szent Lászlóra várt. O lett az európai-magyar keresztény lelkének megmintázója és kiöntőmestere. Baráth Tibor az emigráns történészeink népszerű nestora volt, aki élete művével „A Magyar Népek őstörténete” c. tudományos munkájában koronázta meg példát és utat mutató nemzetszolgálatát, irta le az „Elmélkedés a dunai állambölcseletről” c. történelempolitikai tanulmányában, hogy: „Szent István király tette lehetővé művével, a Dunatáj első keresztény monarchiájával, hogy az Atlanti-óceán partjára támaszkodó nyugati Európa minden erejét és tehetségét békés foglalkoztatások kibontakoztatására fordítsa. A nyugati kultúra legragyogóbb alkotásai, a gótikus katedrálisok, Szent Tamás filozófiája, Descartes müvei, a 15-16. századi nagy felfedezések csak úgy jöhettek létre, hogy a magyar király biztonságosan őrizte Európa keleti kapuit. Szent István király műve tette lehetővé, hogy Európa lerakja azokat az alapokat, amelyen a 19. századi világhegemóniája nyugodott.” Ez a hivatás pedig nem más, mint a krisztusi béke biztosítása a kereszténység e keleti határán. S ha még mai napság is büszkeség forrását szabad benne találni, elmondhatjuk, hogy a magyar nemzet volt a világ összes népei közt, mely legtovább maradt hű a keresztény univerzitáshoz. Nemcsak szavakkal, de ömlő vérrel is. A tizenegyedik század végén a horvát nép is résztvett ebben az európai hivatásban. A Magyar Szent Korona oltalma alatt. Amikor pedig a magyarok és a horvátok közös királysága összeomlott, a vezetés Európa keleti bástyáján székelő Habsburg fejedelmek kezébe kerül. A második dunai monarchiába már osztrákok-magyarok-horvátok voltak a főhatalom támaszai. Mohács után következő két évszázadban minden gyűlölet, minden elkeseredés két nemzet ellen viharzik a magyarban. A német és a török ez a két nemzet. „Németes-e vagy törökös, kuruc-e vagy labanc”, lelkűk mélyén egyformán él mindkét ellenség ellen a szenvedély. A németet talán még gyűlöltebbé teszi az, hogy keresztény létére ellensége a magyarnak, s létére tör. A császárság szomszédunkban eleitől fogva arra törekedett, hogy ne csak állami függetlenségünket, de nemzeti létünket is megsemmisítse, s hatalmát és a németséget az egész Duna-medencére kiterjessze. II.Kondrád már 1030-ban bevonult Magyarországra. István király seregét a Rábához vezette és a rábai győzelem kiaknázásaként megszerezte a Morvamezőt és a Lajta-Fischa közét. A kommunisták börtönében vértanúhalált lelt Hóman Bálint írta „Szent István” c. árpádkori művében, hogy: „A fiatal magyar királyság kiállotta a tűzpróbát. Sértetlenül, sőt területben és tekintélyben egyaránt gyarapodva került ki a német világhatalommal vívott első küzdelméből.” IV. Béla királyunk is panaszolja a pápának, hogy osztrák szomszédja a magyarság szorongatott állapotát kihasználva háborúkkal zaklatja. A velencei követ azt írja, hogy Mátyás király azzal hívta hadba a nemeseket, hogy a császár „el akarja törülni a magyar nyelvet.” Miklós császár már 1510-ben, amikor még csak áhítozott a magyar trónra, nyíltan kijelenti a birodalmi rendek előtt, hogy a birodalom fegyvereként a török ellen igyekszik megszerezni az ország örökös királyságát. A példák bőségesen szaporíthatok. A török felszabadító háborúk utáni udvari politikára jellemző, hogy a felszabadítás költségeit magukkal a felszabadítottakkal akarta megfizettetni. Dr. Heckenast Dezső írta a „Szent Benedek rendje a jövendő magyar közoktatásban ” c tanulmányában, hogy a megnyomorított magyar szerzetesrendeknek arra nem volt pénzük, hogy saját kolostoraikat drága pénzen visszaváltsák, az osztrák kormány a saját szerzeteseit telepítette a magyar kolostorokba. így kerültek az osztrák jezsuiták a legszebb magyar templomok, kolostorok és iskolák birtokába, így kerültek az altenburgi, göttweigi, kremsmünsteri, mondseei és bécsi