Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-11-01 / 6. szám
2000. november-december «lîTVÀKÔfcî 7. oldal évszázad alatt több, mint negyven ilyen hadjáratot szerveznek, elsősorban a nyugati (dunántúli) törzsfők vezetésével, mely hadjáratok célja hármas: megakadályozni a magyarság létbiztonságát veszélyeztető nyugati érdekszövetségek, erősebb központi hatalmak kialakulását, a portyázásokkal megőrizni a magyarság harckészültségét, fenntartani katonai erejét és rabszolga szerzéssel növelni a munkáskezek számát. Nyugat kezdetben nem volt képes ellenállni a szervezett, Európában új, szokatlan taktikát és harcmodort alkalmazó magyaroknak. De éppen ez a sorozatos nyugati kudarcélmény gyorsította fel azt a folyamatot, mely végső soron az augsburgi vereségünkhöz (955. aug. 10.) és a magyarellenes teuton érdekszövetség: a Német-Római Császárság kialakulásához vezetett. I. Ottó olyan hatalomra tesz szert, mely gyakorlatilag egész Nyugat-Európát képes a magyarok ellen mozgósítani. Fel kellett ismemi, hogy Nyugat taktikát váltott. Bulcsú vezér halála után volt ugyan még néhány sikeres katonai vállalkozás, de a 970-es drinápolyi kudarc végleg arra a felismerésre késztette Gézát, hogy más eszközökkel próbálja feltartóztatni a szerveződő nyugati áradatot. Szövetségesekre nem számíthatott, Bizánc messze volt s a magyarság erejét belső törzsi ellentétek gyengítették. Ezeket az ellentéteket a katonai vállalkozások kockázatában és hasznában való aránytalan részesedés, és az ebből eredő feudalizálódás ' tovább mélyítette. A nyugati hatalomkoncentráció egyre sürgetőbbé tette tehát a fejedelmi hatalom megszilárdítását, ennek azonban óriási akadálya volt maga a törzsszövetségi alkotmány, a Vérszerződés, annak is a föld törzsközösségi tulajdonát, és az ősiség elvét kimondó pontjai, valamint az, hogy a szerződést kötő törzsfők Álmost és ivadékait nem a „superioritas”, hanem a ..primus inter pares” elv alapján emelték maguk fölé. A fejedelem így személyes tekintélyén túl csak saját törzsére támaszkodhatott a fejedelmi tanácsban. Rossz történelmi konstelláció volt, hogy éppen akkor, amikor Nyugatot I. Ottó személyében egy erőskezű uralkodó szervezte világbirodalommá, a magyarságban növekedett a széthúzás. Géza személyében egy békülékeny fejedelem állt az élen, aki megtiltotta a további nyugati katonai akciókat, nyitott Ottó felé és szövetséget kötött vele. Ez egy belső gazdasági válsághoz, egyes törzsek elszegényedéséhez, elégedetlenséghez vezetett. Ezen a ponton, ha meg lett volna hozzá a kellő tekintélye és erélye, Géza fejedelem még megtalálhatta volna az erőösszefogásnak a feudális államalakítás felé mutató, legkisebb megrázkódtatással járó „Magyar Útját”. Mint láttuk, volt is ilyen szándéka, de elkövetett egy nagy hibát: fiát, Vajkot, kiszakítva magyar környezetéből, idegenek nevelésére bízta, és ezzel eleve eljátszotta számára a törzsfők támogatását. István pedig már nem is kísérletezett a „Magyar Úttal”... ÍCoppány balsejtelmei - sajnos - rendre beigazolódtak. A bajor királyi házzal való házassági szerződéssel - képletesen szólva - „beeresztettük azt a tótot a házba, mely végül kivert bennünket belőle”, a Római Egyház pedig, mint a történelem bizonyította, veszélyes szövetséges volt. Védelmének ára - akár csak ma a NATO-é - tökéletes nemzeti önfeladásunk és kulturális integrálódásunk volt. Ez utóbbi állításunk megvilágításához azonban egy kis gondolati kitérőt kell tennünk. A jeruzsálemi gyülekezetből fejlődött Római Egyház kezdettől fogva különleges szerepet töltött be. Elfordulva a Názáreti Jézus által hirdetett ősi, Napvallásból fejlődött szeretetvallás lényegétől, egy alapvetően zsidó mitológiai