Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-09-01 / 5. szám
2. oldal n lîîVAKÔfcî 2000. szeptember-október (folytatás az első oldalról) ellenállást lehetetlenné tegye, pedig ekkor vált egyértelművé, hogy a szovjetek ismét támadni fognak. A határokról folyamatosan érkeztek a jelentések friss, nagy létszámú szovjet csapatok beözönléséről, egyes laktanyák, repülőterek, fontosabb csomópontok, hidak körbevételéről, megszállásáról. Ezzel egy időben mentek ki a Honvédelmi Minisztériumból azok a hazaáruló parancsok, melyekre nehéz megfelelő elmarasztaló jelzőt találni! Elrendelték, hogy a tüzelőállásban lévő páncéltörő lövegeket azonnal vonják vissza a laktanyákba, és hogy véletlenül se lehessen azokkal lőni, kiszereltették a lövegekből az Utőszegeket. így az ágyúk egy csapásra használhatatlan ócskavassá váltak. Elrendelték a jól kiképzett másodéves katonák leszerelését. (Melyik katona nem örül, ha hazamehet?) Csak a kiképzetlen újoncok maradtak a laktanyákban, de november 3-án ezek nagy részét is eltávozásra hazaküldték. Ugyancsak leszereltették azokat az egyetemistákat is, akik tartalékos tiszti tanfolyamon voltak kihelyezve a csapatokhoz, pedig ők lehettek volna a forradalom szellemi irányítói a hadseregben. Parancsban rendelték el, hogy a csapatok parancsnokai vegyék fel a kapcsolatot a velük szemben álló szovjet egységekkel, nehogy azok „provokációtól“ tartsanak. Továbbá utasították a helyőrség parancsnokokat, hogy a városokban szereljék le a szovjetellenes hangulatot és akadályozzák meg a további hangulatkeltést. És végül a parancsnokok felelőségre vonása mellett elrendelték a legszigorúbb tüzelési tilalmat. Úgy gondolom, a hazaárulásból ez a néhány példa is elég elrettentő! Azonban minderre az tette fel a koronát, amikor a hadsereg három legfőbb vezetője, a honvédelmi miniszter, a vezérkari főnök és a hadműveleti csoportfőnök együtt mentek el az ugrásra kész ellenség főhadiszállására „tárgyalni” a szovjet csapatok kivonásáról. Erre nincs példa a világ hadtörténetében! Már maga ez a nagyfokú naivitás (ha ugyan valóban az volt) egyenlő lenne az árulással. A három katonát Tökölön „letartóztatták”, de néhány óra múlva a letartóztatottak már arról „tárgyaltak”, hogy milyen módon tetessék le a fegyvert az esetleg harcolni akaró csapatokkal. A szovjet hadműveleti térképeken megmutatták, hogy a felkelők részéről hol várható nagyobb ellenállás. Ennél aljasabb hazaárulást sem ismer a hadtörténelem! Nem felejtjük, nem felejthetjük, hogy Nagy Imrétől Maiéter Pálig, az egész reformkommunista vezetés, a forradalom első percétől az utolsóig a párt legfelsőbb vezetőségével és a szovjetekkel való egyeztetés alapján működött! Ennek az együttműködésnek, - végső fokon árulásnak - volt a következménye, hogy a forradalmat néhány nap alatt vérbe fojthatta a túlerő, és utána kezdetét vehette az az esztelen megtorlás, amire addig nem volt példa a magyar történelemben. Még élt néhány ezer forradalmár, akik a hosszú börtönévek és az évtizedes megalázás után, testileg és lelkileg összetörve emlékeztek a fogadalom dicső napjaira és reménykedhettek egy jobb, egy igazabb világ eljövetelében, amikor 1989-ben felcsillant a remény, hogy összeomlik a kommunista rendszer és 1956 eszméi