Szittyakürt, 2001 (40. évfolyam, 1-6. szám)
2001-01-01 / 1. szám
4. oldal «ITtVAKOfeî 2001. január-február. SZALAY RÓBERT IGAZSÁGA Az utóbbi hetekben nagy port vert fel, hogy Szalay Róbertét a honvédelmi miniszter alezredessé léptette elő. Ez különösen nem érdemelt volna akkora harci kirohanást személye ellen, hiszen 1990 óta, Für Lajostól kezdve, a kommunista Keleti Györgyön keresztül, kineveztek több tucatnyi, új katonatisztet. Sőt, van már az országnak pár dandártábornoka is, akik ugyan puskaport nem szagoltak egész életükben, de politikai összeköttetésük és Háry János viselkedésük hozzásegítette őket a magas katonai ranghoz. Szalay Róbert személye és kinevezése azért lett csámcsogó csemege a hazai liberalista-kommunista többségi sajtó szemében, mert 1999-ben kiadott egy tanulmány füzetet „56, a Forradalom Igaz Története” címmel. A magyar forradalom, példa nélkül álló hősiességét ugyan megismerte a nagyvilág, A SZABAD NYUGAT, de népünk segítségére - az ígéretek ellenére - nem sietett eljutni a Kárpátmedencébe. Ezzel szemben „a II. világháborús partnerük”, a „dicsőséges” Szovjetunió, 3000 tankkal leverte a magyar forradalmat. Megtorlásként, később „Kádár Jani” és pribékjei, ezrével hurcolták a forradalmárokat a Szovjetunióba, küldték őket akasztófára. Több ezer fiatal a Szovjetunióból soha nem tért haza! A „halálgyárak” végeztek velük. Örökre! Ebben a tanulmányfüzetben, naprólnapra vannak leírva a történetek és a felnövő ifjúság végre tiszta képet kaphat az 1956-os forradalomról. Természetesen, az átmentett „reform-kommunisták”, akik továbbra is hatalomban maradtak a „Rózsadombi-Paktum” jóvoltából, bosszút esküdtek annak írója és kiadója ellen. Mivel az ő általuk hangoztatott tevékenységük nem szerepel a füzetben, és nincs megemlítve az általuk hangoztatott hazugság, hogy a „valóságban ők voltak a forradalom gyújtószikrái”, a régi megszokott kommunista trükkhöz folyamodtak: kitalált rágalmakkal kell Szalay Róbertét „eltemetni”! Ez annál is inkább könnyen ment, mert a jelenlegi „demokratikus” sajtó nagyrésze a volt kommunisták kezében van, és az már 1910. óta ismert igazság, amikor megindították a „Szombat” című zsidó hetilapot, hogy akinek kezében van a sajtó, azé a hatalom és a nép ! Ezért van még, az állítólagos demokrácia 10-ik évének végén is elhülyítve a félrevezetett magyar nép, a liberális sajtó jóvoltából. Aztán találtak a füzetben egy pár sorból álló részt, mely a négy hónapig tartó Szálasi rendszerről is említést tett. Nem volt az tömjénező, dicsérő, elismerő, és azt a rendszert visszavágyó, főleg közel sem olyan, a hogy még ma is ajnározzák a magyar történelem harmadik „legnagyobbjának” Kádár Jánosnak a személyét, aki még az osztrák Hainaut is túlteljesítve végeztette ki ártatlan magyar fiatalok százait, ezreit csak azért, mert független és szabad Magyarországot akartak és ezért a nemes, csodálatos eszméért, képesek voltak, fegyverrel a kezükben hősi halált halni. Lett is belőle világgá röpített hír, hogy az antiszamitizmus tombol Magyarországon, fasiszták és nácik akarják átvenni a hatalmat, és az már olyan veszély, hogy újabb zsidóüldözéshez és gyilkoláshoz fog vezetni. Mivel jómagam nem voltam és nem vagyok nyilas érzelmű, engedtessék meg nekem, hogy egy pár szóval az igaz történelmet írjam meg erről a tragikus négy hónapról. Ugyanis átéltem személyesen, mint 24 éves felnőtt ember. 