alapokra épített christianizmust képviselt, mely vallási irányzat - magát katolikus, „egyetemes” vallásnak nevezve - VIII. században megkezdte világi hatalma kiépítését. A magyar tragédia megértéséhez feltétlenül ismerni kell ennek a vallásnak a lényegét, de a lényegének megértéséhez előbb világosan látni kell célját. A kereszténység lényege két oldalról közelíthető meg. Történelmi oldalról, Jézus tanításai felől, valamint a Bibliában kanonizált szöveg oldaláról nézve és elemezve. Ez a két megközelítés egyszersmind két egymással ma is antagonisztikus vallási felfogásban: a Zarathustra és Mani vallásában újjászülető jézusi kereszténységben és evangéliumi tanításokban, valamint a zsidók babilóniai fogsága idején más forrásokból „összekotyvasztott” zsidó Bibliára alapozott christiáni „Újtestamentum”-ban fogalmazódik meg. Mivel a magyarság az ezredforduló idején elfordulva a tiszta jézusi tanoktól e második, judaizált irányzat mellé állt, történelmünk alakulásának megértéséhez is e változat elemzésére van szükség. Ezért vegyük elő a Bibliát és - tudatában annak, hogy a kanonizált szöveg, részben történelemhamisító zsidó mitológia (Otestamentum/Oszövetség), részben pedig Jézus eredeti tanításainak a zsidó-keresztény papság által évszázadokon át gyúrt és átideologizált torzója - tegyük vizsgálat tárgyává a kereszténységet, igazi céljait és azt a Jézus-képet, melyet ez a „hiteles” szöveg állít elénk. E Bibliában a Názáreti Jézus hol Christus, azaz Megváltó, hol Üdvözítő, hol pedig Messiás néven és értelemben szerepel, kifejezetten a fogalmi zavar növelése és „egybemosása” céljából váltogatva ezeket az egyáltalán nem szinonima-jellegű kifejezéseket. A bibliai Jézus, akár „király” volt, akár „megváltó”, mindenesetre zsidó volt, akit maga a zsidóság furcsa kettősséggel kezel: egyszerre tagadja és állítja zsidó származását. A zsidók felé - belső használatra - tagadja, kifelé, a goyok felé pedig állítja. Ennek a „kettőslátásnak” okait vizsgálva rövid úton eljuthatunk a kereszténység kettősségének és a judeokereszténység rejtett céljainak megértéséhez. A zsidó papok, amikor azon a pénteki napon Jézus urunk vonagló testét a kereszten hagyva hazaballagtak sábecet tartani, elgondolkoztak. Kezdték sejteni, hogy kit öltek meg és sejtették a következményeket is, amit ők kértek magukra, amikor „Rajtunk a vére és utódainkon!” kiáltással követelték Pilátustól Jézus elítélését. Tudták, hogy gyűlölik őket minden népek, és e kettős szorításból: a rómaiak fizikai uralma és a népek megvetésének lelki nyomása alól saját erejükből ki nem törhetnek. Fel kellett oldaniuk a zsidósággal szembeni ellenszenvet és meg kellett sokasítaniuk magukat számbelileg is. Ehhez használták fel Jézus személyét és a kibontakozó kereszténységet. Az evangéliumok tartalmát meghamisítva, eltorzítva úgy állították be az istengyilkosságot, mintha Jézus a zsidók „megváltása” érdekében önként vállalta volna a keresztet, másrészt az új vallást saját mítoszaikkal és szellemükkel telítették, hogy aki ezentúl Jézushoz fordul megvilágosodásért, az mindenütt ővelük, az ő erkölcsiségükkel, tanaikkal, hőseikkel és mártírjaikkal, az ő népük viselt dolgaival - mondjuk ki: szennyes dolgaival - szembesüljön. A prozelyták, a zsidóhitre tért nemzsidók helyét és szerepét a keresztények, azaz mostmár zsidó-keresztények vették át, akik egy zsidó Isten zsidó fiában hisznek - hogyan is haragudhatnának hát a zsidó népre!? A zsidóság tehát a rohamosan terjedő judaizált kereszténység révén óriási erkölcsi támaszra talált. Ennek a kereszténységnek lett a központja Róma. Ennek a kereszténységnek a lényege tehát a megreformált zsidó vallás, melyre épülő keresztény hit csak