győzedelmeskednek. És ekkor következett el a reformkommunisták második árulása. A remélt rendszerváltás hónapjaiban minden új párt, szövetség, fórum 1956-ra hivatkozva próbálta pozícióit megerősíteni, és a hatalomba kerülni. A rogyadozó kommunista MSzMP és a liberális SZDSZ az 1956-os reformkommunistákban találta meg a megfelelő partnert. Nagy Imre és társainak rehabilitálása után, az 56-os reformkommunisták lettek kikiáltva a forradalom hőseinek, ők kerültek különböző vezető beosztásokba, a Parlamentbe, a Magyar Tudományos Akadémiába, stb. Azonban hasonlóan 1956-hoz, a hangzatos, megtévesztő kommunista ellenes jelszavak mellett, az igazi rendszerváltás elszabotálása volt a cél, ami eddig ragyogóan sikerült. Az ország gazdasági és politikai helyzetén túlmenően, az igazi 56-osoknak egyetlen dolog fáj a legjobban. Mikor az un. rendszerváltás utáni felmerült a kérdés, hogy „legnagyobb nemzeti ünnepünk, április 4. helyett” melyik nap legyen a nemzeti ünnep, három lehetséges dátum jött számításba: március 15. augusztus 20. és október 23. Akkor egy reprezentatív felmérésen, október 23. mellett a szavazók 28%-a tette le a voksát. Ezt csak néhány %-kal előzte meg augusztus 20., amit végül a Parlament elfogadott. Tíz évvel később egy közvélemény kutatás során az derült ki, hogy a lakosságnak már csak 6%-a tudja október 23-at nemzeti ünnepnek elképzelni. Ki a felelős, kik a felelősek azért, hogy dicsőséges forradalmunk az emberek tudatában így leértékelődött? Ki a felelős, kik a felelősek azért, hogy az egész világot felrázó forradalomról a mai fiatalok alig tudnak valamit, legfeljebb azt, hogy Nagy Imre volt a „forradalom minisztere” akit kivégeztek. A még élő idős 56-osok nem felejtenek. De nem felejthetnek a mai fiatalok, azok sem akik ma a hatalom csúcsain vannak. Nem felejthetik, hogy 1956 nélkül, másképpen alakul a történelem, talán később, és nem úgy következik el 1989, mint ahogy elkövetkezett. Nem felejtheti el senki, hogy az elmúlt tíz évben - bár sok változás történt - nem történt meg az igazi rendszerváltás! A kommunisták és a reformkommunisták átmentették magukat, új bőrbe bújtak és a legjobb úton haladnak ahhoz, hogy 1994-hez hasonlóan, a következő 2002-i választásokon nem mint kommunisták és reformkommunisták, hanem mint kapitalisták és demokraták kaparintsák vissza a hatalmat. A még élő 56-osok élő lelkiismeretként álljanak az emberek előtt, mert - sem az Antall, sem az Orbán-kormánynak (eddig) nem jutott eszébe, hogy 1956-nak egy méltó emlékművet emeljenek, és hogy a tankönyvekben 1956 igaz szellemét és történetét oktassák. Október 23. ma sajnos kevés ember lelkében és tudatában él úgy, mint ahogy azt a forradalom világtörténeti jelentősége megkövetelné, de reméljük, eljön még az idő, amikor az 1956-os Pesti Srácok és az 1848-as Márciusi Ifjak neve egyforma fénnyel fog ragyogni a magyar történelem egén! Németh Sándor ma 67 éves, 56 után 12 évre ítélt egykori Pesti Srác. Rakovszky József 1956. OKTÓBER 23. Nem is tudom, hogy történt a csoda, melynél szebbet nem álmodtunk soha! Hogy is kezdődött akkor kedden..? Hazugságról fröcskölt a rádió; beszélt Gerő, a rongy népáruló, fenyítve fajtánk’ rendületlen. Orcánk pirult a szóknak hallatán, midőn gyalázott minket a