Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-09-01 / 5. szám
4. oldal St lîTVAKÔfcî 2000. szeptember-október Magyarország hercegprímása és kiszabadító! A csonkára szaggatott Kárpáti magyar élettérben a holnapi nemzetpolitikánk helyes irányának megtalálásához nélkülözhetetlen a tegnapi politika ismerete és a történelem tanulságainak levonása. A Szittyakürt július-augusztusi számában közzétettük vitéz nagybányai Horthy Miklós azon memorandumát, amelyet államfői minőségben 1932-ben, 23 európai uralkodónak és köztársasági elnöknek küldött megjavasolva, hogy építsenek gátat a szovjet-imperializmus ellen, amely egyre erősödik és nem tagadja, hogy végcélja a nyugati társadalom, a keresztény kultúra és civilizáció megsemmisítése. Magyar érdem volt elsőként, a fenyegető bolsevista világveszedelem ellen - nyugati akciót sürgetni. Amit Horthy jósolt bekövetkezett, mert az 1939-1945-ös háború tényleges vesztese Európa, a nyugati kultúra és civilizáció léte került veszélyben. A keresztény Európa „pogány világhoz hasonlít”, állapítja meg a valóságot a holland Püspöki Kar 1954-es Manementje. Wass Albert is őszintén kimondja az igazságot: „Aki erre a mi világunkra azt mondja, hogy keresztény, az nem tudja, hogy mi a kereszténység.” A magyarság számára - veszélyes földrajzi fekvése miatt - a politikával való foglalkozás mindig létkérdést jelentett. Történelmünkből semmit, így az 1918-1945 közötti fejezetet sem lehet kiradírozni. A megbélyegzett és a trianoni békediktátumban feldarabolt történelmi Magyarország helyére lépő Csonkamagyarország népe előtt újra megjelent a keleti kisértő, a Szovjet szövetség, a judeo-kommunista diktatúra képében. A magyar nép szenvedélyes felháborodással utasította vissza és arra is hajlandó volt ez a nyugati népcsaládból egyelőre kitaszított magyarság, hogy a lengyel nemzetnek fegyveres segítséget nyújtson a vörös hadsereg ellen. Tragédiánk, hogy Nyugaton igazságos büntetésként könyvelték el a reánk mért trianoni csapást és nem értékelték a dacos „Nem, nem soha!“-ban nemzetünk önmagát biztató élniakarását. Tragédiánk az is, hogy Nyugat két ellenséges táborra szakadt és bennünket a Kis-Antante szorító gyűrűjéből való kiszabadulás utáni törekvésünk, szilárd antibolsevista magatartásunk, a fasiszta Olaszország és a nemzetiszocialista Németország oldalára állított. A második világháború folyamán a kommunizmus ellen harcolva Magyarország mindent megpróbált, hogy a nyugati hatalmak elleni tényleges hadviselést elkerülje. A háború folyamán abban az irányban is történtek próbálkozások, hogy hadseregünk a nyugati hatalmak előtt kapitulálhasson és nyugati seregek megszállása alá kerüljön az ország. Az 1945-ös újabb országvesztés és szovjetrabság után ki tudná bizonyossággal megmondani, hogy a nagyhatalmak gigászi küzdelmében mi lett volna a biztos. A „jó politika” a trianoni békediktátumban koldussá tett maradékország számára. Azoknak a középeurópai népeknek a sorsa sem alakult kedvezőbben, amelyek sajátos meggondolásaik és érdekeik alapján a másik nyugati hatalmi blokk oldalán győztesekként kerültek ki a második világháborúból. A jaltai egyezmény őket is kiszolgáltatta Moszkvának és a Szovjet által nyakukra kényszerített kommunista diktatúrának. A nagy magyarbarát oxfordi professzor, McCarthy kétkötetes munká-jában éppen úgy, mint az USA éveken át volt pesti követe, Montgomery 200 oldalas visszaemlékezéseiben egyértelműleg így ítélnek: Magyarország olyan, nálánál hatalmasabb erőknek lett áldozata, amelyikkel szemben tehetetlen volt. Horthy Miklós kormányzó sorsában és