Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-11-01 / 6. szám
6. oldal „Egy népnek, mely hisz még önmagában, saját istene is van. (NIETZSCHE: Az Antikrisztus) Elhallgattak a harci kürtök, elhalt a Koppány vert seregének maradékát üldöző királyi íjászok kiáltozása, a köpök csaholása, s a Pilis, Vértes és Bakony őserdőire ráborult az éjszaka csendje. Koppány, az utolsó szittya négyfelé vágott testével lovas futárok vágtattak a négy égtáj felé, hogy István, az új Nagyúr parancsa szerint Győr, Veszprém, Esztergom és Gyulafehérvár kapuira szegezzék azokat, örök elrettentésül mindazoknak, akik István jogát a trónhoz valaha is kétségbe vonni merészelnék. István a megerősített esztergomi várába húzódik, nyugtalan és fél. Siratja magát, Koppányi, a népét, és nem talál feloldozást. Hiába szórja két kézzel donációit az egyháznak, az újonnan alapított apátságoknak, klastromoknak, rendeknek. Tudja: erdők mélyén, hegytetőkön gyászra hívják a nemzetet a sámándobok és e dobok zaja éjszakánként elviselhetetlenné erősödik a fülében. Rá kell döbbennie: eszköz csupán, egy kiterjedő, ideológiai alapon szerveződő világbirodalom, a harcos Egyház eszköze, mely a keleti „pogányság, babonaság és eretnekség” ellenében terjeszti tűzzel-vassal az új hitet. De vajon ő az ellen harcolt-e valójában? Hiszen maga Koppány sem volt pogány! Jézus urunkban hitt - mint hírlik - akár csak népe, bár ősi hittel tisztelte az Élő Isten képmását: a Napot és akitől minden földi bőség és szépség származik: Nagy Boldogasszonyunkat is. Lám, milyen hasonló ez a hit ahhoz, amit neki tanítottak gyerekkorától az idegen papok Henrik udvarában! Ezért kelt volna fel ő ellene Koppány? És ő kinek az érdekében ontotta a testvér vért? A római hitért? A megváltó Krisztusért? Vagy azért a „ másikért”, az igazi, Élő Isten földre szállt fiáért, akiből a papok csináltak zsidó Messiást? — mert Mihály, a meggyilkolt nagybátyja egyszer valami ilyesmit mondott neki. Vagy ez csak ürügy lett volna?... És végül is: ki támogat kit és ki ellen? Az egyház Henriket?... vagy Henrik az egyházat, vagy... ? Vagy egy érdekszövetség hálójában vergődik a magyarság? Minket akarnak pacifikálni, csak más-más eszközökkel? Az egyház a lélek erejével, Ottó fegyverrel és Henrik a húga, Gizella kezével?... Vagy -bellum omnium contra omnes- őt és magyari népét akarják felhasználni egymás ellen? Mi mozgatja ezeket az erőket? És mi indította Koppányt az ellenállásra? Mi volt az a hatalmas ok, mely a magyarságot korábban soha sem tapasztalt méretű testvérharcba sodorta? És testvérharc volt-e ez egyáltalán, vagy a még éber nemzet önvédelmi reflexe? Lázadó volt-e Koppány, vagy forradalmár? SzabadságZAS LÓRÁNT: Nem Koppányt nem Koppányt siratom, hanem a harci kedvet, a kopját siratom, a tegezt, a lándzsát, a harci mént; hogy mindenért és mindenkinek megfeleljek,... ...Nem Koppányt sirarom, világtájakra vágott testéből vér szivárog, Jézusunk ő, megfeszíttetett felnégyeltetett:....... ...Nem Koppányt siratom, hanem a tartást, a mindent kimondó szót, az esküt, ami köttet. Nem Koppányt siratom: magamért ejtek könnyet. (részletek) «imAKÖfct 2000. november-december (Koppány vezér üzenete) harcos volt-e, vagy felforgató trónkövetelő? A Rendet akarta-e vagy a Hatalmat? És mi ő, István?... Választott király, népének legitim uralkodója, vagy - hódító? Miért kellett idegen