Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-07-01 / 4. szám
«lîîVAKÔfct 2000. július-augusztus Egy ember az igazak közül Irodalmi pályázat 1999. 8. oldal ,A mi forradalmunk volt a világ talán egytlen olyan forradalma, amelynek nem volt indító vezére. Csak hősei, mártírjai és áldozatai." Szlama Árpád A kelenföldi szerény, földszinti kis lakásban pereg a „Dárda” filmstúdió (Melbourne, 1993.) „Tanúságtevők” című filmje. A forradalom résztvevői beszélnek. Nyár van. A háttér téglafalán falombok árnyéka játszik a simogató szélben. Békés, csendes kép, csak a szavak idéznek súlyos, nehéz napokat és a szöveg közé ékelt fekete-fehér korabeli filmkockák. Kiss Kálmán szinte könnyezve mesél egy öregről, aki még a kenyérosztásról is lemaradt, hű társa, a fegyvere tisztítása miatt. Éhezve halt hősi halált. Kiss Kálmán nehezen talál szavakat az emlékek felidézésére. Akkor úgy látta, úgy érezte, mindenkinek elege van abból, ami addig volt, és a változtatás közakarata őt is magával lendítette. Fiatal volt és tetterős, nem maradhatott tétlen, ezért ment és harcolt, egy boldogabb jövő reményével a szívében. November 22-én a jóbarátok figyelmeztetésére szállt vonatra, melyet akkor még úgy indítottak:- „Nyugat felé disszidálok beszállás”. Hosszú éveken át Ausztráliában ápolta a haza és a forradalom relikviáit. Ma már csak emlékét tisztelhetjük. Pálos István a Bem szobornál találkozott a tüntetőkkel. A Margit-hídon keresztül mentek a Parlament elé. Nagy Imrére vártak. A hatalom kikapcsolta a közvilágítást. Perceken belül újságpapír fáklyák világították be a teret. Gyalog mentek át a rádióhoz, de éjjel 11 órakor már nem lehetett a Bródy Sándor utcába bemenni. Másnap barátaival Budafokon szereztek fegyvereket. Nem várta meg az elfogást, az ítéletet. Kovács Ibolya tizenhatévesen nézte végig a Sztálin szobor ledöntését. Szinte elállt a lélegzete, mikor a szobor földetérésekor ezer és ezer torokból, mintegyvarázsütésre egyszerre csendült fel a Himnusz, és a tömeg, egy emberként könynyes szemmel énekelte: „Isten áldd meg a magyart...” Éveken át a megafonok csak a dallamot játszhatták. Ibolya a sebesülteket mentette, és megmentette a tűzből a Corvinisták lyukas nemzetiszínű zászlóját, és a nemzetőrök teljes névsorát. A ma már történelmi lobogót a derekára csavarva vitte magával Ausztráliába. Még ott is üldözték. Sötétben, magyal szóval hívták ki lakásából, követelve a zászló és a dokumentumok kiadását. Amikor ezt megtagadta, közvetlen közelből rálőttek. Jobb karja azóta is béna. Apró József fekete hajú, szakállábán ezüst szálakat őrző, mosolygó szemű, barátságos, igazán jóképű férfi. Néha már nehezen találja meg a megfelelő magyar kifejezést, mert igyekszik nagyon pontosan fogalmazni. Fegyelmezett, határozott, aki mindig tudja mit akar. Tudta azon az októberi kora estén is, amikor a kispesti villanytelep közelében megállított egy kisebb katonakonvojt... Szlama Árpád világos kék ingben, ősz fején temérdek hajával megszólal. Hangja zengő, szép tiszta, nyugodt, senkiével össze nem téveszthető orgánum, gyermekkorom mesélő, zenélő hangja. Húszévesen, szülővárosában, az orosházi tüzér laktanyában hadnagyként teljesített szolgálatot, miután kitüntetéssel elvégezte a tiszti akadémiát. Október 25-én a Hódmezővásárhely