Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-07-01 / 4. szám
6. oldal **ITtVAKÖ1*T 2000. július-augusztus Á\ Wá©Q CimOWd]^ pcSßflÄGÜ [ÂQKÉÏD Olvasom a hazai sajtóban hogy megkezdődött a váci rabtemető feltárása. A kommunizmus egyik kegyetlen múltját fogják a magyar nép elé tárni, ha munkájuk eredményes lesz és egyben újra a mindig visszatérőfigyelmeztetést is tartalmazni fogja, hogy a „bűnösök még mindigközöttünk élnek”. Ha ezt a jelenlegi kormány az elkövetkezendő két évben nem tárja fel a legőszintébb valóságban és nem tünteti el a „bűnösöket” a közéletből, a sajtóból a TV-k mocskos vezetéséből, a még mindig hithű kommunistákat a magyar Parlament bársonyszékeiből, akkor bizony nagyon szomorú jövő vár erre a sokat szenvedett magyar népre. A váci rabtemető jeltelen^ sírjainak egyikében nyugszik HÓMAN BÁLINT, aki a Horthy-korszak több kormányának volt a kultuszminisztere. A mai fiatalság, de még a középkorú emberek többsége sem tudja, hogy ez a Hóman Bálint, akit a kommunizmus kegyetlensége és igazságtalansága küldött életfogytiglani ítélettel a váci börtönbe, kimagasló tudású egyetemi történelmi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatója volt. Több kimagasló értékű történelmi könyvet írt, melyek remélem még valahol megtalálhatók könyvtárakban, ha ugyan az akkori kommunizmus nem semmisítette meg.Éppen ezért felsorolom Hóman Bálint műveit, melyekkel a magyar kultúrát annak idején megajéndékozta: Magyar városok az Árpadok korában (1908), Magyar pénztörténet 1000-1325 között (1916), A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Róbert Károly korában (1921), A Szent László-kori Gesta Ungarorum és a XII-XIII. századi leszármazói (1925), A magyar-hún hagyomány és hún monda (1925), A forráskutatás és forráskritika története (1925) és nem utolsósorban SZEKFŰ Gyulával közösen írt Magyarország egyetemes története című kimagasló munka, amely még a mai napig is nélkülözhetetlen forrása kellene hogy legyen minden igaz történelemkutatónak és történésznek. HÓMAN Bálint egy ismert politikussal került a váci börtönbe, aki megrenditő részleteket közöl az együtt töltött időkről. Ezt kívánom megörökíteni az alábbi sorokbanv EMLÉKEZEM.... 1952 forró júniusát írta a naptár. A váci börtön és a nagy sárga falon túli ország között csak árnyalati különbséget jegyzett fel az akkori idők krónikája. A rettegés ott is, itt is rátelepedett az emberek lelkére. Az egész ország csak suttogva beszélt, mert könnyelműen kiejtett szó vagy vélemény éveket rabolhatott el annak kimondója életéből, ha nem magát az életét. Embereket kísértek bitófa alá puszta gyanú alapján, és rabokat verhettek agyon anélkül, hogy a gyilkosoknak felelniök kellett volna tettükért. Mindenki szabad vad volt az országban, amióta törvénnyé emelték az egy tanú is tanú elvét. Nem volt más helyzet a hatalmon lévők szűk sáncai között sem. A kör bezárult, mint ahogyan minden diktatúra előbb-utóbb bezárja önmagát egy ketrecbe, melyben még a cinkosok sem biztosak egymástól. Rajk Lászlót, aki tegnap még az ország külügyminisztere volt, saját hivatalából vitték a mocskos börtönbe, hogy hamis vádak révén holnap felakasszák. Az új rendszer piramiscsúcsán pedig ott ült az adai zsidó szatócs fia, Rákosi Mátyás, aki moszkvai megbizói kivánságát messze túlhaladva irtotta nem is csak azokat, akik az útjában álltak, hanem mindenkit, akit szemre vett az Arany János-i sanda gyanú. A váci börtönnek nevezett siralomházban legyet sem zavaró csend borult az emberek lelkére amit csak olykor zavart meg a durva profoszok csakis parancsoló módban elhangzott kiáltása.