fegyverrel törni a népére? Mi csapott össze kettőjük harcában először magyari földön: két vallás, két világrend, két hatalom, két királyjelölt személy, vagy két nemzet, a két ősi ellenség: a Atilla és Detre szász utódai?... És ki volt a győztes és ki a vesztes? Súlyos kérdések, de mégis csak kis szegmensei annak a hatalmas kérdéskörnek, amit az ezredforduló történelme az első magyar királynak feltett. A Duna felől hűvös nyugati szél csap az arcába és István fél. Testvérharc dúl, ami nem volt a magyarság között talán soha, még a nagy király, Atilla halála után sem. A nép most menekül - ő előle menekül a saját népe! -, erdőkbe rejtőzik és hallgat. És éjszakánként, titkos rejtekhelyeken, hegytetőkön, őrtüzek körül félelmetesen szólnak a sámándobok...-A.Z ezredfordulón, akár csak napjainkban, történelmi paradigma váltás korát élte a magyarság. Megváltozott, nyugtalanabb, összeszerveződöttebb lett körülöttünk a világ és ennek a globalizálódó, hatalmi centrumokba tömörülő világnak az erővonalai Kelet és Nyugat határa: a Kárpátmedence felé mutattak. Hogy István király hogyan látta országa helyzetét, miután a sorsdöntő csatát követően visszavonult Esztergom sziklavárába, nem tudjuk. Az uralkodó - ha nem mások által mozgatott báb - történelmi folyamatokban, távlatokban kell gondolkozzon. Egyet alighanem világosan látott: azt, hogy az ellenünk összefogni készülő nyugati egyházi és világi erőkkel szemben csak úgy állhat meg a magyarság, ha egy egységes, központi akarattal vezérelt államszervezetben szintén összefog és külső ellenségeit megosztja. A honfoglaló magyarságot a Vérszerződés alkotmányával szentesített törzsszövetség ereje tette képessé a Kárpátmedencei államalapításra, fennmaradásunkat pedig a sorozatos keleti és nyugati hadjáratainkkal megosztott ellenségeink gyengesége biztosította. Abban a kérdésben egyetértettek a törzsfők is, hogy ezt a politikát folytatni kell. István király viszont látta azt is, hogy ez a hagyományos módszerekkel tovább már nem lehetséges, és hogy törzsszövetségi alapon a belső érdekellentétek miatt nem lehet erősebb központi hatalmat létrehozni. Ez a törzsi szervezet majdnem hasonló megosztottsághoz vezetett nálunk, mint a német földön a feudális fejedelemségek rendszere, és István azt is látta Henrik udvarában, hogy ott milyen erőfeszítéseket tesznek az egységes központi hatalom megteremtésére, éppen a magyar veszély miatt. Az idő tehát sürgetett. Már Géza fejedelem is felismerte a rendszerváltás szükségességét és türelmi időt biztosított az átállásra. Leállította az erőegyensúlyozó hadjáratokat, ami azonban a rendszer válságához vezetett. A külbiztonságot szerződésekkel, szövetségekkel igyekezett biztosítani - egy olyan nyugati világgal szemben, ahol akkor már a legvadabb ököljog uralkodott. Ez viszont külpolitikai csődöt jelentett. Egyetlen szerződés volt, amit úgy-ahogy betartottak: a házasság, ami azonban kétélű fegyver volt - az ország hűbérbe adásához vezethetett.. A békés, „fájdalommentes” rendszerváltáshoz Géza uralkodási ideje kevésnek bizonyult, mert éppen a legerősebb, leghar-> ciasabb és ezért legtekintélyesebb törzsfők zárkóztak el leginkább a reformok elől. Politikája folytonosságának törvényes biztosítására öccse, Mihály meggyilkolása után már semmi esélyt sem látott, ezért azt a szűk ösvényt kereste, mely ezen az ingoványos talajon