egyéni tragédiájában a folytatását látjuk az ezeréves magyar tragikumnak: Kelet és Nyugat ütközőpontján, a Közép-Duna mentén élve kockázatos életünket, a nyugatfelőli nyomás ellen Keleten kerestünk támaszt. Fráter György „hintapolitikája” is Erdély védelmében, addig hintázott amíg a császári orvgyilkos tőre elérte. Nagyságos Fejedelmünk, Rákóczi Ferenc Párizsból sodródik törökországi emigrációjába és onnan vár sajnos illúziókat kergetve, támogatást a Habsburgok ellen. Buda felszabadító harcában 1686-ban Thököly lerongyolt pár száz kuruca Keletről tér vissza Nyugatra, hogy segítsen a keleti iga alól nyugati segítséggel felszabadítani balsorsverte népét... így vitéz nagybányai Horthy Miklós utolsó államfői cselekedete, kifogásolható, kétségbeesett lépés volt: - a Moszkvában titokban megkötött kapitulációs egyezmény, ami ellen viszont a harcban álló honvédség lelkiismerete fellázadt... A folytatás a nürnbergi törvényszék, a megalázó vesszőfutás és a zárópont: portugál emigráció, az estorili sírkereszt... a magyarországi bolsevizmus összeomlásáig, földi hamvainak kenderesi megpihenéséig. Ha valaki elővesz egy körzőt s annak egyik szárát Budapestre tűzi a térképen, másik szárával kört rajzol Eurápán át, akkor megdöbbenve fogja látni, hogy Budapesttől egyenlő távolságban van Moszkva, London, Giblaltár, Konstantinápoly. Budapest Európa szíve. 1945-ben és 1956-ban Európa szívét markolta halálra a szovjet zsarnokság. Ha Budapest nem áll ellen 1944. karácsonyán a szovjet-orosz rohamnak, Malinovszky páncélos hordái minden német ellenállás nélkül rohannak le legalábbis a Rajnáig és Rómáig. Ez esetben pedig Eurápában nem lett volna „amerikai zóna”, nincs Nyugat-Németország, adenaueri demokrácia és a legnagyobb valószínűség szerint a sarlós-kalapácsos rongy lengett volna a Vatikánon is. Az edinburghi és oxfordi egyetem nagytudású, európai hírű professzora, C.A. Macartney sokszázoldalas könyvét a magyarországi kommunisták által meggyilkolt Hindy Iván vezérezredesnek, Budapest védőjének ajánlja. Annak a Hindy Ivánnak, aki nem valami „nyilas-náci-fasiszta” lobogó alatt vállalta a Szovjet elleni harcot, hanem a halálig tartó helytállásra szólító utolsó kiáltványában azt írta: „A keresztény Európáért harcolunk akkor is, ha ez az Európa magára hagy minket.” A nagy angol tudós soraiból a jobbik, nemesebbik Európa lelke integet ma is felénk! A történelmi Európa, amelyet megszégyenítettek Nürnbergben, felakasztottak a budapesti Markó utcában. Rövidlátásból és vétkes könnyelműségből Európa szívéig engedték be a kommunista „szövetségest”, mely ebben a ritka alkalomban évszázados törekvéseinek megvalósulását látta, ezért igyekezett a bolsevizmuson keresztül a pánrusszizmus hegemóniáját biztosítani a rabbá tett országokban és kiterjeszteni Európa többi részére is. Kelet-Európábán az úgynevezett „étappe-elmélet”, a fokazatos bolsevizálás módszere nyert alkalmazást. Az antibolsevista pártok likvidálása után a vörös hadsereg védelme alatt, biztonságban minden belső és külső meglepetéstől. Kelet- Európában nyugodtan lehetett a temporizálás útját járni, elkerülve azt az iszonyatos polgárháborút, amely a judeo-kommunizmus oroszországi létrehozásával együttjárt. Kelet Európában, a megelőző politikai rendszer maradék pártjait és embereit mind nyugodtan fel lehetett használni a kommunista rendszer kialakításához, amely célrendszerbe ezek az „antifasiszta” pártok valóban beilleszkedtek és készségesen kollaboráltak, akár öntudatosan, akár öntudatlanul. Hazánkban a nem-kommunista pártok kollaborációjuk korszakában (1845-1948) nem ismerték fel, hogy rajtuk kívül álló célok érdekében eszközként használják fel őket. Tudatlanságukban és téves reményeikben szót sem emeltek az antibolsevista nyugati gondolat képviselőinek kiirtása és megsemmisítése ellen, lettek légyen azok bármily nagy keresztények, mint Bárdossyak, Imrédyek, Szálasiak és másodmagúk is „frontot”, „kormányt” alkottak jövendő hóhéraikkal. Azzal a mentális rezervációval, hogy „csak azt teszik meg, ami saját eszméikkel összeegyeztethető”. Ez a fenntartás a nyugati kultúrájú nemzeti elit kiirtásához és a nemzet lefejezéséhez vezetett. A nemzeti eliten azokat a munkásokat, parasztokat és értelmiségieket értem, akik a nemzeti hivatástudatot hordozzák és mind szellemi, mind erkölcsi képességekkel bírnak a nemzeti élet irányítására. A nagy szolgaság vállalása ellenére, mihelyt a kommunista pártnak nem volt szüksége fenntartásos együttműködőkre, őket és pártjukat sorra likvidálták, kezdve mindig „jobb” felől, és végezve, a politikai pártok szétzúzása után - az Egyházon. Nem maradt más hátra, mint vagy elmenekülni a vasfüggöny mögül, vagy vállalni a fenntartás nélküli együttműködést, vagy pedig mártírként szembenézni a halállal. Nagy Ferencék, Peyer Károlyék és Barankovicsék példája egyfelől, a Katona Jenőké, Ortutay Gyuláké és Szekfű Gyuláké másfelől fényesen illusztrálják magyar vonatkozásban ezt a törvényszerűséget, míg a harmadik formát Mindszenty József bíb-ros hercegprímás és papjainak kálváriája testesíti meg. Amikor a kommunista rezsim 1948-ban államosította az iskolákat, Mindszenty elrendelte, hogy az egész országban kongassák meg a harangokat. A kommunisták letartóztatták és az egyik legszörnyűbb sztálinista mintájú kirakatperben életfogytiglanra ítélték. „Olvastam azt a pászorlevelét, amelyet 1948. december 20-án írt egyházmegyéje papjaihoz, hat nappal a letartóztatása előtt, amit egyébként előre látott. Csodálatos szöveg, amelyet azzá tesz a kifejezés ereje és szépsége, intellektuális és szellemi tömörsége. Mindszenty nagy püspök volt, a hit mártírja, mártír, aki a magyarok hitét és a pápa akarata iránti teljes és tökéletes odaadást testesítette meg. A papok példaképe ő, a papi kötelességteljesítés példája. Ezenkívül, - az ima embere volt. Érzékelte a megváltás és a vezeklés jelentőségét. Erről gyakran szólt magánemberként, de nyilvános beszédeiben is” - írta róla Franz König bíboros, bécsi érsek a „Glaube ist Freiheit” (A hit szabadság) c. könyvében a magyar bíboros portréját megrajzolva „A fogoly bíboros” c. kereken 20 oldalas fejezetében. Magyarország bíbor hercegprímása mindig nyíltan és határozottan felszólalt, ha az emberi jogokat kellett védenie, vagy a megszálló hatalom viselkedését bírálnia. Ilyenné tette az ellenállás ereje. „Egyetlen nyelv állt rendelkezésére, a szenvedés nyelve - írja róla König bíboros - , ezen a nyelven szólt, hogy az ember jogait és szabadságát győzelemre segíthesse.” Atillái örökségünkben, a Dunavölgyében és a „Kárpátok alatt a Vas megyei Csehimindszenti parasztfiú úgy jelent meg érséki bíborában a magyar nép előtt mint a magyar szocializmus jelképe, aki új Prohászkaként bátran és könyörtelenül merte félredobni az egyházi feudalizmust és kijelenteni, hogy amikor a kommunisták elvették az egyház földjét, akkor Krisztus magyar egyháza nem szegényebb, hanem gazdagabb lett ezáltal, mert megnyerte a - lelkeket! Talán egyedül csak ő állt oda a „háborús bűnösök” mellé, mikor a börtönökbe a halálraítélteket járt vigasztalni, aki lángoló körlevekeket írt a zsidó bosszú ellen és a leghevesebben tiltakozott Nagy