- Sétára ! - ordította le magát Mocsáry ávós őrmester. Kinyíltak a zárkaajtók, kivánszorogtak a rabok a túltömött zárkákból de az udvarra vezetőajtót géppisztolyos őrök zárták el.- Szemben a fallal felállni! - hangzott az új parancs. Mindenki levetkőzik, lábai elé helyezi a kacatját és egy kukkot se halljak. Fürge házimunkások hatalmas kosarakban téli ruházatot hoztak s mindenkihez odadobtak egy nadrágot zubbonyt és sipkát. Vastag csalánszövetből szőve, amit magukra kellett húzniok. Odakünn pedig tombolt a nyár, és harmincegynehány fok meleget mutatott a hőmérő higanyszála. Mikor mindenki elkészült, jött az újabb parancs: - Most pedig ki az udvarra, és séta díszlépésben... A szomorú menet elején ott ballagott KUNDER Antal volt kereskedelmi mimiszter, TASNÁDI NAGY András, a képviselőház hajdani elnöke, a majd két méter magas ESTERHÁZY Pál herceg, BARANYAY Jusztin ciszter egyetemi tanár és mindazon többiek, akik valamikor az ország politikai és szellemi életét jelentették. Volt tábornokok, írók, és újságírók, egyszerű munkások, volt csendőrök és katonatisztek ballagtak ki a tűző napsugárban úszó udvarra, ahol téli gúnyában lehajtott fejjel rótták a meglódult agyak kitalálta halálmarsot. EMLÉKEZEM.... A harmadik emelet 175-ös számú cellájában őriztem a múltat. Tőlem a második cellában helyezték el - magánzárkaszerűen - HÓMAN Bálintot, aki külön büntetésből nem kaphatott szobatársat. Mikor elhaladtam cellája előtt, benéztem és láttam hogy az akkor még hatalmas termetű ember féltérdre ereszkedve a padlót súrolja.- Mit tetszik csinálni Bálint bácsi ? - kérdeztem és beléptem a cellába. Felnézett nagy, barna szemével és régi, derűs modorával mondta: - Mindennap fel kell súrolnom a padlót, különben sötétre vágnak. Láttam hogy nehezére esik a reá kirótt munka, tehát felsegítettem, s kivettem kezéből az elkopott súrolókefét.- Tessék hagyni, majd én gyorsan felsúrolom - mondottam, és nagy igyekezettel kezdtem a munkához. Már majdnem kész voltam, mikor észrevettem, hogy ott áll az ajtóban az emeleti osztályvezető, a ferde szájú Kovács őrmester. Azért hívtuk ferde szájúnak mert valami verekedés során felvágták a száját, és rosszul összevarrott seb állandóan vigyorgó ábrázatot kölcsönzött, amúgy sem bizalmat gerjesztő arcának. Mielőtt belépett volna az ávóhoz, suszter volt, amolyan hol dolgozó, hol nem foltozó varga valamelyik váci suszterájban. Alacsony, sunyi nézésű ember, akit zsák a foltját hamar megtalálja alapon osztottak be a foglyok mellé. Rövid esztendő alatt őrmesterré léptették elő, mert ő adta a legjobb ötleteket a börtönigazgató LEHOTA Istvánnak a foglyok gyötrését illetően. Mikor megpillantottam a cellaajtóban, azt hittem legfeljebb elzavar, és mehetek sétára. De nem... Kovács őrmester elvtárs belépett a zárkába, két kezét csípőjére tette, és nyájas hangon kérdezte: - Mikor osztották be magát ebbe a cellába? - Vigyázzállásban feleltem: - Tisztelettel jelentem, ez nem az én zárkám, csak rabtársamnak akartam segíteni a súrolásban. Beteg ember és nehezen megy neki ez a munka. Valahogy megnyomhattam az „ez a munka” szavakat, s ezt Kovács észrevette. Elmosolyodott, a szája szélén húzódó sebvarrat Quasimodó-szerűvé torzította arcát, majd csúnyául elkáromkodta magát. Kivette kezemből a súrolókefét és átnyújtotta Hómannak: - No maga vén tróger, most kezdheti az egészet elölről! - Igenis, felfügyelőúr - mondotta Hóman Bálint volt kultuszminiszter, a Nemzeti Múzeum igazgatója anélkül, hogy bármiféle indulat látszott volna az arcán ami még jobban feldühítette volna a ferde szájú Kovácsot. -Na gyerünk, mire várunk még - ordította, mire Hóman a maga 110 kilós testével újból letérdepelt, és súrolni kezdte a már egyszer felsúrolt padlót. A ferde szájú pedig csak ott állott az ajtóban és nézte. Úgy vigyorgott, ahogyan a durva barbárság vigyoroghat, ha durva erejével maga alá gyűri azt, amit kultúrának, keresztényi szeretetnek nevezünk azóta, hogy Krisztus meghalt a keresztfán. A nagy csendben nem hallatszott más, mint a padlót sikáló kefe sercegése, amit még jobbban aláhúzott az udvaron sétélók monoton moraja. Mikor Hóman végre a szoba végére ért, feltápászkodott és kijelentette: - Kész vagyok....- Mi azé hogy kész ? - mondta a ferde szájú. - Ez magnak kész ? Koszosabb, mint előtte volt. - Nagyot köpött a cella közepére. - Egy-kettő, kezdjük elölről. Ragyogjon, mint a csillag! Értette?- Igenis értettem - hangzott a felelet, miközben a ferde szájú szemébe nézett. Ha az csak hajszálnyit is tudott volna olvasni a szemekből, akkor talán megijed attól a fölénytől ami az „igenis értettem” szavakból kiáradt. Nem volt abban semmi gyűlölet vagy harag, csak a már sok mindent látott ember csendes ítélete azok felett, akik még arra sem méltóak, hogy haragudjunk rájuk. Jó negyedórába tellett, amíg Hóman végigkínlódta a második felmosást. Tüdeje zihált, arcáról kövér verejtékcseppek peregtek alá, s amikor feltápászkodott, hogy el ne dőljön, nekitántorodott a falnak. Odaugrottam és segíteni akartam, de máris csattant a ferde széjú őrmester hangja:- Mit avatkozik ismét a mások dolgába? Egyébként mi még majd beszélgetünk egymással. Most pedig mars kifelé. Odakünn a folyosón a falnak állított, elővette noteszét, és nagy veréb betűkkel beírta a nevem, számom és közölte: - Holnap reggel kihallgatásra viszem...Úgy is történt. Felvezetett Lehota börtönigazgatóhoz, aki bölcs képet vágván elolvasta a feljelentést, és sommásan két heti sötétzárkára ítélt. Természetesen fél ellátással és hetenként kétszeri két óra vasraveréssel. De azután ez is elmúlt, és ősszel még egyszer találkoztam Hóman Bálinttal a fürdőben. Mikor megpillantottam ahol a hideget, hol forrót csepegtető zuhany alatt, olyan érzés fogott el, mint mikor az ember halálosan szomorú dolgot lát, és mégis nevetnie kell. Mint mikor egy temetésen észrevesszük, hogy X vagy Y úr cilinderen meglátszik, hogy viselője ruhakölcsönző intézetből vette bérbe a nem a fejére méretezett, divatjamúlt kalapot. A valamikor 110-120 kilós ember nem nyomhatott többet 70-80 kilónál. Okos, fénylő barna szeme megtört, és hasáról lelógó bőrlebeny a térdéig ért, diszkréten eltakarva az alatta lévő szerveket. Két karjáról ugyancsak bőrfüggönyök lógtak, s az arca már inkább múmiaszerű, mint emberi ábrázat volt. Odasomfordáltam a zuhanyozóhoz, és köszöntöttem: - Jó napot, Bálint bácsi.... Rám nézett a gőztől homályos helyiségben, s régi kedélyes hangján kérdezte:- Mennyit kaptál a súrolásért, amit elfelejtettem megköszönni...Öltözködés közben még elmondotta, hogy másnap viszik a kórházba, ahol talán még kap pár ív papírt, mert kérvényt adott be, hogy megírhassa a magyar pénz történetéről szóló tanulmányának folytatását. Azután soha többé nem láttam. A börtönök láthatatlan hírközlő csövein át megtudtam, hogy másnap valóban átvitték a kórházba, de sem ceruzát, sem papírt nem engedélyeztek, hogy megírhassa kedvenc tárgyát a magyar pénz történetéről. Egy visszatért beteg később elmondotta, hogy a kórházban csak aszpirint kapott, és amikor a minden orvosi etikát megcsúfoló WEIL Emil kórházi főorvos a harmadik héten meglátogatta, ezekkel a szavakkal lépett Hóman ágyához : - No mi az, Hóman, még mindig nem döglöttünk meg? Az utolsó