biztonságos szigetre vezetheti a magyarságot. Fiának, Istvánnak, a bajor királylány kezével megszerezte Henrik szövetségét és a teuton-veszély közömbösítése céljából halálos ágyán azt tanácsolta neki, hogy hűbéri koronát a Pápától kérjen. Zseniális, a történelemben párját ritkító sakkhúzás lett volna ez, ha: • Henrik Gizella kezével távlatilag a magyarok szövetségét és nem a magyar trónra való jogigényét akarta volna biztosítani; • a Római Egyház az Üdvözítő igéjének hirdetője lett volna, nem pedig egy globalizáló világhatalom eszköze; • és, ha ez a fejedelmi szándék nem ütközik minden tekintetben a törzsfőnökök ellenállásába. Koppány volt az, aki legvilágosabban látta, hogy a magyarságot négy nagy veszély fenyegeti: 1) egy nyugati katonai offenzíva, 2) hűbéresévé válása valamelyik központosító hatalomnak, 3) gazdasági összeomlás és a honfoglaló katonanemzet szolgasorba süllyedése és 4) egy erkölcsi végromláshoz vezető vallási és kulturális válság. Mind a négy veszélyt Istvánban és bajor feleségében látta megtestesülni. Koppány tudta, hogy a házassági szerződés Henrik, s végső soron Ottó császár trójai falova, és Gizella udvarával óriásira fog nőni az országban az idegen befolyás. Látta, hogy tették el láb alól Henrik követei Géza fejedelem öccsét, a trónvárományos Mihályt és tudta: Géza olyan ellenféllel szövetkezett, akitől minden kitelik, akit még kötőféken tartva sem szabadna beereszteni magunk közé. Nem bízott Rómában sem. Papjaik erőszakosak voltak, s valami sunyi alattomosság ült a szemükben. Mindenkit gyűlöltek, aki nem úgy tisztelte Jézust és Isten urunkat, mint azt ők liturgiájukban kimódolták. Ezeket zsidó szóval pogánynak nevezték. Idegenek voltak, többnyire németek - ez sem nyerte meg Koppány bizalmát. Az ősök, Lehel, Botond, Vérbulcsú ösztönével összefonódást érzett és gyanított az egyház és a német között. Érezte, az a hit, amit ők hoznak ide, nem a tiszta hit, hanem valami, ami csak a hit mázával van bekenve. Jézus urunk nem ezt tanította, ő szeretetet, türelmet hirdetett. Azt mondta, hogy mindenki a saját hite szerint üdvözül. Az új papok azt mondják: senki sem üdvözül, aki nem az ő szavaikkal, szertartásrendjük szerint adja meg a tiszteletet a Teremtőnek. Még be sem tették az országba a lábukat, még szavunkat sem értik, csak maguk között vartyognak idegen nyelveken, és máris a mi papjaink, sámánjaink ellen követelnek törvényeket. Milyen emberek ezek?... És legkevésbé bízott Istvánban, a leendő királyban, a németek és a római papok neveltjében, aki most idegen fegyveresekkel jött az országba. Nem az ország megmentőjét, hanem elárulóját látta benne, aki ellen népfelkelést kell hirdetni. Kettőjük harcával, pontosabban Koppány bukásával elkezdődött az a történelmi folyamat, melyet Homonnay Ottó János „ezeréves haláltusának” jellemzett. Én a Kárpát-medencei történelmünket inkább egy végtelen útkeresésnek látom, melynek során a magyar nemzet érdekszövetségek hálójában kívülállóként, vagy alkalmi kényszerű szövetségesként keresi a saját Magyar Útját. Ezt tette ezer éve és ezt teszi ma is, amikor a nemzet hangja nem hallható. Fény és árnyék, siker és bukás jellemzik ezt az útkeresést, és ha megpróbálunk ösvényt vágni ebben a labirintusban, azt kell lássuk, hogy ez a Magyar Út keresés mindig akkor járt sikerrel, ha a magyar nép nemessége, vagy elitje lemondva egyéni - nem