Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-07-01 / 4. szám
2000. július-augusztus Viharsarki: „Vérgőzös őrült”, „Szálasi bandita”, „forrófejű lázongó”, zöldinges fenegyerek”, „nyilas csürhe”, „nácibérenc”, „fasiszta tömeggyilkos” ...Keletről és nyugatról üvöltik felém e nem éppen díszes jelzők tömkelegét. A keleti, vagy „népi demokrácia” és a vele szemben álló nyugati, illetve „polgári demokrácia” magyar, de legtöbbször csak magyarnyelvű hívei, önhatalmúlag kinevezett vezérjelöltjei, ismeretlenségből jött prófétái ültettek a vádlottak padjára. Nyugat és Kelet magyar nyelven cikkező és szónokló ősdemokratái tökéletesen egyet értenek abban, hogy nekem, az úgynevezett „nyilas”-nak pusztulnom kell! Azt mondják, bűnös vagyok! A világ két tája, földrajzilag, néprajzilag és politikailag ellentétes két véglete felől, a felém zúduló vádak pergőtüzében legyen szabad végre megkérdeznem, hogy miért és miben vagyok bűnös? S ha vétkeztem, legyen szabad elmondanom, hogy mit, miért és hogyan követtem el? Bűnös voltam-e azért, mert már kurtanadrágos kisdiák koromban is pálcát törtem a latin memoriterek fölött; mert amíg nem tudtam meg, hogy hol és miként veszett el a mi saját ősi kultúránk, hogy mit regéltek regőseink, és hogy Dózsa György parasztjainak hősies megmozdulása miért csak „lázadásaként szerepel tankönyveinkben és miért hivatalosan el nem ismert forradalom, addig engem Vergilius füllentései nem érdekeltek? Bűnös voltam-e azért, mert a félig feudális, de teljesen munkásnyúzó Horthyrendszer uralma alatt követeltem a fizikai munka megbecsülését, a nagybirtokok nemzetgazdálkodás céljára való igénybevételét és egy olyan földbirtokreformot, amely az ország termelési átlagát fokozni képes? Hogy harcba szálltam ama igazság védelmében, hogy a magyar föld azé legyen, aki azt felelősségteljesen megműveli? Bűnös voltam-e azért, mert a negyedszázados „úri” Magyarország javakorában a társadalmi válaszfalak, címek és rangok virágzása idején testvéremnek tartottam a dolgozó jobbmódút és a kérgeskezű nincstelent? Bűnös voltam-e azért, mert felvételemet kértem a Nemzet számára reformprogramot adó és belügyminiszteri engedéllyel működő Hungarista Mozgalomba, illetve annak akkori politikai pártjába: a Nyilaskeresztes Pártba? Bűnös voltam-e azért, mert az akkori idegen szellemű politikai, gazdasági és társadalmi élettel szemben a keresztény magyarság testvéri összefogását hirdettem? Bűnös voltam-e azért, mert a Horthyrendszer uralma alatt dívó gyuladeákos melldöngetés és üres frázisokat puffogtató vigadói nagygyűléseken kívül is követelni mertem a revízióra való komoly felkészülést? Mert előre láttam azt a katasztrófát, ami be fog következni az elszakított területeink visszatérésekor, a lelki és fizikai felkészültség hiánya miatt? Bűnös voltam-e akkor, amikor megértettem a magyar munkásság vörös káoszba fulladt, reformok után áhítozó tömegeit és testvéremnek szólítottam közöttük azt is, aki a krisztusi szeretet szavaira az öklével felelt? Bűnös voltam-e azért, mert lakóhelyemen hungarista szervezetet alapítottam, hogy ennek útján hívjam fel polgártársaim figyelmét a magyar nemzeti együvétartozás szükségességére, hogy kultúrát vigyek az egymástól elszigetelten élő tanyai parasztság számára és a magyar ifjúság fizikai dolgozó rétegét elhódítsam a nemzetközi, materialista, Krisztust tagadó, idegenek által létrehozott marxizmus lélekgyilkos tanaitól? ÍTÉLETET KÉREK! ________________immicgfct Bűnös voltam-e azért, mert a krisztusi szocializmus magasztos eszményeivel, testvérként közeledtem a vörös mételybe taszított, félrevezetett magyar munkásság felé, mert felkerestem a perifériákat, hogy különféle vörös „oroszlánbarlangokban” törtem a keresztény, nemzeti és szociális Magyarország útját - amíg a Katolicizmus papjai csak templomi szószékről agitáltak Krisztus igazsága mellett, a rendszer pedig csendőrszuronyokkal terjesztette nemlétező ideológiáját? Bűnös voltam-e azért, mert politikával foglalkoztam, mert vallottam, hogy a politika számomra eszmény és a legszentebb felelősségtudat a Nemzettel szemben? Mert vallottam, hogy „Nemzetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!”