pogány, ki eltökélte nagy gonoszán, hogy szorosabbra fűzi rabláncunk, és eltiprat, ha istent nem látunk a népámító zsarnokokban. S az ólmos őszi pesti ég alatt elindult lelkes diákcsapat alkonyban új hajnalra készen S velük mozdult az utca tengere. Felhőkig lángolt népemnek heve láncot tépő keserűségben. De tört a honra muszka és Káin, hogy vérbe fojtsák bátor harcaink’ s hogy szétzúzzák szent oltárainkat! Ám a szabadság fénylő csillagát már égre tűztük, látja a világ! Átok csapása minket nem ingat! Óh üdvözöllek szent forradalom, ki ott ragyogsz a barikádokon! Dicsőség a kiontott vérért, melyet hazámnak lelkes ifjai nem sajnáltak először ontani a népszabadság szent ügyéért! (folytatás az első oldalról) prímás, Bárdossy László és Imrédy Béla volt miniszterelnökök, József királyi herceg, a Magyar Tudományos Akadémia Elnöke, báró Perényi és Tasnádi-Nagy házelnökök, dr. Szemák Jenő, a Magyar Királyi Kúria Elnöke, stb. Az egész államapparátus, a köztisztviselői kar, a honvédség, a csendőrség, a rendőrség szinte kivétel nélkül felesküdött Szálasira. Az ország lakossága - a meglapuló néhány kommunista, a bujkáló katona-szökevények és zsidók kivételével - magáévá tette az ország védelmét. Tízezrével jelentkeztek az önkéntesek, főleg fiatalok, a Szent László, a Hunyadi és Hungária hadosztályokba, hogy a németektől kapott fegyverekkel harcoljanak az előretörő bolsevizmus ellen. Végezetül, Szálasi esküt tett a Szentkoronára, ami ezer éve a magyar államiság megtestesítője, a Szentkorona Tan letéteményese. Az október 15-i hatalomátvétel után fokozódott a nemzeti ellenállás. A front mozgása lelassult, a Vörös Hadsereg egyre súlyosabb veszteségeket volt kénytelen elszenvedni. A hősi ellenállás kiemelkedő példája volt Budapest ill. a Budavár védelme és az 1945. február 13-i kitörés, mely méreteiben a Sztálingrádi és Berlini csatákhoz mérhető, erkölcsi mércével mérve Szigetvár védelméhez és Zrínyi Miklós kirohanásához hasonlítható. A féléves hősi és heroikus ellenállásnak olyan kézzelfogható pozitív eredményei voltak, melyeket legelfogultabb baloldali történészek sem tudnak megcáfolni, legfeljebb elhallgatni: 1. Áz a tény, hogy a Vörös Hadsereget 6 hónapig feltartóztattuk, Európa nagy részét megmentette attól, hogy megismerje a szovjet „felszabadítást”. 2. Lehetővé vált, hogy közel egy millió ember meneküljön ki Nyugatra, olyan emberek, akik, ha itthon maradnak, biztosan áldozatául esnek a kommunista osztályharcnak. így viszont a háború után létrehoztak egy olyan nemzeti emigrációt, amelyik 50 évig emelte magasba a nemzeti lobogót, miközben itthon a kommunista, internacionalista terror dühöngött. 3. Nyugatra menekítették a nemzeti vagyon jelentős részét, a Nemzeti Bank aranykészletét, a Szentkoronát. Ennek a Nyugatra menekített vagyonnak legnagyobb része visszakerült az országba, alapja lett az újjáépítésnek, a Forint megteremtésének. Gondolni sem merek arra, mi lett volna a sorsa ennek a vagyonnak, ha arra a Vörös Hadsereg teszi rá a kezét!? (lásd az elrabolt műkincsek, amelyeket a mai napig sem adtak vissza és kérdés, hogy egyáltalán hazakerülnek-e valaha?) 