napjait élő tudós csak annyit válaszolt a durva kérdésre:- Csak nyugalom, doktor úr, nem sokáig háborgatom már... Nem sokkal ezután meghalt, és csontjai ott pihennek a váci rabtemető jeltelen sírjában... Valaki írta valahol; elfelejteni a dolgokat könnyű, de sokkalta nehezebb nem elfelejteni a velünk és körülöttünk megtörtént eseményeket. Jó magyar szokásaink közé tartozik, hogy hamarabb elfeledjük a kapott pofonokat és szenvedéseket, mint a velünk vagy körülöttünk élőnépek. De szabad-e, kell-e a feledés takaróját borítanunk olyan fájdalmakra, melyek túl az egyéni megaláztatáson az egész nemzetet érték? Szabad-e napirendre térnünk nemcsak a Hóman Bálintok, de a vele együtt élők és meghaltak sorsa fölött? Jó! Tudom, hogy nem élhetünk az örökös bosszú gondolatának lelket égető tüzében, de tudom azt is, hogy gyilkosok cinkosai leszünk, ha kriptába zárjuk a tegnapi igazságtalanságokat, és már másnap csak kézlegyintéssel intézzük el azokat képmutatóan mondván, hogy ami elmúlt, az elmúlt, ne bolygassuk a régi dçlgokat. HÓMAN Bálint esete nem egyedülálló mozaikja annak a kornak. A kép csak akkor teljes, ha lepergetjük az egész filmet, kezdve a Rákosi-korszak dicsfénnyel körülvett akasztófáitól egészen a BARANYAI Jusztinok, HÓMAN Bálintok, TÜLL atyák és a mögöttük menetelő tízezrek sorsáig. Fejezet fejezetet követ és a sorban - mint megannyi görög tragédiaként - ott menetelnek a frontokon elesett katonák, kiknek emlékét otthon még ma 2000-ben sem lehet a teljes valóságában említeni. Ott látjuk a Szibériába elhurcolt 56-os fiatalok ezreit, ott a kivégzetteket, a börtönben elpusztultakat és mind ama többieket, akik egy meglódult ideológia áldozataként fejezték be életüket. A halottak és áldozatok csak akkor halnak meg, ha elfeledjük őket.... Azóta HÓMAN Bálint börtöntársa is meghalt. Emigrációban, miután az 56-os dicsőséges szabadságharc fiataljai kiszabadították őt a börtönből a többi még életben lévő, ártatlanul ott szenvedő váci rabtársával együtt. Még ma is az életben maradt hozzátartozók nem tudják, hol van elhantolva a szerető Édesapa, a fiú, akiket döglött kutya módján hántolták el egy gödörbe. A kegyetlen kommunista rendszer 1945 után kiirtotta, bebörtönözte azokat, akikről feltételezte hogy nem szimpatizálnak velük, a hóhérokkal. Nem felejtették el az 1919 után következett és általuk hirdetett „fehér-terrort” sem és így történhetett meg, hogy még 1957-ben is akasztottak olyan öreg embert, aki 38 évvel előtte az ők kegyetlenségeik elkövetőit fogdosta össze. De ők, akik egykor hűséges kiszolgálói kegyetlen végrehajtói voltak a 20. század legszömyűbb rendszerének, a kommunizmusnak, szabadon élnek az úgy nevezett „demokráciában”, és nem egyszerű és megtűrt polgárként, hanem nagyrészük gazdag és kiemelt állásokban, politikusként, bankárként, ügyvédként, újságíróként, sőt még miniszterelnök is került ki belőlük HORN Gyula személyében. Remélem, hogy a még életben lévő bűnösök felelősségrevonására is sor kerül életünkben. Ahogy a halottak és áldozatok mártíromságát nem szabad elfelejteni, úgy azok bűneit sem akik ezeket közvetve, vagy közvetlenül elkövették a kommunizmus szolgálatában ellenük, és MAGYARORSZÁG ellen. Rév ff y László MEGJELENT! DÖMÖTÖR TIBOR ISTEN TENYERÉN VERSESKÖTETE A 304 oldalas kötet 302 gyönyörű hitmélyítö verset tartalmaz. A kötet előszavát néhai Dr. Béky Zoltán püspök írta. Ezt a könyvet Bibliánk mellé tehetjük és naponta lelki erőt meríthetünk belőle A kötet ára keménykötésben postai költséggel együtt $ 20.—. Megrendelhető a szerző címén: Dömötör Tibor 343 N. Hametown Rd. Akron, Ohio, 44333