? Bűnös voltam-e azért, mert forradalmat akartam? Olyan forradalmat, amely a gyászos emlékű őszirózsás „forradalom”-nak csúfolt patkánylázadás helyett alkotó erőkkel történik és nem rombol, hanem épít? Bűnös voltam-e azért, mert ideális hittel harcoltam elveimért és Darwin tétele helyett a lélek győzelmét hirdettem az anyag fölött? Mert soha nem voltam hajlandó letérni a Szép, a Jó és az Igaz - számomra életcélt jelentő ösvényéről és vallottam, hogy „inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át”? Bűnös voltam-e azért, mert nyíltan megvallottam elveimet, agitáltam és dolgoztam céljaink - a Nemzet céljai - érdekében akkor is, amikor a konzervatív nyárspolgárok részéről gúny és megvetés; a rendszer részéről pedig Keresztes-Fischer gumibotja, börtön; internálás, vagy legjobb esetben rendőri felügyelet volt a jutalmam? Bűnös voltam-e azért, mert az osztálypártok által széttagolt nemzetben a magyar dolgozók összefogását, politikai, gazdasági, társadalmi - nemzeti egységét hirdettem? Bűnös voltam-e azért, mert a harmincas években röpcédulákkal, falragaszokkal és minden egyéb eszközzel harcoltam a marxizmus ellen és hirdettem - már 1935-ben hirdettem - hogy a KOMMUNIZMUS RABSZOLGA-SORS, amikor a ma már velem együtt emigrációban élők főrésze is még eszményt látott benne? Bűnös voltam-e akkor, amikor - 1943- ban - a hadbavonult hungaristák földjének megmunkálására a hungarista ifjúságot mozgósítottam? Bűnös voltam-e azért, mert a magyar szellemi élet elposványosodása tetőfokán a magyar népi kultúra ápolását, terjesztését hirdettem? Bűnös voltam-e azért, mert már akkor követeltem a Hungarista Légió megszervezésére az államhatalom engedélyét, amikor a vörös csorda még Sztálingrádnál volt? Bűnös voltam-e azért, mert Vezetőmnek vallottam azt az Embert, aki kétszeresen nyerte el az élet halhatatlanságát: felbecsülhetetlen forradalmi szelleme és puritán jelleme alapján; aki értelmét adta ifjúságomnak, aki Nemzetéért büszkén vonult a szegedi Csillagbörtönbe a feudális reakció idején; később a bitófához, a nemzetáruló Nagy Ferencek és kommunista barátaik uralkodása idején; s aki a Péterek, Tamások, Dudások között úgy állott az Antikrisztus felelősségrevonó szervei előtt, mint egykor - Krisztus Pilátus előtt? Bűnös voltam-e azért, mert fájt nekem a huszonötéves Horthy-rendszer tengernyi igazságtalansága, a proletár sorba süllyesztett nemzetépítő magyar munkás, az operettfiguraként gúnyolt nemzettartó magyar paraszt, a szolgamódra kezelt nemzetvezető értelmiség és a Nemzet halhatatlanságának záloga: a jövőtlen magyar ifjúság? Bűnös voltam-e azért, mert a Nemzet totális harcbaállítását követeltem a bolsevizmus ellen és az utolsó lövedékig való harcot, amikor a később Nyugatra szökött „honmentő demokraták” a légvédelmi pincékbe megbújva várták a „felszabadító” Szovjet Hadsereget, ősi Hazánk feldúlóit, asszonyaink meggyalázóit s aljas munkájukkal megbénítani igyekeztek az ellenállást? Bűnös vagyok-e azért, mert 1945 óta vállalom a hazátlanság minden keserűségét, mert engesztelhetetlen ellensége vagyok a mai magyarországi államrendszernek, és minden erőmet ezen rendszer megbuktatására, Hazám felszabadítására öszpontosítom? Bűnös vagyok-e azért, mert ma is büszkén hangoztatom, hogy a Hazámra tört pusztulás előtt - mint hungarista - elsőnek kongattam meg a vészharangot, mert állítom, hogy céljaink helyesek és szükségesek voltak, hogy mai bibliám az „ÚT ÉS CÉL”, hogy a