Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-01-01 / 1-2. szám
10. oldal «IttVAICOfet 2000. január-február NEM FELEJTÜNK Ismét elmúlt egy év. Ilyenkor az a szokás járja, hogy boldog újévet kívánjunk szeretteinknek, barátainknak, és mindazoknak, akiket tisztelünk és szeretünk. Mit várhatunk ettől az új évtől, melynek elmúlása után belépünk a keresztény időszámítás harmadik évezredébe. Ha optimisták akarunk maradni, bizony nagyon nehéz ennyi csalódás, becsapás és kiábrándulás után még reménykedni és így csak annyit kérhetünk az Egek Urától - ne büntesd Uram tovább ezt szerencsétlen népet, hiszen már nagylelkű költőnk, a Himnsz versírója is azt mondja nemzeti imádságunk első versszakában: - „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt...“ Az állandóan visszatérő pesszimizmus viszont azt mutatja, mely végig kisérte emigrációs életünk minden évtizedét, arra int, ne várjunk sokat az új évszázadtól. Talán ez az utolsó évszázad volt a legpiszkosabb, a legaljasabb és a legbűnösebb Hazánk történetében. Bár ez a szerencsétlen nép 1000 éven keresztül túl élt egy tatár, török, Habsburg pusztítást és megszállást, mégis őseink földje, csupán lakossága pusztult és ritkult. A befogadottakból ellenségek lettek, a hazugság és a tudatlanság hozta létre 1920-ban Trianont. A megcsonkított ország is hitt abban hogy egyszer végre eljön az igazi Magyar Feltámadás. Ebből sem lett semmi, sőt egy újabb vesztes világ-háború után a nyugati demokráciák jóvoltából kaptunk egy 40 éves kegyetlen kommunista uralmat. A remény újra feltámadt, amikor a kommunista szörny megdöglött, de az elmúlt évek történései hazai és világviszonylatban úgy néznek ki, hogy az áhított feltámadásra, a nemzeti függetlenségre még jó ideig várni kell, ha ugyan lesz belőle valami...A világot a régen bejósolt Apokalipszis (apocalypse, mennyei jelentések könyve) tragédiája fenyegeti, melynek esetleges bekövetkeztével véget érhet a földön minden élet. Azok, akik talán majd túlélik ezt az Isten csapásnak beillő és megérdemelt büntetést, újra ott kell majd kezdeniük ahol valaha az első két lábon mozgó élőlények kezdték, két kő között csiholnak majd tüzet egy faággal és állati bőrökkel fedik be testüket. Mi, akik már megettük földi életünkben kenyerünk javát és hazánkból, szülőföldünkről évtizedek óta kényszerből jöttünk el, bizony csak az emlékeinkből élünk. Az első imádság, melyre drága Édes anyánk tanított meg az első imára az iskolában, melyet felállva így mondtuk el - hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában. Az első történelmi regényre, melyben Gárdonyi Géza tanított meg bennünket, az „Egri Csillagok”-ban a hazaszeretetre, a Haza megvédésére, ha azt ellenség megtámadja. Az első udvarlásra, amikor kéz a kézben sétáltunk gyerekkori szerelmünkkel, és ami olyan tiszta és ártatlan volt, mint a frissen esett téli hópehely. Aztán megadatott részünkre az iskolában tanítottak gyakorlatban való átvitele a való életben. Tiszteltük szüleinket, megbecsültük embertársainkat és minket arra is megtanítottak abban a sokat átkozott Horthy-rendszerben, hogy nem vagyunk bár egyformák, tiszteljük a munkást, parasztot, értelmiségit, mint hazánk hűséges polgárait, akik a szebb holnapért dolgoznak értünk. Mi nem tettünk különbséget honfitársaink között azon az alapon, hogy melyik templomba jár, mi a vallása, ki az apja, anyja. Nekünk, ha drága szüléink nehezen is keresték meg az új pár cipőre, a ruhára, a tankönyvekre a pénzt, mi soha ennek hiányát