felszín és eszköz, amely indirekt módon szolgálja az egyetemes célt, a mózesi törvények átértelmezésével és terjesztésével egyengetni lépésről-lépésre egy hegemonisztikus, faji alapon szerveződő világuralom úját. Csak e célok felismerésével és megértésével nyerhet konkrét értelmet a „megváltás”, a „kiválasztottság” és az „eleve elrendelés” fogalma. Csak így foghatjuk fel a bibliai Jézus kijelentésének értelmét: „Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem." (Máté 5,17) Mondott-e, mondhatott-e ilyet az igazi Jézus és gondolhatott-e a zsidó törvények betöltésére, mint azt a Biblia sugallja, sőt állítja? Semmiképpen. Mert hogy is szól ez a törvény, a mindennél erősebb ősi parancs? „Pusztítsd ellenségedet!”, mondja Mózes (Móz. 33,27.), hogy beteljesedjen a prófécia: ... terjeszkedel nyugatra és keletre, északra és délre és tebenned és magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei ... oly nép lesz (Izrael népe), mely maga fog lakni és nem számlál tátik a nemzetek közé... és bátorságban fog lakni Izrael és egymaga lesz Jákob forrása a gabona és bor földjén (Móz. 1.28,14; IV. 23, 9; V. 33, 28.). IVÍiközben a keresztény ember a krisztusi szeretetbe és megváltásba vetett őszinte hitével, de e deformált kereszténység igazi céljait fel nem ismerve, öntudatlanul szolgálta és szolgálja ezt a mózesi célt, a keresztény egyház megtette a világha'talom felé vezető második lépés a beépülést a hatalomgyakorlásnak a fizikai kényszeren, a gazdasági ösztönzésen és a lelki terroron alapuló hármas eszközrendszerébe. A VIII. században indul el az a folyamat, amikor a római katolicizmus megkezdi világi hatalma kiépítését és elindul e mózesi célok beteljesítése útján. Kifelé a legkisebb változástól is görcsösen ódzkodó, a célirányosan finomított krisztusi tanok dogmáiba merevedő, látszólag e kanonizált Szentírásnak még a betűihez is aggályosán ragaszkodó Római Egyház vezetésében a vagyonokkal szerzett stallumok alapján megindul a szekularizálódás, a világi és egyházi hatalom összefonódása. Ebben a folyamatban előbb az elvilágiasodó papság, majd az általa képviselt, az evangéliumi kereszténységtől mindinkább eltávolodó, kiüresedő vallás is hitelét veszti. Az Egyetemes Egyház lényegileg egyetlen nemzethez kötött nemzetekfelettiségén az első és végzetes sebet az eredetileg héber és görög, majd később latin nyelvű Biblia nemzeti nyelvekre fordítása ütötte. Ezáltal a Biblia magyarázata megszűnt papi privilégium lenni, és egyre szélesebb tömegekhez jutott el az ó- és újtestamentumi tanítások lényege a kiválasztottságról és a megváltásról. Nem lehetett tovább a hittételek önkényes magyarázatával az ótestamentumi terekre és viszonyokra szűkíteni a mózesi parancsok és jövendölések érvényét. Nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy az ősi törvényeit változatlanul szentként tisztelő és követő, szétszóratásban élő zsidóság messze túllépte a kánaáni határokat és a Thóra könyvei egyre félelmetesebb háttérül szolgáltak az Evangéliumhoz, mely a szeretet, a megértés és az Isten előtti egyenlőség mákonyával altatgatta az ébredező nemzetek önvédelmi reakcióit. A reformációval nemzetivé vált az istentiszteletek nyelve is és a szószékekről elhangzó prédikációkba egyre több nemzeti érzés vegyült. A lelkek mélyén lassan-lassan derengeni kezdett a mindmáig nyíltan ki nem mondott igazság: kétféle parancs van a földön, kétféle értékrendet követve küzdenek, remélnek és szenvednek Európa népei. Mert a kiválasztottaknak Mózes szavaival mondá az Úr: És megemészted mind a népeket, melyeket néked ád az Úr, a te Istened; ne kedvezzen a te szemed nekik, és ne tiszteld az ő isteneit... És lassan-lassan kiűzi az