Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-09-01 / 5. szám
2000. szeptember-október «IttVAKÖfcT 3. oldal Nagyon kedves barátom kért meg arra, hogy a függetlenségről írjak. Bevallom őszintén, hosszú idő óta ez a legnehezebb feladat, melyre választ adni, azt kiegészítőén megmagyarázni és reménykedni benne, hogy egyszer valóra válik, szinte lehetetlen megoldásnak látszik. Maga a szó: függetlenség, könnyen érthető és talán magyarázat sem volna szükséges hozzá. Függetlennek lenni egyszerűen az, hogy önállóan, saját elgondolásod szerint éled a magad és családod életét. Beleszólni csak akkor engedsz valakitől, ha annak tanácsa előnyös lehet részedre. Ez az egyszerű megállapítás a függetlenségről átvihető praktikusan egy ország életére, berendezésére, államformájára a polgáraival való teljes együttműködés alapján. Mivel minket, magyarokat csupán a mi Szülőhazánk függetlensége érdekel, talán először szögezzük le azt őszintén és mondjuk meg, hogy a függetlenség szó szinte hiányzik a szótárunkból. Igyekeztem gondolatban és könyvek átlapozásával arra a megállapításra jutni, hogy ez a szerencsétlen ország mikor is volt utoljára független? Mert bizony én erre a kérdésre határozott választ adni nem tudok. A magyar nemzet történelmének első függetlenségi megmozdulása kétségtelenül Koppány nevéhez fűződik. Az új hazát talált magyarság még a pogány hitben élt, de ez nem jelenti azt a szó értelmébe, ami helytelenül határozza meg őseink vallását, hogy ezért pogányoknak voltak nevezhetők. Az O hitük akkor még nem a keresztény vallás tanaiban élt, de állítani merem, hogy volt olyan erős és erkölcsös, hiszen a vándorlások folyamán ez az ősvallás tartotta őket össze, és segítette át minden nehézségen. Amikor megérkeztek a Kárpátmedencébe, egy nyelv végezte el a honfoglalást, mely az őshittel együtt egybeolvasztotta a különböző törzsek és népelemek nyelvét és vele az eszmerenszerét is. Koppány bizonyára később felvette volna a keresztény hitet is, de ennek elmulasztása nem rajta múlt, hanem a családi háborúnak volt az áldozata értelmetlenül. Koppány (Szár Szerend) - Zerind fia, Szent István apjának, Gézának volt a rokona. A magyarság ősi vallásának és szigorú jogrendjének volt a híve. Géza halála után annak özvegyét, Saroltát kívánta feleségül venni, ami egyúttal azt jelentette volna, hogy jogosan Istvánnal szemben igényt tart a hatalomra. Ezért István híveivel fellázadt ellene. Az akkori keresztény felfogás szerint az alkalmasság fontosabb volt az öröklésnél. így Koppány ősi hitével és híveivel semmiképp sem volt alkalmas a trónra. A szomorú vetélkedésből István került ki győztesen, és Koppányi felnégyeltette. Talán ez volt az első eset, amikor elveszett a függetlenségi küzdelem, és melynek kárát a későbbi évtizedekben, ahogy az beteljesedett, a magyar nemzet sínylette meg... Utoljára és később, talán Mátyás király korában volt meg részben, de ott is megtalálhatók voltak a főurak között a gyilkos ellentétek, melyek nem szolgálták az ország érdekeit. De mégis. Abban az időben aránylag boldogan élt a magyar nép, virágzott a kultúra, de a külső veszélyek állandóan ott tornyosúltak az ország életében. Amikor Mátyás meghalt, megszületett a ma is érvényben lévő mondás: - Meghalt Mátyás király, oda az igazság... Vagyis és itt kapcsolódik egybe az igazság szó a függetlenség fogalmával. Ha van igazság, az már egymagában függetlenséget jelent. Ilyen egyszerű volna a függetlenség,,megmagyarázása, ha így