nem éreztük. A mi gyerekkorunk boldognak és gondtalannak volt mondható. Aztán, amikor hívott a haza, hogy szükség van a mi szolgálatunkra, elmentünk a laktanyákba, és akit frontszolgálatra osztottak be, ellenkezés nélkül teljesítette kötelességét. A második világháború borzalmait is átéltük, és azon szerencsések közé tartoztunk, hogy élve kerültünk haza a lebombázott vagy kifosztott otthonba, de soha nem felejtettük el azokat, akik százezer számra áldozták életüket a szabadságért. Vagy elpusztultak a szovjet kényszermunkatáborokban, ahová mint hadifoglyokat, vagy az utcán összeszedett civileket, mint megbízhatatlan személyeket hurcoltak el, hogy nagy részük a végtelen szovjet mezőkön találjanak tömegsírokban végső, de soha el nem múló nyughelyét. Akik mindezt túlélték, azokra rövidesen rászakadt a szovjet megszállás kegyetlensége, és ez tartott 40 keserves esztendőn keresztül. Ebben a korban, melyet ha egyszer őszintén megírhatnak az igaz magyar, elkötelezettség nélküli történészek, a szellemi elhantolás minden kegyetlen módja meg lesz örökítve. Ördögi módon kitermelték azt a tömeget, melynek még élő tagja ma is akaratlanul magukban hordják a beléjük oltott szovjet maszlagot. Ezért nincs még tisztulás, feltámadás és teljes szabadság, függetlenség. Ez az istentelen horda ki akarta törölni, elpusztítani a magyar nemzet létét, öntudatát hazaszeretetét, és fokozott erővel vetették magukat mindenre, ami emlékeztette a magyart 1000 éves történelmére, nagyjaira, királyaira, hőstetteire. Olyan nemzedéket akartak maguknak kitermelni, és ez részben sikerült is nekik, akiknek már nem Hunyadi János, Mátyás király, Szent László, Nagy Lajos, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos lesz a példaképük, hanem Marx, Engels, Lenin, Sztálin. Erőszakkal átíratták a magyar nemzet történelmét, hogy az utódokkal elfeledtessék a dicsőséges régit, és ennek végrehajtásához megtalálják a janicsárokat. Megérkeztek Moszkvából az 1919-es 133 napos kommunista rémuralom gyilkosai, és átvették a politikai, szellemi, kulturális, gazdasági hatalmat. Az otthoni renegátok hűségesen csatlakoztak hozzájuk egy jó állás reményében, amit megkaptak addig, ameddig a janicsárok, hazaárulók parancsait feltétlenül és vita nélkül elfogadták. A régi tankönyveket, irodalmi műveket bezúzták, és az új kommunista rend által jóváhagyott tankönyvekből megindult a fiatal lelkek megfertőzése, átnevelése, hogy a világhódító elv hűséges kiszolgálói válljanak belőlük idővel. Ez sajnos részben sikerült, hiszen ha ma megkérdezed az 50 éves embert ismeri-e Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Tormay Cecil, Séttő Kálmán nevét, a válasz egy néma fejcsóválás lesz... A Moszkvából szalajtott kultúrfelelős gondoskodott róla, hogy ezek a nevek örökre kiiktatódjanak a magyar szellemi életből. Ezt a díszpéldányt Révay Józsefnek hívták, aki annak idején azt írta Kun Béla vörös lobogójára: - Dögölj meg apám, dögölj meg anyám, és te is kedves húgom... — Amikor már azt hitték, hogy csatát nyertek és a magyar népet sikerült „átnevelni”, kitört a dicsőséges magyar forradalom 1956-ban. Erről már sokat írtak a szemtanuk, a hősök, akik elkerülték az akasztófát, melyből a magára hagyott magyarság megtanulhatta újra azt a leckét, hogy egyedül vagyunk a nagyvilágban, és csak magunkra számíthatunk egy új Magyarország felépítésében. Trianon után, az 1946-os párizsi új békeszerződések pontjai, az 1956-os szabadságharc cserbenhagyása és elárulása a szabad