1944. március 19-i német megszállás után, a magyar kormányok szuverenitása cselekvőképessége erős korlátok közé került. Adolf Eichman volt az, aki mint teljhatalmú megbízott, megszervezte az Auschwitzba indítandó zsidó kontingenseket. Bármennyire hihetetlen, Szálasi, lehetőségeinek erős korlátái mellett, igyekezett a kiszállításokat késleltetni. A vasúti csomópontok szétbombbázása után, köszönet érte az angol és amerikai légierőknek, a gyalogmenetben útba indítottakat, Szálasi egyenes utasítására még Ausztria területéről is visszafordították. Wallenberg, a Hungarista Mozgalom tudomásával, 30 zsidónak tette lehetővé az országból való kiutazást. Ennek jutalmát a svéd diplomata úgy nyerte el, hogy a szovjetek elhurcolták a Szovjetunióba, és bevallásuk szerint 1947-ben a moszkvai Lubjanka börtönben fejbelövéssel kivégezték. Szálasiék, vagyis a „hungarista” kormány a Magyar Szent koronát és nemzeti bank aranykészletét biztonsági okokból nyugatra szállították, és azokat megmentette a magyar nemzet számára. Az aranykészlet annyira hibátlanul került vissza, hogy csak néhány dekányi „lemorzsolódás” volt megállapítható. Gondoljunk csak arra, mi lett volna, ha az aranykészlet a szovjet horda kezébe kerül, hiszen Péter Gábor és bandája az otthon elrabolt zsidó vagyonból építette fel az akkori ÁVÓ-t, és a többszázezer értékű zsákmányt, mint „három ezüstkanál” könyveltette el, egyben megfenyegetve a jelenlévő elvtársakat, ha valaki erről beszélni fog, életébe kerül (mint ahogy került is!). A szovjetek által elrabolt műkincsek (köztük a zsidók tulajdonát képező műkincsek) még ma is ott vannak a „Szovjetunióban” a mai Oroszországban. A Szent Korona meg talán, ha Pajtás ezredes nem ássa el, és nem kerül őrző kezekbe, talán az a sors éri, amit már Kun Béla is akart, hogy eladja az ószereseknek - annak idején Bécsben. A budapesti gettóban élve maradt közel 200 ezer zsidót a „hungarista” kormány nem pusztította el. (Közülük sokan még ma is élnek.) Ha összevetjük a hungaristák négy hónapos és a szovjetek, valamint hazai elvtársaik (kádárjaniék) 40 éves rémuralmát, igazán csak azt lehet megállapítani joggal és okkal: a pár beszúrt sor az említett tanulmányfüzetben, csupán egy előre kitervelt liberális és kommunista támadásnak, régen várt „oka” volt, hogy eltereljék a figyelmet saját égbekiáltó, a nemzet által soha meg nem bocsátható bűneikről. Sajnos, egyes külföldön élő magyarok rögtön kaphatók lettek arra, hogy beálljanak a „feszítsd meg őt” táborba és a modem technika, e-mail, fax és internet csatornáin keresztül Szalay Róbertét „keresztre feszítsék”! Végeredményben, Szalay Róbert személye, ebben a piszkos mocskolódásban, csak egy kiválasztott valaki, hogy rajta keresztül továbbra is maradjon ki, a történelmi tankönyvekből az 1956-os dicsőséges forradalom igazsága, a Pesti Srácok hősiessége. A fenevad, a nép és a nemzet, a haza ellensége, sajnos még él és virul Szülőhazánkban. Magyarok ébren őrködjetek a Vártán! Rév ff y László Anglia Egy „ pesti srác ” visszaemlékezése Nevem Hábel János, születtem 1943.05. Ólén, édesanyám neve Nagy Margit. Háztartásbeli, majd gépi hurkoló bedolgozó volt. Édesapám sportnevén Hidasi Hábel Ferenc, MÁV Keleti Pályaudvar 1. sz. poggyászhordára volt. Általános iskolai tanulmányaimat 1949-ben a VIII. kér. Dankó u. 4. alatti lakásunk miatt a Homok utcai iskolában kezdtem, majd még abban az évben elköltöztünk az Izabella u. 83- ba, azért az Izabella utca 53. sz. alatti iskolába kerültem. Jó magaviseletű és jó tanuló voltam. Még negyedik osztályosként, Csejtei Zsolttal ünnepélyes keretek között az összes tanuló előtt megkaptuk a vörös úttörőnyakkendőt. Iskola áthelyezéseként az akkor Sztálin út 68. sz. épületbe kerültünk. Jó kondíciójú gyerek voltam, és mind az A osztályban, melybe jártam, mind a B osztályból jövő támadásokkal szemben megvédtem gyengébb, általában jól tanuló társaimat. 