Ferencék legnagyobb gaztette: a magyarországi németek kitelepítése ellen. Mindszenty József hercegprímás jelképe volt és marad a nemzeti ellenállás örökös szimbólumaként a szovjet-zsidó bolsevizmus és a pánszláv imperializmus elleni küzdelmeinknek. Világviszonylatban is ő volt az első, aki kezdettől fogva világosan látta a hatalomratörő szovjet szándékait, nem keresett soha középutat az ateista bolsevizmus felé és egy pillanatig sem volt hajlandó egyházi méltóságát és nevét ezeknek a szándékoknak leplezésére odaadni. Kossuth Lajos óta ő volt az első magyar személyiség, akinek nevét, történelmi szerepét az egész művelt világ ismeri. Hosszú éveket töltött a kommunisták börtönében, emberhez nem méltó cellájában. Nem sokkal az 1956-os szabadságharcunk előtt a kommunisták vidékre vitték, ahonnan a szabadságharcosokhoz átállott honvédeink szabadították ki és vitték diadalmenetben a szabadság lázában égő fővárosunkba. Amikor a szovjet tankok - 1956. november 4-én - szabadságharcunkat vérbefojtják, Mindszenty József az amerikai követségen keresett menedéket. Ha a nyugati árulásnak van szimbolikus áldozata, az megint a mi nagy Hercegprímásunk. Tizenöt esztendeig élvezi az amerikai gyávaság és farizeizmus „vendégszeretetét”, de nem mehet le a Szabadság térre, mert a kapu előtt begyújtott motorral várakozik a kommunizmus ÁVH-s őrszeme, hogy a rab ország első emberét visszavigye a szovjet börtönébe. 1971. szeptember 28-án a Vatikán- Washington és a magyarországi kommunista kormány képviselőinek tárgyalása után VI. Pál pápa határozott parancsára a hercegprímás Hegyeshalomnál a csonkaország elhagyására kényszerült. A keresztény ókor elején azokat tartották mártírnak, akiket Krisztus vállalásáért halállal büntettek. „Krisztus sorstársai a szenvedésben” - így nevezték a mártírokat a régi római presbiterek egy levélben, amelyet Cyprian karthagói püspöknek írtak. De csakhamar vértanúnak tekintették azokat is, akik hitük megvallásáért börtönt szenvedtek vagy bányákban végeztek kényszermunkát. A mártírokat különös kötelék fűzte Krisztushoz és ezzel a kitüntető névvel illették őket: „Christophoroi” Krisztus hordozói. Szavuknak mindig nagy súlya volt, és ma is nagy rangjuk van az egyházban. A „Missale Romanum”-ban és a „Liturgia Horarum”-ban a mártírok közössége így Mindszenty József hercegprímás személyisége is - az apostolok közössége után következik. A kereszténység vértanúja, már életében bevonult a történelembe római keresztény államiságunk kerek évezredes fordulóján a Vatikán elment egy nagy vértanú emléke mellett, a mártírok, az egyházi elvek, és a jézusi tanítások kárára. Major Tibor ÓPUSZTASZER Álmomban újra Ópusztaszeren jártam Hófehér lován Árpád vezért láttam Ott álltak vezérei félkörön Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm Az új hazát nézték, földjét, vizét, füvét Melyért sok százezren hullattak drága vért Térdet hajtottam előtte, így köszöntem hazám Ő lenézett kérdezte, hogy tetszik te leány? Hangom reszketve szólt, Árpád ó nagy vezér Nekünk e drága föld ezernyi kincset ér! Hazánk lett, mit szeretünk el nem hagyunk soha Bár sokszor volt itt sorsunk kegyetlen mostoha Számos ellenség jött török-tatár tengernyi Őseink ádáz csatába rohantak védeni Nem adták! bár sokan el akarták venni Török-tatár után még jöttek sok mások Üldözték, bántották e szegény kis országot Vezérünk sok-sok volt, ki vitte a népet Vérükkel öntözték a megszerzett földet. Mi is úgy vigyázunk drága szép hazánkra Hogy kik itt pihennek Mindnek nyugodt legyen álma! Árpád vezér köszönjük Kőhalmi Erzsébet Egerlövő