4. Történelmi hazugság az is, hogy ez a fél év volt a zsidóság vészkorszaka. Ugyanis a vidéki zsidóságot, közel fél millió embert, még Horthy uralkodása alatt hurcolták ki az országból. A hozzávetőleg 200.000 budapesti zsidó Szálasinak köszönheti az életét, aki nem engedte a gettó és a „védett házak” lakóinak elhurcolását, megsemmisítését. A zsidóság vesztesége e félév alatt, arányaiban semmivel sem volt nagyobb mint a magyar lakosságé. A minden háborúval együttjáró pusztítást, veszteségeket, szenvedéseket, nélkülözéseket nem lehet a hungaristák nyakába varrni, mert minden országban, minden fronton hasonló módon zajlottak az események. A háború poklában mindenhol felbukkannak a zavarosban halászó jellemtelen, erkölcstelen elemek. így Magyarországon is voltak olyanok, akik nyilas karszalaggal, fegyverrel a kézben randalíroztak, raboltak, gyilkoltak. Ázonban e kétes elemek ellen maga a Hungarista Számonkérő Szék, és a nyilas pártszolgálat lépett fel, nem egyszer a fronttörvények statáriális szigorával. Aki egyenlőségjelet akar tenni a hungarista eszme, a hungarista állam fél éves heroikus küzdelme és néhány tucat, esetleg néhányszáz, háborús helyzetet kihasználó gonosztevő közé, az a legszemérmetlenebb módon hamisítja meg a történelmet. Hiszem, hogy eljön még az idő, amikor a kivégzett és a 298-as parcellában névtelenül elkapart összes un. „háborús bűnös” legalább egy névvel megjelölt táblát kap, hogy az emberek leróhassak kegyeletüket azok előtt a hősök és mártírok előtt, akik 1944. október 15. és 1945. április 12. között a bolsevizmus elleni harc élvonalában küzdöttek és példát mutattak azoknak a fiataloknak, akik 12 évvel később, 1956-ban ámulatba ejtették a világot. Szalay Róbert Szálasi Ferenc esküt tesz a Szentkoronára Szálasi Ferenc az utolsó szó jogán elmondott beszédéből: Kétezer évvel ezelőtt, az igazság hite volt a földön és Krisztust mégis keresztre feszítették. 1944. október 15-én választani kellett, hogy a magyar Nemzet és vezetősége Kelet felé megy-e, vagy Nyugat felé. Az én döntésem és elhatározásom nem lehetett más a kifej-tettek alapján mint az, hogy ki kell tartani, mert a harc időnyerésért, drága időért folyik és aki megnyeri az időt, az megnyerte a háborút is. Ténykedésemnek más alapja nem volt. Nem is lenne értelme; hogy más alapot adjak döntéseimnek, mert a legteljesebb ellenkezésbe jutnánk azzal az ideológiával, amelyhez konokul ragaszkodom. Hogy én ezt meggyőződéssel vallom, az nem bűn. Hogy meggyőződéssel csak ennek tudok élni, az nem lehet bűn! Én a felelősségre vonás alól nem vonom ki magamat és nem menekülök előle. Amit rólam elmondottak, az valótlanság és személyes becsületemet a legsúlyosabban érinti. Én köszönöm mindenkinek, kivétel nélkül, aki engem ezen a súlyos úton követett, köszönöm az özvegyeknek, az árváknak, a hősi halottaknak, a rokkantaknak, hogy ezért a hitért áldozatot hoztak... 19. CIKKELY- Mindenkinek joga van a szabad véleményhez, és annak kinyilatkoztatásához, mely jog magába foglalja az akadály nélküli véleményformáló szabadságot, valamint az információ és gondolat átvételét és továbbadását bármilyen hírközlőszerv által, határokra való tekintet nélkül. (Az Egyetemes Emberi Jogok Nemzetközi Nyilatkozata, amelyet az ENSZ elfogadott Párizsban 1948. december 10-én) Ady Endre: „Dőltünkre tökmagjankók lesnek, Hunniában meg kell maradnunk Herkulesnek.”