1956. év szeptemberével kezdődő iskolaévben bevezették az Alkotmánytant, ami bizonyára annyira idegen volt nekem, hogy a forradalom kitöréséig hét egyest szedtem össze. Biztosan tudom, hogy ettől az időtől, ha tudat alatt is, nem szerettem a szocializmust, a kommunistákat. Ez már hátralévő életemben sem fog megváltozni. 1956. október 23-án, 15-ig mi a lövész kör tagjai, Szetkuti, Marosvári, Ordódy és jómagam, mint rendesen, elindultunk a Bajcsy-Zsilinszky út 7. sz. épület 1. emeletén lévő lövészkörbe. Az Oktogonhoz érve láttam, hogy egy katonai oldalkocsis motorkerékpáron három katona címer nélküli zászlóval haladnak az akkori Lenin krt-on a Rákóczi út irányába. A Savoy előtti fákon kitűzött szórólapokat olvasták az emberek, amin tizenhat pontos követelés volt írva. Érdekes izgalom volt az emberekben, volt, amikor valaki letépett egyet és bizony heves vita támadt miatta. Elérkeztünk az MHSZ-be, ahol a vezető közölte, hogy felvonulás van a városban, ami miatt, ma a Szép utcával szemben lévő iskola lőterére nem vonulhatunk végig az utcán a kispuskákkal. Mi lementünk az utcára, és az akkor odaérkező felvonulók közé vegyültünk. így jutottunk el a rádió épületéhez. Az utcát megtöltötte a sokadalom, mi a bejárati kapuhoz kerültünk. A tömeg kórusban követelte a 16 pont beolvasását a rádióba. Én, mivel iskolás voltam, krétával felszerelve, az épület falára írtam: „vesszen Rákosi, vesszen Gerő” szavakat. Emberek emeltek fel, és tartottak, hogy elég magasra írhassam. Rám szóltak, hogy a „vesszen” két sz, amit nagy izgalmamban egyel írtam. Közben az épület erkéjére kijött egy férefi, állványos mikrofonnal a kezében és elkezdte felolvasni a kezében tartott lapról a tizenhat pontot. Valaki közbekiálltott, hogy a szemközti ház ablakába tegyenek rádiót, hogy hallhassuk, valóban kimegy-e az adás. Mikor ez megtörtént, újra kezdte a beolvasást az ember. Hallottuk a rádiót, minden rendben is volt az utolsó két pontig, mert azokat a felolvasó nem olvasta be. Ekkor a tömeg feldühödött és a szemben lévő ház kapujában építkezés céljára szolgáló téglákkal dobálni kezdte a beolvasót, aminek áldozata lett néhány ablaküveg is. Azonnal könnyfakasztó gránátokat dobáltak a benti ÁVH-tagok, ami az embereket kiterelte az utcából, valamint bekényszerítették a szemben lévő házak udvarába. Locsoló kocsik jöttek, fellocsolták az utcát, majd a gázok részleges eltávozása után előjöttek az emberek, megtelt az utca, elénekeltük a Himnuszt. Újból követeltük a 16 pont beolvasását, minden pontját. A beolvasó ember ismét kihozta a mikrofont és elkezdett felolvasni. De a két utolsó pontot ismét nem olvasta be (Oroszok vonuljatok ki, Magyarország legyen semleges). Ekkor még ádázabb kőzápor indult meg a rádió ablakaira és a beolvasóra. Ismét jöttek a könnygáz gránátok. Ebben az időben már égtek a közvilágítási lámpák, erős szürkület volt. A tömeg szétoszlott, mint az előbb, de mi négyen és egy vékony srác, valamint egy tanonc (akkor sötét tanonc-egyenruhát viseltek az inasok) ott maradtunk a bejárati kapunál. Volt ott egy kis puttonyos autó, aminek a tetején volt egy tölcséres hangszóró. Ezt az autót szembe fordítottuk a kapuval és faltörő kosként használva elkezdtük a kapu betörését. A kapu résein bekukucskálva kilenc géppisztolyos ÁVH-st és tányérsapkás lovagló csizmás alacsony parancsnokukat láttam, amint velünk szemben felsorakoztak. Talán a tizedik neki lendülésre sikerült betörni a kaput, miután géppisztolysorozatot adtak le ránk. Természetesen menekültünk. A tanoncot eltalálták, ő átérve^ a