Úr, a te Istened e népeket előled. Nem lehet őket hirtelen kipusztítanod, hogy a mezei vadak meg ne sokasodjanak ellened. De az Úr, a te Istened elődbe vezeti őket és nagy romlással rontja meg őket, míglen elvesznek. A nem kiválasztott népekhez pedig szól az Evangélium tanítása ekképpen: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem aki arcul üt jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat isi Az egyikhez a parancs: Pusztítsd ellenségedet. Irtsd ki még az írmagját is! A másikhoz a parancs: Szeressétek ellenségeiteket...! Nem volt szabad megvárni, hogy tömegek előtt világosodjon meg a megváltás igazi értelme: az, hogy a megváltás nem egy alig érthető „eredendő bűn” jóvátétele - Isten egyfajta kiengesztelése a zsidó „bűnbak” áldozat mintájára egy régi és általa kiprovokált kihágásért -, hanem a zsidó nép megváltása, felszabadítása és kiválasztottságának elismertetése a mártírok vértanúságával hódító útjára indult zsidó keresztény vallás által. Ezzel a deformált és judaizált kereszténységgel és teuton zsoldosseregével találta tehát szemben magát a Kárpát-medencébe hazatérő őskeresztény manicheus hitű magyarság és ezzel globalizáló erővel vette fel a harcot Koppány, nem pedig a „kereszténységgel” mint a történelemhamisítók állítják. Koppány még tudta, érezte azt, amit az Istvánná lett Vajkból kiöltek az idegen szívű és hitű papnevelői: azt, hogy Isten minden népnek adott saját' hitet az ő lelke szerint. Aki pedig megtartja a hitét, az megmarad és betölti hivatását, amely nép pedig elveti azt mások hitéért, attól elfordul az Úr és elvész... Látva az égi csillagmezőkről népe lassú pusztulását és a pusztulás okait, Koppány második üzenete ezért hozzánk, a maradékokhoz így szól: Erős csak az egynyelvű, egyhitű, egy Istent szolgáló nép lehet, mely -ha felismeri hivatását ezen a földön-, akkor nemzet a neve. Koppány és István konfliktusa azonban arra is rá kell döbbentsen bennünket, hogy a hit csak akkor lehet megtartó erő, ha a nép leikéből, ősi hitvilágából táplálkozik. IVÍa már világos, hogy az a hit, mely a zsidóságnak erőt és lehetőséget adott a megmaradásra és egy világot átfogó, szinte világbirodalom-jellegű faji hegemónia megvalósítására egy két évezredes hazátlanságban, a világ más népei számára - egy meglágyított változatban - enerváló hatásúnak bizonyult, lelki kiüresedéshez és feloldódáshoz vezetett. Koppány vezér egy nagy korszakváltás áldozata lett. Egy olyan nép utolsó nemzedékének volt a vezére, mely saját Istene útmutatását követve jött vissza ősi földjére, a Föld neki juttatott Aranyos Szegletébe, hogy „éljen benne és ne számiáltasson más népek közé”. Azért fogott fegyvert és lázadt fel a nemesség ősi jogán, mert látta, hogy népe elfordulni készül Istenétől és megtartó hitétől, hogy szolgálja egy idegen nép idegen istenét... Tisztelt Hallgatóim! Felteszem a kérdést: ha az az isten, akinek most áldozunk nem a mi istenünk, akkor hol van a magyarság Istene? Erre pedig csak azt felelhetem: ott, ahol a nemzet, és viszont: ahol nincs nemzeti istenhit, ott nemzet sincs. Mert az istenek ereje híveik erejében rejlik. Elhagyott isteneknek és oltároknak magasztos dolog lehet ugyan áldozni, de gyenge az az isten, melynek népe elhagyta oltárait és gyenge az a nép, melynek nincs istene, aki vezesse, ellenségképe, mely a világban való tájékozódását segítse és hite, amely erőt adjon az ellenségeivel való szembeszállásra. Mielőtt azonban az ellenségkép kialakítására rátérnék, megpróbálom definiálni, hogy mitől ellenség az ellenség? Egy nép csak a kollektív ébrenlét állapotában képes nemzeti csoportérdekeinek védelmére. Attól azonban, hogy egy nép kollektív érdekeit védi még nem