felé vezető útmelletti lőszerraktárnál várták az őrségváltást, amikor a hírét vették a parlamenti sortűznek, ahol a mentőket, orvosokat és ápolónőket sem kímélték. Ez annyira felháborította az embereket, hogy ki ki lelkiismerete szerint elindult tenni valamit. Árpi apja és testvérei Pesten voltak, nem volt maradása. Jött a váltás, az őrzést átadták. Mint a szakasz első embere, bejelentette, nem tér vissza a laktanyába, Pestre megy segíteni a forradalmároknak. A huszonéves fiúk, a kétévi szolgálat után leszerelésre készülő kiskatonák rövid ideig tanakodtak, majd együtt elindultak a Pestre vezető úton két teherautóval és két páncéltörő löveggel felfegyverkezve. Miért vállalták az utat, a harcot, és ami azután következett? Kalandvágy, vagy tenniakarás? Sérelmek és megaláztatások? A történelmi pillanat lehelete? Ahány ember, annyi sors lehet a felelet.- Árpi volt a legidősebb a Szlama gyerekek közül, akikhez átmenetileg ötödikként egy unokatestvér is tartozott. A Ranolder utcai ház gyakran volt hangos játékuktól és civódásaiktól. Csak azokon az estéken volt néma csend, amikor a villanyszerelő apa hegedűvel az álla alatt állt a gangra néző nyitott ablak előtt és ujjai alól csodálatos dallamok áradtak szét. Magas, csinos férfi volt, alakja az ablakon beszűrődő fényben a zene ütemére lágyan hajlongott. A családi ágyon könyökükre támaszkodva, szorosan egymás mellé simulva figyeltek az apróságok. A zene betöltötte a kopott bérház belső udvarát, a többi lakásban is elcsitultak a szokásos esti veszekedések, csak egy-egy tányér csörrenése hallatszott, soha vissza nem térő boldog pillanatok voltak ezek. Ha grundra játszani indult a gyereksereg, anyjuk Árpi gondjaira bízta a kicsiket. A10 éves fiú még nem tudta megfogalmazni, azt amit kötelességtudatnak és felelősségérzetnek nevezünk. De tudta, érezte neki más szerep jutott, mint a többieknek. Csak azt nem tudta, hogy ez a szerepvállalás elkíséri egy életen át. Mindig elöl állni ha baj fenyeget, mindig védelmezni a gyengébbeket, mindig segíteni a bajbajutottakat, nem félni és nem lankadni, amig másnak szüksége van rá. A megsárgult fényképen két lánytestvére kezét itt is szorosra fogva mosolyog a Ludovika téren a lencsébe. A háború elérte a fővárost is. Az anya vidékre járt - mint annyian akkor - élelemért. Egy alkalommal a tanyáról kerekezett a közeli városba, amikor orosz katonák kezdték üldözni rozoga szekérrel. Kifulladva, kimelegedve a faluszéli ház pincéjében rejtőzött el. Tüdőgyulladás, lázálmok, már csak negyven kiló. A temetésen a feketeruhás gyerekek csüggedten, értetlenül álltak a halál előtt Árpi ekkor már nem sírt. Fogta, mint mindig a kicsik kezét. Képzeletében megjelentek a katonák, a vad, barbár férfiak, akikkel szembeszáll. Igen, ha ő akkor ott lett volna, Anyját megszabadítja az élete árán is az üldözőktől. -A Pestre vezető hosszú úton a katonák élcelődtek, és a leendő harcokról beszéltek. Képzeletükben hősi csatajelenetek játszódtak le. Mindig győztesen kerültek ki az ütközetből, gondolatban a háborús filmek napos oldalán jártak. — Árpi apját látta maga előtt, amint izzó tekintettel, fojtott hangon mesélt a régmúl tidőkről. A nagy és dicső Magyarországról, a történelmi hőskorokról, szabadságharcokról és sok dologról, amiről nem lett