egyszer túlburjánzott — szabadságjogainak egy részéről, össze tudott fogni egymással és a néppel a közös cél érdekében. Történelmünk megértésének egyik kulcskérdése, hogy világosan lássuk az István korabeli Magyarország s Európa helyzetét. Az ezredforduló Európája a hűbériség rendszerének megszilárdulása időszakát éli. Ennek a rendszernek a lényege, hogy az ország az uralkodó birtoka és a központi (fejedelmi) akarat a személyes donációk, birtokadományok révén érvényesül. Mindez a már általánossá vált magántulajdoni rendszer kiterjesztését, a hatalomkoncentráció új formáját jelenti a korábbi sérülékeny és bizonytalanabb szerződéseken, szövetségeken alapuló hatalomszervezési elvvel szemben. Európában ez a folyamat Nagy Károly (Carulus Magnus) óta erősödött fel és vált egyre általánosabbá, amit az új európai hatalmi tényező, az Árpád által alapított Kárpát-medencei magyar birodalom még sürgetőbbé és szükségszerűbbé tett. A hűbériség rendszerének kiépülésével párhuzamosan erősödik a rivalizálás az egyházi és világi hatalom között. A császárság világi hatalma a nyers erő, az egyházé finomabb, áttételesebb... Magyarország e két hatalom között őrlődik - István az egyházat választja. De túllő a célon: Géza türelmi politikáját egy erőteljesebb, erőszakosabb, a Magyar Út helyett a nyugati sablont követő politikával váltja fel, ami a honfoglaló magyarság szolgasorba süllyedéséhez, kulturális értékeinek és hitének elvesztéséhez, lelki meghasonlásához és mondjuk végre ki: a nemzet tragikus és végzetes kettészakadásához, vezető elitje elidegenedéséhez vezetett. A magyarság népre és nemzetre szakad, hogy a külső és belső ellenség harcában többé ne is találjon egymásra, majd később szentesítse is ezt a kettészakadást Werbőczy hármas törvénykönyvével. Tatár, török, német, sőt - végső olvasatban - a századforduló szociáldemokrata népmozgalmain át maga a cion-bolsevizmus is ezen a résen át talált utat magának a magyar történelembe, és viszont: e szakadás ideiglenes begyógyításával magyarázható IV. Béla sikeres új ország alapítása csak úgy, mint a Rákóczi szabadságharc és a reformkori nemzeti megújulás kezdeti sikere. Az istváni államalapítás korának legtragikusabb tanulsága ez az ezeréves felfelfakadó, máig sem begyógyult lelki seb. Koppány vezérünk első üzenete számunkra ezért az, hogy nemzeti egységünket, függetlenségünket és hagyományainkat sohasem a korszellem ellenében (mint Koppány és annyi más tradicionalista nemzeti hősünk próbálta), de nem is korrupt módon behódolva (mint István király és nemzetáruló politikusaink teszik mind a mai napig), hanem annak áramlásait okosan kihasználva óvhatjuk meg leginkább. Koppány és István személyében két egyformán rossz utat választó hérosz csapott össze. Koppány bizonyult gyengébbnek, ezért neki személyében, Istvánnak pedig politikájában kellett buknia. Kettőjük eleve kudarcra ítélt harcában azután elveszett még a lehetősége is a kollektív, nemzeti értékeink megmentésének. Mert nép és nemzet csak együtt, egymással és nem külföldi erőkkel összefogva lehet szabad és független. Koppány első üzenete a XXI. század magyarságának akár István király üzenete is lehetne. A magyarság a Kárpát-medencei államszervezés után sorozatos katonai vállalkozásokkal, hadjáratokkal kénytelen biztosítani azt az európai erőegyensúlyt, mely külbiztonságának alapfeltétele. Egy
