Szittyakürt, 2000 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2000-03-01 / 3. szám
2. oldal «ItTVAKÖfct 2000. március-április Azóta a nagypénteki éjszakában vívódó csonka törzs maradtunk... „Nagypéntek nélkül nincs feltámadás” - így szólt a bátorítás hozzánk a zseniális magyar látnok, Szálasi Ferenc leikéből, amikor 1944. október 15-én a keresztény életküzdelem készült végső rohamra a magyar földön. S mára a húsvéti feltámadás vigaszát is kiszorították a lelkekből azok, akiknek nem volt elég sziklába temetni egy megkínzott Holttestet... A legsötétebb gyűlölet prófétája Ben Hecht az amerikai televíziók, rádiók nagy férfi-sztárja ezeket írta „Egy szerelmes zsidó” című könyvében Jézus Krisztusról: „A legfinomabb tett, amelyet egy néptömeg hajtott végre, Krisztus keresztrefeszítése volt. Szellemi síkról nézve az egy ragyogó tett volt. Mindenesetre bizonyosak lehetünk afelől, hogy a mob mindig hajlandó butaságokat elkövetni. Ha énrám bízták volna Krisztus kivégzésének irányítását, másként cselekedtem volna. Én Rómába küldtem volna, és eledelül dobtam volna az oroszlánoknak. Egy finom szétrágott testből soha sem tudtak volna Önök Megváltót csinálni.” Az ördögi ítéletükre megkapták az élet válaszát: a Feltámadott szelleme kétezer év alatt egekig emelte az emberi művelődés egyedülálló építményét. A keresztény kultúrából fakadt civilizáció csodák csodáival borította el a földtekét. A vele összenőtt magyarságunk síri-sötét nagypéntekére is elkövetkezik a virágzó és termő nemzeti feltámadás. Az egész keresztény világ rendkívüli érdeklődéssel és mélységes aggodalommal figyelője annak a harmincöt esztendős szellemi, teológiai és jórészt politikai harcnak, amely Vatikánban az úgynevezett „zsidó-nyilatkozat” körül folyik. Az előzményeket mindenki ismeri. A világzsidóság nyomására felmerült a gondolat, hogy revidiálni kell az Egyház hittételeit és a zsidóságot fel kell menteni az Isten-gyilkosság kétezeréves vádja alól. A kezdeményezés XXIII. János pápától magától indult ki, a zsidó plutokratikus körök nyomására. A világhódítóknak az egész földkerekségre kiterjedő és egyre szemtelenebb terrorjának az is célja volt, hogy egyházilag is fontos elítéltetni az antiszemitizmus minden formáját. Bea kardinális, aki a „zsidó nyilatkozat” tulajdonképpeni fogalmazója, kénytelen volt észrevenni, hogy a zsinaton jelentős konzervatív erők állanak szemben az úgynevezett „progressziv-katolikusokkal”. így aztán különféle kompromisszumos megoldást kerestek. A nyilatkozat hívei ekkor már megelégedtek volna azzal, hogy vagy az egész emberiséget nyilvánítsák bűnösnek a Krisztus-gyilkosságában, vagy pedig úgy fogalmazzák meg a nyilatkozatot, hogy ítélje el ugyan a Krisztus korában élt zsidóságot, de mentse fel a következő generációkat. A nyilatkozatot lefaragták, leenyhítették, de egyetlen formájában sem tudta megnyugtatni a konzervatív ellenzéket. Luigi Carli püspök a pápánál történt kihallgatása után kijelentette, hogy amennyiben a zsinat törli a deicidium (istengyilkosság) vádját a zsinati törvényszéknél panaszt fog beadni, mert egy ilyen határozat sértené a Tan tisztaságát. Az ellenzéknek sikerült kimutatnia, hogy az arab országokban súlyos represszáliákkal (nemzetközi megtorló intézkedések) kell számolni, amennyiben a zsinat elfogadná a nyilatkozatot, mert ott ezt a katolikus arabok is úgy tekintették, mint Izrael erkölcsi felértékelését. Abban az időben hasonló kifogásokat emeltek a keleti egyházak görög katolikus hívei, maga a jeruzsálemi római katolikus pátriárka is, aki a város jordániai szektorában élt. „Hogy ha az Egyház és a zsinat önvallomást tesz ebben a kérdésben - hangoztatták a progresszivok -, akkor nem tagahatja el saját kapcsolatát Isten népéhez és az Ó-Szövetséghez. A teológusok ezzel szemben rámutattak arra, hogy az Új-Szövetség összes hittételei alatt megremegne az alap, ha azokat ma valami kérészéletű opportunista dogmával akarnák helyettesíteni. Pilátus