volna szabad akkor beszélnie. A titkolózó suttogások nyomán fénylő fáklyaként lobogott fel az ifjú emberben a hazaszeretet értelme és szíve megtelt ezzel a kimondhatatlan édes-fájdalmas érzéssel. - Igen, az apját és a testvéreit meg kellene látogatni. De most nem azért jönnek. — Beértek Pest határába és az Üllői úton akadálytalanul közeledtek a városközpontfelé, amikor leintették a konvojt. Árpi: - „Itt majdnem életveszélyes helyzetbe kerültünk, mert egy kis apró emberke - mint egy lőszergyár - tele rakva fegyverrel, kézigránátok az oldalán és a derekán, géppisztoly a vállán és a kezében- félelem nélkül elénk állt és beintett a kocsiba, hogy álljunk meg. Megálltam. Eddig csak hallottam arról, hogy Pesten harcok folynak, most itt állt előttem életem első forradalmárja teljes fegyverzetben. Kiszálltam a kocsiból, körbenéztem és láttam, hogy a környező ablakokból fegyveres civilek fordítják felénk a puskáikat. Mondom ennek a kis emberkének,- Na Öcsi, húzd el csíkot, mert mi megyünk a forradalomba!- Mentek ám a .............. ! Mondta a kisember, kinek hangja magasabb volt, mint termete. - Itt most mi parancsolunk, mi vagyunk a forradalmárok. Te meg csak egy kommunista katonatiszt vagy, mit akarsz?- Nézd Pajtás én hoztam az embereimet és két 76-os páncéltörő löveget, segíteni akarunk a forradalmároknak. Bizalmatlanul méregettük egymást.- Kukac, vigyük be az épületbe! - szólt sötétből egy hang.- Kukac elvtárs, vagy Kukac úr - nem is tudom, hogyan szólítsalak - mondd el mi kifogásod van ellenünk, tényleg segíteni jöttünk.- Akkor hol van a piros-fehér-zöld zászló a kocsitokról?- Ja! Nem tudtam, hogy ez a belépő. Kukac - aki nem volt más, mint Apró József barátom, akit én ettől kezdve csak Aprókánok hívtam - bekísért az irodájukba. Ott ült Potyka {Porubszky István):- Segíteni? így katonaruhában, tiszti vállappal? Itt nincs rangjelzés, és rangon való szólílás. Letéptem a csillagos vállapokat. - Na most már megfelelünk?- Szóval mi szándékotok? Hova akartok menni?- A Kiliánosoknak segíteni. A szobában levők felpattantak, rám fogták géppisztolyaikat.- A Kiliánosok lövik a C orv inistákat, ha Te Kiliános vagy és nekik akarsz segíteni, utad itt végétért.- Gyerekek! Én vidékről jöttem, semmit nem tudok. Ha a forradalmárok a Corvinnál vannak, akkor odamegyünk.- Tudod mit Öcsi, őreink jelentették, hogy idegen páncélautók közelednek az Üllői úton. Bebizonyíthatod, hogy mellettünk állsz! Az ablakhoz léptem és intettem a katonáimnak, hogy tegyék a dolgukat.” -Apró József: - „Ahogy megálltak előttem, a két tiszt a legénységgel és a kéthetvenhatos löveggel, nem mondhatnám, hogy megijedtek volna. Meglepett a jelentkezésük, mert ő volt az első katonatiszt, aki közénk akart állni. Arról már hallottam, hogy 23-án éjjel egy tüzér százados, felkelők élén elfoglalta a Kilián laktanyát, és 24-én már onnan lőtték az Üllői úton benyomuló oroszokat. De azt is tudom, hogy miután Maiéter ezredes visszafoglalta a laktanyát, onnan csak a felkelőket lőtték. A film tovább pereg. Képek a harcról, a fegyveres gyermekekről, kilőtt tankok, kenyérosztás a teherautókról, sebesültek mentése behúzott fejjel, golyózáporban. Halottak az utcán. Virágos sírok a Bakáts téren. Elhagyott fekete koporsó az útközepén. Szívszorító látvány.... Vallomások