bolsevista kollaborációból kiebrudalt nagymesterekkel szövetkezett Horthypolitikusok Nemzeti Bizottmányától függetlenül magam is jogot követeltem Nemzetem jövőjének munkálására, mert nem engedem bemocskolni annak az Embernek az emlékét, aki a huszonöt éven át tartó népámítás után végre tenni is akart valamit Nemzete felemelkedéséért? Bűnös vagyok-e azért, mert hungarista vagyok? Mert az árulást becstelenségnek, az elvhűséget pedig kötelességnek tartom? Mert a halott Szálasi Ferenccel együtt vallom, hogy „a Nemzethez való tartozás kötelez, éspedig halálig kötelez”? Mert Hiszek az Istenben és Krisztus tanításaiban? Mert vallom, hogy Hazám szabadságáért, Nemzetem függetlenségéért, népem felemelkedéséért éppoly kötelességem külföldön is harcolni, mint bármely más Nemzet öntudatos fiainak? Bűnös vagyok-e azért, mert vallom és hirdetem, hogy világnézetet követni, politikai elvet vallani, politikai Mozgalomhoz tartozni éppen úgy hozzátartozik az emberi kötelességekhez, mint az írás-olvasás tudása? Bűnös vagyok-e azért, mert mind Hazám földjén, mind pedig külföldön a legmagasabb fokú magyarság táborához: a Hungarista Mozgalomhoz tartozom, mert nem vagyok hajlandó megtagadni sem a Hazámat és Nemzetemet, sem pedig önmagamat? Bűnös vagyok-e azért, mert vallom, hogy emigrációban élni nem állapot, hanem hivatás? Az egykori bolsevista kollaboráns: Kovács Imre volt az első, aki - 1947-ben - a 45-ös emigrációt - „gyilkos” emigrációnak minősítette. Követői szép számmal akadtak az elmúlt évtizedek alatt, sőt még napjainkban is vannak. Volt idő, amikor az emigráns magyar nyelvű sajtóban divat volt a „nyilas” fogalmat „gyilkosának értékelni. Valóban megtörtént az 1944-45-ös hungarista ellenállás idején, hogy hungarista harci alakulatok tagjaként, Hazánk ellenségei közül, - véres harcok árán - jónéhányat a pokol fenekére küldtünk. Támadókkal szemben mindenkinek joga van védekezni. Harcunkat az 1956 október 23-án kitört magyar nemzeti forradalom mindenben igazolta. Mindazonáltal büszke vagyok rá, hogy van otthon is és külföldön is egy-egy politikai csoportosulás, amely hol őrültnek, hol gazembernek tart; amely politikai csoportosulásnak a dicsérete a legnagyobb szégyen lenne számomra. Ezek banditizmussal, nemzetgyilkossággal vádolnak és én nem fellebbezem. Az igazság felderítésére a történelem hivatott és a történelem egyszer ítélni fog! Hungarista Tájékoztató (Kanada) 1959. június 5. oldal Csontos Péter: Sértő rekviem Sértő Kálmán, sírodon, Fűszál se nő hantodon, Isten is elfeledt, Magyar nem tudja neved. Zsidók adtak sóletet, Szórták eléd pénzüket, Megvenni nem lehet, Szalonna jobban esett. Magyar fajodért kiálltál, igazáért hiába kiáltál, Semmit ér poéta szava, Cserbenhagyott a haza. Elvéreztél nyári hajnalon, Feküdtél hideg ravatalon, Tested föld alá rejtették, Sírodat gondosan befedték. Szádat sárral betömték, Látásod szemfedővel kendőzték, Magyar jövőt ne lássad, Meddő harcod ne bánjad. Koporsódat mikor viszik, Elkísért sánta Gizi, Sírodnál leborult, Magyar ég elborult. Fűszál híján sírodon, Bárány nem legel hantodon, Hű szíved megrepedt, Pusztaság fekhelyed. Magyar élet, magyar sors, Itt semmi se változott, Hazáért, ki áldozott, Mint te, mind elkárhozott. Ellenség ugyanaz, Másság, hiénahad, Nehéz a rög, nehéz a sír, Szegény magyar visszasír. Hiába hullat könnyeket, Aki elment, nem jöhet, Fejfád korhadt, kidőlt, Áruló sírja virágos, zöld. Magyarnak jár dögtemető, Ápolja, mint hű szerető, Leghűségesebb ápolónő, Szent magyar anyaföld. Sok harcunk elvetélt, Sok a körülmetélt, Soha nem múlik haragunk, Magyarért ölünk, harapunk. Sértő ilyen rekviem, Kísértő költő nem pihen, Verseivel hadba hí, Hazádhoz vele leszel hív. Sértő, szólok sírodnál, Nincs nagyobb magyar fájdalomnál, „Mikor utolsó rohamra megyünk,” Halálba egyek, veled leszünk.