lenne valójában. A 150 évestörök uralom uralom alatt az ország elnéptelenedett, vármegyék lakossága pusztult el. Magyarország történelme folyamán egyik legnagyobb tragédiáját élte át. Utána jött az évszázadokig tartó Habsburg uralom, ami mondható ugyan részben engedékenyebbnek, mint a tatártörökuralom, de viszont ennek a Habsburguralomnak is szomorú története van. Savoyai Jenő osztrák herceg, mint hadvezér, 1697 őszén Zentánál végső csapást mért a török hadseregre, majd megkötötték a karlócai békét 25 évre. Thököly Imrét és feleségét száműzték Törökországba. Az országot a bénultság békéje szállta meg. Az osztrákok szemében, a Habsburg uralom a győzelem után jogosan igázta le a megfogyatkozott magyarságot. A felszabadult területeken nem a régi családok kapták vissza tulajdonaikat, hanem a betelepített cseh és osztrák grófok, akik eluralták majdnem az Alföld teljes területét. A megmaradt magyarok és a betelepített szlovák parasztok megmaradtak olyan rabszolgasorsban, mint például az indiánok Indiában, az angolok uralmában. Ez az elnyomás szülte meg a magyar nemzet részére Rákóczi Ferencet, aki édesanyja, Zrínyi Ilona szigorúan belenevelt elveit követte. Rákóczi állt az új szabadságharc élére, és elindított egy olyan felkelést, mely sokak szerint már az elindulásnál magában hordta az elkerülhetetlen kudarcot. Az elnyomott magyar nép Rákócziban látta megmentőjét és megváltóját. Jöttek seregestül a parasztokból álló kurucok, hozták magukkal családjukat, gyermekeiket. A nagy reménytelenségben és elnyomatásban kisemmizett parasztok, amikor meglátták felkelő vezérüket - letérdeltek előtte... Rákóczi maga írja emlékirataiban, hogy ezeknek a hűséges parasztoknak Esze Tamás volt a vezetőjük, aki egykor tarpai jobbágyként szolgálta. Nem volt fegyverük, csak kardok, kaszák és vasvillák szolgálták, segítették elhatározásukat, hogy kivívják az ország függetlenségét, mely Mátyás király óta elveszett. 1705-ben vezérlő fejedelemmé választották meg, 1707 májusában pedig Ónod városában az országgyűlés kimondja a Habsburg-ház trónfosztását. Sajnos a csatát nem sikerült megnyerni, a végső győzelem nem következett be. Még hű hadvezérei is elhagyják, mint Ocskay, Bezerédi. Gyilkosság áldozata lett Bottyán János és Esze Tamás. Rákóczi Ferenc 1711-ben kényszerül emigrációba. Lengyel és francia számüzetési évei után Törökországban telepedik le, és ott is hal meg. Akkor veszett el hosszú időre, hogy a magyar függetlenség kivívása kivívhatatlan. Az osztrák császár kegyetlenségei elől elmenekült kuruc vitéz megmaradt kéziratában így énekli meg az akkori valóságot: - Zöld erdő harmatát, Piros csizmám nyomát, Hóval lepi be a tél... A Habsburg uralom elnyomása tartott addig, amíg nem érkezett meg az új függetlenségi mozgalom vezetője, akit Kossuth Lajosnak hívtak. Addig tartott a látszólagos békesség, amíg a kutya-magyar betartotta a rendelkezéseket, az elnyomáson kívül nem is volt más baja. Az ördög akkor bújt ki az angyalbőrből, amikor Kossuth állt az új függetlenségi harc élére. Amikor már úgy látszott, hogy Ausztria kénytelen kiengedni markából a függetlenségéért harcoló Magyarországot, és megint trónfosztásra ítéltetett a Habsburg-ház, akkor késedelem nélkül a cári Oroszország segítségét kérték, és kegyetlenül leverték a függetlenségi harcot. Majd megindult a vérengzés, és a függetlenségért harcolók a bitófán találták magukat, vagy sortűzzel végezték ki őket. A finom arc, mosolygós elnyomó politika csak