skót bencések a tihanyi, zalavári apátságokba és a budavári kolostorokba. Az idegen szerzetesek a nép vallásos szükségletéről nyelvtudás hiánya miatt nem tudtak kellőképpen gondoskodni.Nem tudtak nevelni magyarul tudó rendtagokat, így a nehézségek láttára sorra visszaadták a szerzett egyházi javakat természetes dr.Heckenast szavaival élve „nem egészen altruista alapon.” Buda visszavétele után 1,25 millió magyart számoltak össze a szerencsétlen országban, 1850-ben már ismét 4.812.000 magyar élt Szent István birodalmában, 1869-ben 6,170.000. Világraszóló teljesítmény. Az 1700-es évektől 1848-ig eltelt évtizedek nemzeti felemelkedésünknek ragyogó hőskora. Három nagyszerű generáció fogott össze, hogy a végpusztulás szájából éppen csak megmenekült nemzetet ismét régi, sőt a régit meghaladó kulturális állapotba helyezze. A magyar ismét jelentkezett régi helyéért Európában, a keresztény emberiség körében, amelyért olyan áldozatokat hozott, mint senki más. Michelet világhírű francia történettudós erről így ír: „...Mikor fogjuk mi megfizetni ezzel az áldott nemzettel szemben fennálló tartozásunkat? Amely nemzet megmentette a civilizált emberséget, védvén Európát saját testével tatárok és törökök ellen.” Ez az erős hitében ragyogó hősies nemzet teljesítve rendeltetését, s megvédte Európát pajzs és bástyaként, összetört végül a rázúduló csapások alatt, és hazája pusztán maradt téréin olyan jövevények furakodtak sorai közé, kik már nem akartak Attila nemzete, Árpád és a szent királyok népe, a Hun- Szabir-Avar-Magyar Szent Korona tagjai lenni. Azt a nagy népi közösséget, amelyet attilai örökségünkben első keresztény királyunk Szent István birodalmának határain belül a Szent Korona őrzött, a trianoni békediktátumban darabokra szaggatták. Nemzetünk utolsó reménysugarát a wilsoni elvek alapján összeült békekonferencia tüntette el az igazságot lábbal tipró legszömyűbb békeszerződéssel. Az adott szóban bízva, a magát megadó Magyarországot az ellenséges megszállás 5 részre: Magyarország, Erdély, Felvidék, Délvidék, Fiume - szakította széjjel. A békediktátumban aztán 6-iknak Ausztria, 7- nek Lengyelország lépett a területünkön osztozkodók közé. Abban a nagy népi közösségben, amelyet Szent István királyunk birodalmának határain belül a „Szent Korona őrzött a katolikus egyház Magyarországon 4 egyháztartományra és 25 egyházmegyére oszlott, Horvátország 1 egyháztartományt alkotott 4 egyházmegyével, összesen tehát 5 egyháztartomány és 29 egyházmegye terült el a magyar királyság történelmi határai között. Á szorosan vett Magyarországon a római katolikusok 18 püspöksége közül 4-nek egész területét (Nyitra, Besztercebánya, Szepes, Erdély) 11-nek többé-kevésbé nagy részét, érintetlenüTcsak Székesfehérvár, Veszprém és Eger maradt. A 3310 anyaegyházból a Magyar Statisztikai Szemle (1923, 7-8. szám) adatai szerint 1432 maradt meg, a veszteség kb. 56 %-ot tesz ki. A református és evangélikus egyházkerületek közül a történeti emlékekben leggazdagabb és legnagyobb 1-1 erdélyi, teljes egészükben kerültek idegen uralom alá. A többi 4-4 egyházkerület nagyrészt érzékeny veszteséget szenvedett. A reformátusok lelkészségeik felét (1078 elkerült, 1008 maradt) vesztették el. Az evangélikus lelkészségeik kétharmadát vesztették el. Elszakadt 706 egyház, (442 anyaegyház, 264 leányegyház). Az unitáriusok egyetlen püspökségüket, a kolozsvárit vesztették el, és a Duna-Tiszamenti egyházkörben mindössze 5 lelkészségük maradt. A 7 görög katolikus püspökség közül a hajdúdorogi magyar püspökség plébániáinak fele (83) maradt nálunk, a másik fele (80) Romániához került. A görög-keleti román és szerb egyházak 7 püspöksége, az aradi, temesvári és bécsi püspökségekből 27 plébánia maradt vissza. A szentendrei 42 plébániáját tartva meg (7-et veszít), míg a verseci,