udvarán a zsidók maguk kiáltották: „Az ő vére mirajtunk és maradékainkon.” A Luigi Carli püspök vezetése alatt álló ellenzék szerepe annyira megnövekedett, hogy ennek hatása érezhető volt VI. Pál pápa nagypénteki prédikációjában is, amikor ezeket mondotta a zsidó népről: „Arra volt kiválasztva, hogy fogadja a Messiást, akit évezredek óta várt és Jézus-Krisztusban nemcsak hogy nem ismerte fel, az igazi Megváltót, hanem szidta, gyalázta, küzdött ellene, és végül megölte őt.” II. János Pál pápával Krisztus Egyházanem fogja megtagadni létének az Új-Szövetségbe foglalt alapelveit...? A Satana Commedia magyar változatát a XX. század közepén a kommunista diktatúrában „Népbiróság”-nak hívták. A történelmi távlat miatt csak tagjai változtak. A szelleme, eljárása és a tömeggyilkolást végrehajtó lelkülete nem változott. A farizeusi kaszt vezéreit most népügyészekkel helyettesítik. A magyar történelem legszomorúbb évei közé tartoznak, amikor ezek az emberi sakálok uralták a bírói pulpitust és irtották országhódításukban a magyarság színe javát. A II. világháború után nyíltan és gátlás nélkül dühöngött a zsidó terror. Mérhetetlenül brutálisabban, mint az első „proletárdiktatúra” idején. Zsidók rendezték a népbírósági kirakat-pereket és a nagy purim után szovjet színek alatt „konszolidálták” hazánkat népidemokráciává, melyben egy kacsintásért, sőt a semmiért is kínzókamra vagy eltüntetés várta a honfoglalók ivadékait. A háború elvesztése magában is borzalmas sorscsapás, de még borzalmasabb egy nép számára, ha ezen keresztül történelme, és azzal együtt az élő jövő romboltatik szét. Egy ilyen nép lélektelen tömeggé válik. A háborús bűnösség hazugsága és az egész magyar történelmi képnek elferdítése vagy az 1944-45-ös országvédelemnek mocskolása micsoda lelki pusztulást idézett elő népünk soraiban. Ez a mai napig tartó szisztématikus rombolása közvélemény „átnevelése” mindent sárbatiport, ami népünk történelmi múltjában mint politikai vagy katonai síkon fénypontokat jelentett volna. A magyarság és a zsidóság közötti problémákat nem lehet az „akció reakciót szül” síkjára se terelni, és a kérdést a végtelenségbe tologatni azzal, hogy ki kezdte? A történelem vitathatatlan tényeket rögzített a magyarok honában letelepült és jószándékkal emancipált zsidóság visszaéléseiről. Ezeknek történeti sorozata után az 1944-es kiközösítés és deportálás nem akció volt a Horthy-kormányzat részéről, hanem kényszerű megoldás. Nyomában tehát nem lehetett helye reakciónak, még kevésbé olyan kegyetlen-embertelen bosszúállásnak, amilyet a zsidóság hajtott végre a megkötözött magyarságon. A rendszeres deportálásokat, Lévai Jenő könyve szerint végül még Horthy is felfüggesztette, megtiltotta. 1944 közepén vette át a hatalmat Szálasi Ferenc koalíciós kormánya, és Szálasi Ferenc, mindjárt az első minisztertanácson bejelentette, hogy határozott felszólítást küldött Winckelman SS- tábornoknak, a zsidó deportálások megszüntetésére. „Szálasi rendkívül szeretetre méltó ember volt, nem volt se kegyetlen, se megvesztegethető, magánélete ellen nem merülhetett fel semmi kifogás. Nem volt benne beteges zsidógyülölet, a zsidókat pénzükkel együtt hagyta volna kivándorolni. 1944-ben ellenezte a zsidók elhurcolását és uralma alatt nem adott ki rendeletet ellenük. Mélyen törvénytisztelő volt és a hatalmat csak a nemzet egyértelmű kívánságára és az államfő akaratából kívánta volna gyakorolni” - olvasható a magyar vértanú személyiségéről Talavera zsidó történész a „The Green Shirts and the Others” című könyvében. Mélységesen hamis utakon járnak az olyan politikusok és történészek, akik Szálasi Ferencet teszik felelőssé a magyar zsidóság egy részének tragikus sorsáért. Negyven esztendővel ezelőtt a jeruzsálemi bíróság nagytermében a német zsidó származású Hausner, mint Izrael államának legfőbb államügyésze, majd nyolc óráig tartó vádbeszédében ismertette Eichmann Adolf bűnlajstromát, kitérve