az idegenek elleni harcról a hazáért, a függetlenségért. Ezekben a fiúkban még élt a pátosz, a hősi romantika, a szabadság vagy halál egyértelmű választhatósága. Nem zavarta meg lelkűket az érdekek spekulációja. Tiszták voltak. Vallanak a menekülésről és a megtorlásról. A hazátlanság kínzó, fájó voltáról. Torz fintora a sorsnak, hogy Árpit sebesülten, november 7-én, saját hazájában egy idegen nemzet katonái ejtik/oglyul és viszik halálraítélni Ukrajnába. Élete innentől kezdve - ha nem lenne oly valóságosan iszonyatos és kegyetlen - mondhatnánk kalandregénybe illő. De az már egy másik történet. Most és itt elsötétült a képernyő, elhalt az utolsó akkord is. Csend van. Némán ülünk a félhomályos szobában. Könnyeimmel küszködöm. Árpi egy vaskos doszsziét tesz az ölembe. Belelapozok. Iratok, dokumentumok a meghurcoltatásáról. Többek között a Központi Katonai Bíróság ítélete: kötéláltali halál..... El tudjuk-e képzelni, mi játszódik le egy fiatal, huszonéves ember lelkében és tudatában az ítélet kihirdetésének pillanatában?... Aligha. Számított a kegyetlen ítéletre, mert tudta, bírái irgalmatlanok, mégis.... Amikor elhangzik a rideg, ellenséges hangú ítélkezőtől a szó: halál, .....néma csend zuhan rá. Az akasztófa képzeletbeli látványa, ahogy ott himbálódik a kötélen, egy villanásnyi áramfutást idéz elő a gerincében. Úgy érzi, valami mélyen szomorú, valami rettenetesen igaztalan, valami átkozottul eltévedt dolog történt vele. De nyugodt, higgadt, mint mindig. Tudja mostantól kezdve egyes-egyedül van, mert arra az utolsó útra nem kísérheti majd senki. Akik ott lesznek, nem emberek. Elszánt, hamár úgy is meg kell halnia, azt emelt fővel teszi, nem adja meg magát. Nem lesz csúszó-mászó. „Ezek” előtt nem alázkodik meg, semmi áron. És ezt betartotta azutolsó percig, 15 éven keresztül, kiszabadulásáig, mérhetetlen szenvedések árán, emberül.... Akik eltökélték, hogy bűnös, alantas, elembertelenedett tetteik tanúját élve ki nem engedik, a szabadulása után többször megkísérelték megölni, - féltek jogos bosszújától. Az élet, a sors azonban nem engedte, hogy kezet emeljen a vétkesekre, hiszen méltatlan lett volna életéhez, hitvallásához, emberségéhez. - Aki ült már börtönben tudja, aki nem, még elképzelni sem képes, hogy a végtelenül kiszolgáltatott emberekkel az eltorzult lelkű, emberbőrbe bújt állati ösztönű lények, hogyan torolják meg a legkisebb ellenállást is. Szemükben bűn, ha valakinek tartása van, ha megpróbál ember maradni és nem akar lábhoz simuló kutyaként viselkedni. Árpit hiába intették társai, hogy fontosabb túlélni, mint ellenállni. Nem hallgatott rájuk, mert nem olyan fából faragták, kemény volt és maradt a legvégsőkig. így azután szinte állandóan büntetésben volt, a 15 évből 10- et töltött magánzárkában. Más megőrült volna. Nap, mint nap erősebb lett, lélekben. Nem tudták megtömi, csak a testét. Ha a teste néha elhagyta, ilyenkor cellatársai olyat is megtettek érte, amit az ember még a családtagjáért sem mindig tenne meg. Szerették, becsülték, őszintén csodálták hősies ellenállását és humorát, mellyel a legreménytelenebb helyzeteket is áthidalta Talán nem is tudja, hány és hány embernek segített ezzel elviselni, úgymond, túlélni azokat a sötét éveket. Verset írt a kegyetlenségekről, kimondta