Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-07-01 / 4. szám
A KARPATOKXUL LE AZ AL-DUNAIG EGY BŐSZ ÜVÖLTÉS, EGY VAD ZIVATAR! SZÉTSZÓRT HAJÁVAL, VÉRES HOMLOKÁVAL ÁLL A VIHARBAN MAGA A MAGYAR. (Petőfi) ÁLL A VIHARBAN MAGA A M «IttVAKOfcT A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1956. OKTÓBER 23. Major Tibor XXXIX. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - 2000. JULIUS-AUGUSZTUS________Ára: 2,25 US dollár SZENT ISTVÁN KIRÁLY EMLÉKE Az első keresztény királyunk Szent István napja kitörölhetetlen időfogalommá és elmozdíthatatlan határkővé formálódott a magyar nép tudatában. A naptár piros betűje, az istentiszteletek pompája századokon át tartalmát rejtegető szimbólumként hozza elénk keresztény magyari létünknek tartalmát. Ezekhez a hagyományos formákhoz minden korszak igyekezett megadni a maga belső erejéből, vagy széthullottságából eredő látásmódnak megfelelő eszmei magyarázatot. A judeo-bolsevista pártdiktatúra évtizedeiben Szent István napjából egyszerű, materiális, itt-ott új-misztikus pártünnepet nyomorítottak. Ebben az esztendőben köszöntjük Jézus Urunk kétezredik születésenapját, aki egyéniségének és tanításának varázsával minden földi eszköz nélkül meghódította a világot. Ünnepeljük a kereszténység kétezredik és a magyar keresztény államiságunk ezredik évfordulóját. Gránit határkövek, mert ennek a két évezrednek valósága úgy szövi a jövendőt, és nem azok a lehetőségek, melyek ezer év előtt így vagy úgy fordulhattak volna történelmünkben. Jézus Urunk nemcsak csodatételeivel és saját feltámadásával nyilvánította meg istenember voltát, hanem azzal az emberfeletti, isteni erővel és tisztasággal is, amely jellemén, intézményein és minden egyes szaván átcsillogtatta az Istentől-küldetést. A néplélek nem filozófiái és nem analizál, nem tud számot adni magának arról, hogy miért lát a kereszténységben napjainkban is gyógyítószert és kivezető utat az ország politikai, társadalmi és gazdasági rázkódtatások bonyodalmaiból, de érzi, látja a magyari lélek, hogy a vallás és a haza, a kereszténység és a nemzeti fejlődés összetartozó fogalmak. Nekünk, méltóképpen őseinkhez, meg kell maradni nemzetként. Ezért vagyunk ellene minden judeo-krisztianizmus összefüggéstelen, művi eszmepárosításnak, mert a judaista és krisztianista szellemiség együtt semmiféle kultúrművet nem alkotott. Az igehirdetésekben nem Auswitzal, nem a nemzetiszocializmus szidalmazásával és a zsidó-kommunizmus közvetett megértésével, nem a mózesi führerséggel és nem a Jehova-királyság elméletével szeretnénk találkozni, hanem a Megváltóval! XXIII. János pápa a második Vatikáni Zsinaton ezeket mondta: szemináriumainkban alig van ékesszólástan, és a hívek kénytelenek végig kínlódni az új papok gyatra beszédeit és naiv, pietózus meséit. Tele a fejük spekulatív dogmával és az Ószövetség idejét múlt és megcáfolt antropomorfista nacionalizmusával, s beleizzadnak szegény elneveltek, hogy kihozhassák az Isten egyetemes szeretetét, minden népnek adott természeti jogokat és a krisztusi univerzalitást! Vagyis ha az ókori nívón mozgunk ma is, amikor a pozitív tudományok és az archeológia, antropológia és geológia,a szumir, akkád, káld, babiloni népnek nemkülönben más, mint a megtalált sumir első Biblia mindent világosan feltártak és megmagyaráztak. Senki sem érti ezt a maradi és már kimúlt ószövetségi fontosságot, ami nagyrészt egy összelopkodott és átírt ókori hagyománynak és letűnt népnek megmásított történelme. Szóval kötve