addig mutatta barátságos arcát, amíg nem volt ellenállás, ellenvetés. Az 1867-es kiegyezést sokan még ma is árulásnak tekintik Deák Ferenc részéről, pedig az akkori adott körülmények között az „ahogy lehet“ politikával, ez volt a legjobb megoldás. Sőt, ha tetszik, ha nem - az ország fejlődött épült, Budapest lassan világváros lett és rengeteg új gyár, vállalat kezdte meg működését az országban. A Habsburg uralom, ha könnyítéseket is adott, mégis elnyomónak számított. így Magyarország az 1867-es kiegyezéstől számítva sem volt független ország. Ugorjunk át két világháborút, hiszen egyiket sem Magyarország kezdte el, mégis főbűnösként, vesztesként került ki belőle. Elveszett az ország 2/3 része és így megcsonkítva, egy 133 napos kommunista rémuralom után kezdte meg élet-harcát a megmaradásért, a jobb életért, a szabadságért, a függetlenségért. Most sem igazán sikerült a függetlenséget kivívni, melynek okait oldalakon keresztül lehetne részletezni. Hiába mondták, hogy három millió koldus országa vagyunk, ennek okai voltak, melyek visszanyúltak a Habsburg uralmon keresztül az első világháború elvesztéséig. De propagandának jó volt, hogy a tetszhalálból éledező ország normális életét, becsületes szándékát ott rontsák politikai kalandorok, ahol csak lehet. Aztán jött a második világháború, melyet nem Németország kezdett el, ahogy azt még ma is az egész világon a történelemkönyvekben tanítják. De itt van az ördögi különbség az intelligens gazemberpolitika és a diktatórikus, durva és kegyetlen politika között. Szintén hosszú téma, a mi függetlenségünkhöz csak annyi köze van, hogy még a parányi éledező parazsát is szétrúgta a világpolitika aljas kétszínűsége. Viszont a második világháború után a durva és kegyetlen politikának is kinyílt a szeme, és Sztálin személyében benyújtotta a számlát Nyugatnak, hogy 20 millió halottjáért, mellyel megnyerte a háborút Hitler ellen, adják oda neki Közép- és Keleteurópát haladéktalanul. A máséból könnyű volt adni a Nyugatnak, és így következett be a 40 éves szovjet rémuralom. A függetlenség szót a kommunizmus szüntette meg minden formájában. Csak 1956-ban tért vissza 13 napig, amikor a magyar nép és nem politikusok és pártok követelték a független Magyarország kikiáltását. Nem sikerült. Az úgy nevezett „demokráciák” cserben hagyták Magyarországot legnehezebb óráiban. Sajnos még a mai napig nem akarjuk tudomásul venni, hogy nekünk nincs barátunk a nagyvilágban, és mindenkor, minden körülmények között nekünk kell sorsunkat önállóan intézni. Hiszen az elmúlt 10 év, melyet állítólag „demokráciának” hívnak, ismét beteljesedett, amit írásom elején említettem: - politikai érdekek diktatúrák és azok vezetői között lényeges tulajdonsági és vezetési különbségek vannak. A szovjet uralom nem rejtette véka alá szándékait, mert nem intelligens diktatúrát folytatott, hanem azt adta, ami lényege. A nyugati, a „demokráciák” az intelligencia finom fegyverén keresztül tartják sakkban a nemzeteket. Ha van kifogásuk valaki vagy valami ellen, mosolyogva meghallgatják érveidet, és bár az lenne elfogadható, igaz és jogos - mosolyogva fogják nem teljesíteni. Ha ellenkezel, nem küldenek érte bitóra vagy börtönbe, mint azt a kommunizmus tette, udvariasan tudomásul véve tiltakozásodat - minden marad a régiben... Erre megint van egy régi, de jó magyar modás: - a kutya ugat, a karaván halad.... Te magyar testvérem ugathatsz függetlenség mellett, követelheted az egyenlőséget, de soha