amit a többiek csak titkon gondolhattak. - A közös rabmunkahelyen sokféle ember verődött össze. Egyik celíatársát, annak szabadulása előtt, valaki beárulta a körömnyi rádió tiltott tartásáért. Árpi magára vállalt rádiót. A társ szabadult, neki újabb büntetés járt, mely újabb ellenállást szült. Amikor lehetősége adódott, nem kért kegyelmet, mert nem akarta elismerni bűnösségét. így rá „nem vonatkozott” az amnesztia.Tovább lapozok a papírhalmazban. Tények leírása, cikkek, fényképek, dokumentumok, levelek, egy-egy darabka történelem. S én közben keresem az embert. A kisembert, aki érez, akinek gondolatai vannak, akit eszmék, célok irányítanak, aki sorsában hordozza, eljövendő tetteit. Hol van maga az ember, milyen az ember akiről, - akikről - az irományok tudósítanak? - Az ember - egy a sok közül - itt ül mellettem, és rám néz szép, okos, szürke szemével, szemében egyetlen kérdéssel, mivel segíthetek? -Árpikám, ha elmondhatnám, ha el tudnám mondani, ha találnék rá illő szavakat, hogy kifejezzem mennyire fáj ami veled történt, hogy mennyire együttérzek veled, hogy minden porcikám tiltakozik a szenvedéseid miatt, talán megkönnyebbülnék, s nem nyomasztana, hogy tehetetlenül kellett végigélnünk azokat az éveket.... De nem tudok megszólalni...., csak tovább lapozok. Egyetlen kérvény a dossziéban, a szabadulás után jó pár évvel, a büntetett előélethez fűződő hátrányok eltörléséért. Ezt sem magáért tette.........- Az egyedülálló asszony gyakran átment a szomszédjához, mert a nagypapa korúférfi - Árpi apja - nagyon szerette a kislányát. Ilyenkor megesett, hogy együtt nézték a kisasztalon álló, hullámos hajú, jóképű egyenruhás fiú fényképét. A gyerek gyakran kérdezgette, ki ez a bácsi, mígnem egy alkalommal a férfi száján kibukott az óhaj: tudod, azt szeretném, ha ez a bácsi lenne a te apukád....__ Szabadulás után Árpi a számára kijelölt legrövidebb útvonalon járt munkahelyére, és gondolatban előkészítette a leszámolást kínzóival és magával. Elszánt, az életnek már csak annyi értelme volt számára, hogy ezt megtegye. Nem élhetnek ennyi bűnnel büntetlenül emberek. Igazságérzete ezt nem tudná elviselni, - gondolta. Nem beszél róla, de a család érezte, nem találja helyét, mintha valamire várna. Nehezen, de rábeszélik, hogy látogassa meg az időközben ide, a kelenföldi kis lakásba költözött asszonyt. Amikor a második, vagy harmadik találkozás után a kilencéves kislány átölelte, rámosolygott és azt kérdezte, igaz-e hogy te leszel az én apukám? Megrendült. Ez az erős ember, akit a kínzás és kegyetlenkedés nem tudott megtömi..., elgyengült. Valami kemény és szörnyen nyomasztó dolog szinte egyetlen szempillantás alatt leomlott benne. Az elszánt bosszúvágy, a visszavágás kielégülésének vágya elröppent, mintha a szívét, lelkét mázsányi kő nyomása alól szabadította volna fel ez az egyetlen gyermeki kérdés. Nem is gondolkodott, amíg szorosabban magához ölelte a kislányt, csak annyit mondott: - ha a Mama is akarja. Az asszony - mint egy filmriportból is kiderült - először a hangjáért szerette meg. A szép orgánum, a mindig nyugodt, türelmes beszéd elbűvölte, és amikor látta, hogy mennyi szeretet, jóindulat, segítőkészség árad belőle, nem sokáig gondolkodott. Sem a kislány, sem anyja nem tudták még akkor, hogy a