világ által, vajon milyen reményeket táplálhatott magában a magyar nép, amikor a kommunizmus 1989-ben látszólagosan összeomlott? Az elmúlt kilenc év azt hiszem keserűen bebizonyította, hogy a világ egyik legárvább népe mi vagyunk, és ezt tagadni, elodázni nem szabad tovább. Egy kifosztott és elkötelezett nép lett a magyar az úgynevezett „demokrácia” nevében. Szolgája a nemzetközi rablótőkének, melyet hűségesen és alázatosan kiszolgál az a megmaradt kommunista réteg, mely tegnap még fröcsögő és véres szájjal szidta a kapitalizmust. Ha ez a rengeteg csalódás nem ébreszti fel a magyar népet, hogy sorsát önmagának kell intéznie a jövőben, mert minden más külföldi segítség, kölcsön csak a kibontakozást hátráltatja, akkor bizony a most következő újévet még nagyon sok szomorú újév fogja követni. Mindezektől függetlenül mi magyarok, akik évtizedek óta külföldön élünk, hiszünk a mgyar faj létfenntartó erejében, és az új, fiatal nemzedékben, akiket már nem fertőz a kommunista méreg, hogy ők megteremtik az igazi függetlenséget a sokat szenvedett magyar nép, testvéreink számára. Ehhez kérjük a mindenható Isten segítségét, és ahogy lehet, kívánunk boldogabb újesztendőt minden jóakaratú embernek. Magyar forradalmár amerikai kitüntetése Bükk János 17 évesen vett részt 1956-ban Budapesten a Széna-téri harcokban. Itt fogták el a szovjet megszállók és sokadmagával a Szovjetunióba szállították. Hónapokig Ungvár és Sztri börtöneiben raboskodott, majd átadták Kádár pribékjeinek, hogy azok ítélkezzenek felette. Ma 43 évvel a forradalom után Bükk János több magas magyar kitüntetés birtokosa, az egyik 56-os szervezet Budapesti elnöke, és több szervezet vezetőjével együtt közösen küzd 56 és az 56- osok igazáért, ami még 10 évvel az un. rendszerváltás után is várat magára. A közelmúltban egy amerikai meghívásnak eleget téve érte a megtisztelés, hogy Tar Sándor, Florida, Georgia és Dél- Carolína tiszteletbeli Főkonzulja az emigráció és a hazai magyarság összefogásáért kifejtett munkásságáért elismerő oklevéllel tüntette ki. Mikor erről tudomást szerzett Miami Polgármestere, Javier Soutó, meghívta Bükk Jánost és meghitt ünnepség keretében a „Szabadságért Küzdők Arany Diplomájával“ tüntette ki az 56 os magyar forradalmárt. Az összefüggések megértéséhez tudni kell, hogy Javier Soutó Gubából menekült az USA-ba. Kiemelkedő alakja volt Castro kommunista rendszere elleni küzdelemnek. Ennek élén járt a legendás „2506-os Brigád”, melynek életben maradt tagjai 15-20 éves börtönbüntetés után szabadultak ki. A menekült kubaiak közben amerikai állampolgárságot kaptak, köztük Javier Soutó is, aki tehetsége és szorgalma révén nem csak Miami polgármestere lett, hanem a szenátori tisztséget is elnyerte. A kubai forradalmárok mély együttérzéssel gondolnak az 56-os magyar forradalom résztvevőire, hiszen mindannyian a kommunizmus elleni küzdelem élharcosai. A kitüntetést átadó ünnepségen a „2506-os Brigád” tagjai mellett részt vett Ernestó Diaz világszerte ismert író, aki 22 évet töltött Castro börtönében, ebből 11 évet magánzárkában, és csak a nemzetközi tiltakozás hatására engedték szabadon. Bükk Jánosnak adott kitüntetés közvetve minden 56-os forradalmárnak szól, hiszen a világkommunizmus elleni közös harc kapcsolta és kapcsolja össze a kubai és magyar forradalmárokat. Balról jobbra: a 2506-os Brigád parancsnoka, Tar Sándor, tb. Fókonzul, 2506-os brigádtag, Javier Soutó szenátor, Bükk János (a diplomával), Ernestó Diaz író, 2506-os brigádtag.