vagyunk valami ózsdi judaizmussal, és nekünk nem elég Krisztus, az Isten fia! Érdekes: ezt nem hozták a világlapok!... A szumir kultúra felfedezése és a szumirológia tudományos kutatómunkája rávilágít arra a kultúrdestrukcióra, melyet az egyház térítés a héber primitív hagyomány kisajátításával, isteni tekintélyre támaszkodó általánosításával és más népek hagyományainak helyébe erőszakolásával végzett és ma is végez. XXIII. János pápa intő szavaival pedig kellően és minden elfogultság nélkül meg tudjuk ítélni, azokat a tragikus eseményeket, melyeket az ezredik év körüli irgalmatlan vérontásban és az ősi nemzeti értékeink soha föl sem mérhető pusztítása közepette szegény magyar népünkön végrehajtottak. Keresztény államiságunk kerek évezredes fordulóján, maga az évezred tesz a méltatásra olyan hangsúlyt, amilyennel egyetlen nemzet sem dicsekedhet, amikor nagyjaira, múltjára emlékezik és a létküzdelmek túlélésének kulcsát keresi. Minden történelmi alakulás a nemzeti életútnak olyan irányát szabja meg, amelyet lehetetlen megváltoztatni. Frissében még ugyan lehetne rajta javítani ha rossz volt, vagy erővel kiaknázni a javát, de már néhány évtized megmerevíti azt, hát még az egymásra kövesedő századok. Azonban bármily mélyre hajtjuk is a fejünket a fejlődés történelmi értékei előtt - a magyar nemzeti lét oltárán - a felnégyelt Koppány vezér többet: térdhajtást érdemel! Európa belső és nyugati része a mi népünk hősies védelme alatt századokon át békésen fejlődhetett és pajzsunktól fedezve kitermelhette azokat a nagy kultúrértékeket, amelyek a világ művelődésének alapjait jelentik. Baráth Tibor „A magyarság szerepe Európa történetében” c. tanulmányában olvasható, hogy: „Magyar érdemnek mondhatjuk Európa szerencsés területi befejezését, s keleti homlokzatának népi, kulturális és politikai kialakítását, ami legalább olyan jelentőségű alkotás, mint az atlanti homlokzat kialakítása spanyol-portugál-francia erőfeszítéssel, vagy a Földközi-tengeri homlokzat kiépítése olasz (római) erőfeszítéssel. Szóval mi magyarok büszkén vallhatjuk, hogy vitán felül a nagy Európa építő népek egyik legnagyobbika vagyunk. „Szomorú sors, magyar tragédia, hogy Európa ami őrtállásunkat és keresztény építő tevékenységünket soha nem értékelte, szóvirágokat gyártva hősiességünkről egyedül hagyott bennünket a mérhetetlen keleti térséget egybekovácsoló világhatalmakkal vívott küzdelmeinkben, a tatárokkal és a törökökkel szemben épúgy, mint búcsúzó századunkban az istentelen szovjet bolsevizmussal szemben. Keresztény egyházunkra az első csapást a tatárjárás méri. A mohi csatatéren ottmarad az esztergomi és a kalocsai érsek mellett a győri, nyitrai és az erdélyi püspök, akik valamenynyien szent életű és nagytudású egyházfejedelmek voltak. Az újjáépítésben IV. Béla leghűségesebb munkatársai a megmaradt főpapok, köztük Váracsay István, az új esztergomi érsek és az első magyar bíboros. Legendáinkban valaha sokat emlegették az alsófehéri pásztorok Sarolt fejedelemaszszonyt, Szent István királyunk édesanyát, aki a legenda szerint „Erdélyország hegyeire és erdeire ügyelve” találkozott az eltévedt fiatal Bélával, akinek szomorú jóslatot mondott: „ő lesz az utolsó táltos király, és pusztulásból, tűzvészből kell újjáépítse népe hazáját.” Három évszázad múlva a törökökkel szemben Mohács nemcsak a magyar nép, hanem a főpapság temetője is lett. Az elesettek sorában ott van a hős vezér, Tomory Pál kalocsai érsek, mellette Szalkay László esztergomi érsek, Móré