nem fogod elérni, mert ugyanolyan elnyomásban vagy, de finomabb feltálalásban, mint voltál egykor a kommunizmus 40 éves uralmában. Ma a „globalizáció” és a „világpolgár” fogalmában készül a földgolyón élők egyesítése, melynek a függetlenség szóhoz semmi köze nincs. És evvel elérkeztünk egy kérdés megválaszolásához: - hogyan lehetne mégis ennek a sokat szenvedett kis országnak megszerezni, kiharcolni a függetlenségét? Nehéz rá válaszolni és majdnem lehetetlen a feladat megoldása. Mi magyarok, történelmünk folyamán, mindenről időben lekéstünk. Ennek egyik oka a határozatlanság, vagy a mindenkori hatalmat gyakorló politikusok tehetetlensége, vagy idegen elkötelezettsége. 1990-ben ott volt az alkalom, annak ellenére, hogy az ország sorsát megint mások, előre elintézték a mi megkérdezésünk nélkül. 1990-ben nem csak a Trianoni problémák megoldásának a lehetőségét, és a hűséges Kárpátalja sokat szenvedett népének visszatérését mulasztotta el az akkori Antall-kormány, hanem a csúfosan megkötött „paktum” keretében ismét idegen érdekek szolgálatában álló hazaárulók tanácsait, fenyegetéseit fogadta el. így lett hazánk a külföld keresett ócskapiaca, ahol a pénzéhes kapitalista haramiák rövid úton megtalálták számításaikat. A hatalmukban megmaradt kommunisták eladtak minden állami tulajdont bagóért, és ellenértékként zsebretették a milliós jutalékokat. Vagyis az ország a kommunizmus állítólagos 10 éves bukása után a függetlenség legkisebb jele nélkül masírozik a „globalizációs” világ rabszolgájaként. A nép többsége nem él jobban, csak a kiválasztott réteg, melynek legtöbb tagja átmentődött büntetlenül a kommunizmusból. Ezért is szavazta vissza elbutítva a kommunista csőcseléket 1994-ben. Pedig azok hozták az ország nyakára a kapitalistacápákat, akik felvásárolták fillérekért az ipart, a kereskedelmet, a sajtót, a bankrendszert, sőt megkezdték kihúzni az ősi földet a magyar nép alól. Sajnos a megoldhatatlan problémát mindig drasztikusan kell megoldani. Ez alól nincs kivétel, ha egy nemzet megmaradásáról van szó. Ezt vegye figyelembe az Orbán-kormány is! Ugyanis, ha a jelenlegi helyzet, beleértve mindent, ami az ország megélhetését és polgárainak a jobblétét kellene szolgálni, megmarad változatlan állapotában, ebből még olyan életszínvonalú társadalom sem lesz soha, mint volt egykor az „átkos” Horthy-rendszerben. De hol van ma olyan elkötelezett, igaz magyar politikus, aki a drasztikus és radikális kormányprogramot keresztül tudná verni, ha kell - minden áron? Sehol.... Ezért, ha tetszik egyeseknek, ha nem, ahogy 1956-ban a magyar nép vette kezébe nemzete függetlenségének kivívását, pontosan ennek kellene bekövetkeznie minél előbb, amíg nem késő.... Itt nem pártemberek civakodására, nagy és üres szólamok elhangzására, ígéretekre, melldöngető szavakra van szükség, hanem határozott tettre. Mindenki kihívja ennek a tettnek elképzelését úgy, ahogy akarja. A magyar nép teljes bevonásával oldható csak meg Magyarország holnapi valódi függetlensége. Hogy aztán mit szól hozzá a „demokratikus”, a „globalizációs” „világ-polgár” nyugat, vagy a kapitalisták fellegvára az Egyesült Államok? Minden csoda csak három napig tart. Meggyőződésem, hogy Magyarország népe képes arra, hogy pártérdekek mellőzésével, a magyar nép ismeretes dolgozó erejével, zudásával - önmaga tudna boldogulni. És akkor mondhatná magát igazán függetlennek, boldognak, amit annyi szenvedés után megérdemelne a XXI. században. Rév ff y László