túloldalra, a járda szélére rogyott, meghalt. Ő volt a forradalom első halottja. Testét a golyózáporban nem tudtuk a kapu alá behúzni, és az éjszakai órákban érkezett egyik harckocsi sajnos teljesen széttrancsírozta. Ketten, Ordódy és én a szemközti ház udvarára menekültünk, ahol izgatott emberek vettek körül és kikérdeztek, lapogatták a vállunkat. Az első könnygáz gránátok után katonaságot vezényelt valaki a Rádióhoz, akik a második könnygázzal való oszlatás eredményeként szintén beszorultak a házakba. Mivel a Rádió épületéből egyre hevesebb géppisztolytűz jött, a civilek elkérték a katonák fegyvereit, övükre csatolt tölténytartóból a töltényeket. Emlékszem a töltények a talpukkal valamilyen sínszerűségbe voltak foglalva, és talán öt darab. Ezekből a fegyverekből kezdtek visszatüzelni, illetve lőni a Rádió épületét. Nemsokkal később az első emeleti Szentkirály utcai lichthof ablakán emberek és tovább fegyverek érkeztek. Későbbiek során itt jött be az utánpótlás, élelem, a sebesültek is itt távoztak. Minket nem engedtek az utcai frontra, mi csak az első emelet udvari folyosóján tartózkodhattunk. Élelmet, kötszert, muníciót szállítottunk a falak védelmében. A Rádió elleni harc egész éjszaka és másnap is folyt, majd 24-én délután, talán estefelé megszűnt. Ordódy és én az első emelet balra utolsó lakásában tudtunk pihenni, aludni. Mások más lakásokban pihenték ki fáradalmaikat. 25-én délelőtt 11 -kor indultunk haza és váltunk el egymástól. Részemre ekkor az úgymond fegyveres harc befejeződött, későbbiekben már csak nézője, bámészkodója voltam az eseményeknek. Mint félelmet nem ismerő gyerek sokat segítettem a házunk lakóinak az élelmezésben, kenyérbeszerzésben. Láttam a szétlőtt Rákóczi utat, Köztársaság teret, pártházat. Hallottam a kopogásokat a mélyből a Baross téri és Erkel színház melletti kutató gödörből. Epilógus: 1991-ben unokabátyám Tóth Tibor az Amway üzlet magyarországi terjesztésével Magyarországra érkezett. Hosszas beszélgetés után kezembe nyomott talán kétszáz névkártyát azzal, hogy ezen ismerőseivel vegyem fel a kapcsolatot, hozzam az üzletbe őket. Névkártyák átvizsgálásakor találtam az Ordódy György nevére szólót is. Rögtön tárcsáztam és keresve Ordódy György urat a vonal végén megszólalt a hang „Hapci, Te vagy?” Harminc év után találkoztunk és tudtuk meg, hogy él a másik, nem disszidált, megúsztuk a felelősségrevonást, a vérbíróságot. Sajnos, a mi tevékenységünknél kevesebbért is akasztottak vagy adtak hosszú börtönbüntetést. Amiért megírtam ezt az emlékezést, azt azért tettem, mert a rádiónál történteket eddig sokan és sokféle módon mondták el, vagy írták le. Szeretném, ha az utókorra teljesen tisztán, történethűen maradna minden perce az akkor és ott történteknek. Amiért hallgattam negyvennégy éven keresztül, annak az az oka, hogy nagyon nagy lelki teherként viseltem azt a gondolatot, hogy ha mi ott és akkor hatan nem lökdössük az autót a kapunak, nem törjük be, talán nem lett volna fegyveres harc. Nem esett volna el annyi embermindkétoldalon, nem akasztottak volna annyi hazafit, nem sínylődött volna börtönben oly sok ember, nem folyt volna annyi vér. Az ott elesettekre mindig kegyelettel emlékszem, a szenvedőkre pedig nagyon-nagyon felnézek, érezniük kell nagyrabecsülésemet, tiszteletemet, szeretetemet. Á Kádár rendszer alatt pedig nagyon féltettem az életemet és a szabadságomat. Igyekeztem, dolgoztam, öt gyereket neveltem az 1994. május 31-én betegségben elhunyt feleségemmel. Nagyon szeretném a még élő, a rádiónál harcolt bajtársak kezét megszorongatni, megölelni, őket megcsókolni. Hábel János Budapest