Fülöp pécsi, Csaholy Ferenc Csanádi, Palinay György boszniai és Boriszló Péter veszprémi püspök. Magyarországot Krisztusért de mindent Magyarországért! A mohácsi csata emlékműve huszonnyolcezer elesett magyar emlékét őrzi, a csatában résztvevő tíz magyar püspök közül hét nem tért vissza. A történelem Szent Istváni királyukat akkor szólította a keresztény magyar sors lerakásához, amikor az európai földrész lelkében gyökeres változás, átalakulás volt folyamatban. A válságban az európai lélek vajúdásában, és a clunyi elvek hevében végülis megszületett a koreszme, amely szent István korában már az egyházkormányzás szintjén is eluralkodott. „Cluny szelleme talán senkit úgy át nem hatott, mint minket. A keresztes háborúkból sok nyugati nemzetet megszégyenítve vettük ki részünket, s mikor a tatár jött, királyunk kétségbeesett segélykérő leveleire az utolsó napjait élő 71 éves pápa vigasztaló sorain kívül nyugat még csak nem is reagált, sőt a nyugat felé menekülő királyt még ki is rabolta. A világ harangjai a mi keresztény tettünk emlékét éneklik minden délben, de háromszáz esztendős birkózásunk és pusztulásunk idején nyugat bennünket lefitymálva, intézte saját ügyeit - írta Padágyi Viktár a „Kelet és Nyugat között” c. 1953-ban írt tanulmányában. Ennek az önző, rövidlátó, sőt áruló nyugateurópai politikának következtében a török hódoltság után, 1720-ban végrehajtott népszámlálás már csak két és félmillió lelket talál az országban, és annak is csak 44.9%-a volt népileg magyar. Alázatos őrállásunkért teljes megsemmisítésünket helyezte kilátásba a mögöttes nyugati világ. A magyarság vérveszteségét a keleti németség erőire támaszkodó Habsburg-dinasztia arra akarta felhasználni, hogy az egész középdunai térséget a német térséghez kapcsolja: néprajzilag és politikailag egyaránt. Mi itt kezdettől fogva útban állottunk és örökössé vált ellenszenvet keltettünk szomszédunkban. A császárság eleitől fogva arra törekedet, hogy ne csak állami függetlenségünket, de nemzeti létünket is megsemmisítse hatalmát és németségét az egész szentistváni Magyarországra kiterjessze. A török felszabadító háborúk utáni Habsburg politika vezérelve nyíltan és céltudatosan a nemzet megsemmisítése és az ország németté tétele volt. Kossuth Lajos szerint: „egy szerencsétlen órában a Habsburgok becsempésztettek az országba. Nem hívattak, hanem a szó szoros értelmében becsempésztettek. És attól a pillanattól kezdve reánk zúdult a szenvedések árja.” Baráthosi-Balogh Benedek szavaival élve mindenre kiterjedő, céltudatos munkát végeztek népünk elpusztítására és eszközeikben sohasem voltak voltak válogatósak. Magyarellenes telepítéseikkel nemzetfánk gyökerét támadták meg és a magyarság tervszerű irtásért a még az életben maradottaknak még a vérét is mesterségesen akarták megfertőzni. Bécsben egy pillanatig sem tagadták, hogy a déli határoktól lehetőleg távol akarják tartani a magyarságot. Ezekre a területekre a bécsi utcanőktől kezdve a prágai zsebmetszőkig mindenkinek nemcsak szabad, de egyenesen kívánatos volt a betelepülés. A Határőrvidékek kérdésével, melyeket az udvarnak a magyarokkal szemben érzet nagyfokú gyűlölete hívott életre I. Lipótot arra indította, hogy a rebellis magyarok ellen megbízható szerb-rác lakosságot telepítsenek a határőrvidékre. Kollowrat gróf még 1748-ban is mint érvényes alapelvet jelölte meg, hogy a rác nemzet védelme „austriaco-politicum” és ez a nép nem Magyarország alattvalójának hanem „patrimonim domus Austriacae”-