annak magyar vonatkozására is. Hausner vádbeszédében többek között a következőket mondotta: „Eichmann Adolf a magyar zsidókat azzal az ürüggyel szállította Ausztria felé, hogy ott erődítési munkákat kell végezniők. A meneteket német és magyar őrök kisérték, de a magyar őrök rövidesen kérték leváltásukat, mert nem tudták tovább nézni a szerencsétlenek szenvedéseit. A magyar fasiszták vezetőjének, Szálasi Ferencnek azon intervenciója, hogy azonnal szüntessék be a deportálásokat, sajnos eredménytelen maradt.” Igaz, hogy a világsajtó egyrésze - nyilván nem minden ok nélkül - ki is hagyta Hausner államügyész beszédéből a fent közölt megállapítást, olyan történelmi dokumentumnak kell tekintenünk, amely pontot tett egy félévszázados mártírgyalázásra, hazug és a magyar nép ellen minden igazságot nélkülöző elvakult rágalomhadjárat végére. Mert talán Hausnert az Eichmannügy cionista főügyészét még sem nevezhetik a mártírgyalázók - nácibérencnek. A mártírgyalázás és a nemzetgyalázás mérgező hazugság és rágalom atom-felhője ellen most kell összefognunk, most kell dokumentálnunk, bizonyítanunk, mert a magyar élet végére nem tett pontot a történelem. A magyar vértanuk igazságának órája egyszer még ütni fog! EMLÉKEZÉS 1946 TAVASZÁRA Akkor is így köszöntött a tavasz és a március. A budai hegyek felöl hideg, még a télre emlékeztető szél söpört végig a pesti utcákon. A járókelők szeméből még nem múlt el a háború és az ostrom okozta félelem, máris új félések ültek a lelkekre A győztes hatalom katonái még ott cirkáltak az utcákon és a felszabadítottak valami utálatos, dörgölőző örömmel köszöntötték őket. A házakról gyorsan összeeszkábált vörös rongyok lógtak és a Markó-utcai fogház előtt minden reggel ideges, nyugtalan tömeg várta, hogy kinyissák a fogház udvarára vezető kaput. Bent, a vöröstéglával burkolt falak által határolt udvaron három bitófa állt. Kissé távolabb az egyik sarokban egyetlen kivégzőoszlop várta a következő áldozatot. A frissen gyalult oszlopon rozsda-vörös vérfoltok tanúskodtak az eseményekről. Imitt-amott fehér forgácsfoszlányok mutatták a bevágódó golyók helyét. A márciusi ég kéksége eltűnt a magas falak vágta négyszögben és alulról nézve ólomszürke volt az ég. Az udvarra néző emeleti ablakokban fürtökben lógtak az emberek, mint Munkácsy Mihály „Ecce homo” című képén. A vérfoltos kivégzőoszlopot minden héten ki kellett cserélni, mert már forgácsos volt a közepén. Körülötte a földet mindennap friss homokkal kellett beszórni, hogy eltüntessék a kiömlött vér bántó pirosságát. Bárdossy László vérét. Imrédy Béla vérét. Rajniss Ferenc vérét. Kolozsvári Borcsa Mihály vérét. Szász Lajos vérét. Sztojay Döme vérét. És a többiek vérét. Rövid pár hónap alatt ötször cserélték ki az oszlopot és három kocsira való homokot szórtak köréje. 1946 március 12-én működésbe léptek a bitófák is. Az ablakokban ujjongó emberfürtök lógtak. Többen mint máskor. Akik korán hajnalban jöttek, közvetlenül a bitók mellett állhatták. Páholyból nézhették az istentelen színjátékot. Ujjongtak, őrjöngtek és köpködtek, mint egykor a római arénákban, amikor vadállatok elé lökték Krisztus követőit. Akik ott voltak, öregkorukban kényelmes karosszékben ülve mesélhetik majd unokáiknak a nagy népi cirkusz felejthetetlen eseményeit. Büszkén mondhatják majd: Én is ott voltam, amikor hozták a Szálasi Ferencet. És hozták a Hubayt, a Budinszkyt. És hozták Csia Sándort és Gera Józsefet. És hozták Kassai Ferencet és báró Kemény Gábort. És hozták Kovarcz Emilt és gróf Pálffy Fidélt. És hozták Szöllősi Jenőt és Vájná Gábort. És hozták Beregfy Károlyt és Omelka Ferencet. És hozták a többieket, rendre egymásután, hónapokon, éveken keresztül. S mind az ötezerháromszázat hozták, akiket a magyar nép nevében lődöztünk a kivégző oszlopokon és aggattuk őket a Markó-utcai f ogház piszkos és komor udvarán. Akkor 1946 tavaszának vérző idején. A hatottak sírján akkor zöldéi ki a fű - ha elfelejtik őket...
