Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11-12. szám
1999. november-december »IttVAKÖM 7. oldal Történelemtanítás vagy történelemhamisítás?! Nem kell egyetemi végzettség, csupán egyenes, becsületes, józan „paraszti ész” annak megállapításához, hogy az elmúlt 50 évben Magyarországon a történelemtanítás - sajnos - elszakadt a realitástól. Vonatkozik ez különösen a XX. század történelmének oktatására. A történelemnek ez az időszaka teljesen egyoldalúan, a kommunista és kozmopolita érdekeknek megfelelően, a nemzeti érdekek teljes figyelmen kívül hagyásával lett meghamisítva. Kicsit talán sértőnek látszik a „hamisítás” jelző, mert amit leírnak, az majdnem mind igaz, de tudni kell, hogy aki a történelmi tényeknek csak az egyik felét közli, a másik felét pedig elhallgatja, vagy csúsztatásokkal félremagyarázza, az féligazságot közöl, a féligazság pedig legtöbbször hazugság! Ennek bizonyítása egyértelművé és kézzelfoghatóvá válik, ha valaki veszi magának a fáradságot és behatóan áttanulmányozza az elmúlt 50 évben írt általános és középiskolás tankönyveknek a XX. század történelmével foglalkozó részeit. A Rákosi és Kádár korszak tankönyveinél ez nem nehéz feladat, ugyanis ott a tankönyvek egységesek voltak. Az általános iskolák 8. osztályos és a középiskolák 4. osztályos történelemkönyvei foglalkoztak a legújabb kor történelmével. Ezeket a történelemkönyveket olvasva szomorúan kell megállapítani, hogy alig különböznek a korabeli pártiskolák és szemináriumok brosúráitól. Ezekben minden szép és jó amit a kommunisták és a Szovjetunió hozott létre, és minden rossz és elvetendő amit a kapitalizmus vagy a nemzetiszocializmus alkotott. Ezekre a brosúra ízű, elfogult, zömmel hamis eszméket hirdető irományokra, szégyen a „tankönyv” jelzőt használni Természetesen a fentieknek megfelelően az „ oktatási-nevelési terv” a tanári kézikönyvek, a központi tantervek is ebben a szellemben lettek összeállítva és a Párt által megbízhatónak tartott „szakfelügyelők” őrködtek azon, hogy egy-egy „megtévedt” tanár el ne térjen a központi irányelvektől. Tíz évvel ezelőtt az un. rendszerváltás idején nyilvánvalóvá vált, hogy ez az egyoldalú szemlélet nem tartható tovább és „legalább látszólag” közelíteni kell a reális, a történelmi tényeknek megfelelő, az egyoldalú kommunista és kozmopolita érdekeket szolgáló tankönyvek helyett új, elsősorban történelemkönyvek megírásához. Ekkor történt a nagy manipuláció!A liberalizálásra, az oktatás szabadságára való hivatkozással, minden tantárgy, de különösen a történelem területén számtalan tankönyv írását és terjesztését kezdték meg. Ennek sok negatív következménye volt és van. Elsősorban az addig egységes szemléletet tanuló és tanító tanárok kerültek nehéz választás elé, hogy melyik könyvből kezdjék a tanítást, melyik, szemelvényeket tartalmazó olvasókönyvet ajánlják a tanulóknak? Ennek anyagi vonzata is volt, mert a könyvek árai egyre emelkedtek. Nem véletlen, hogy a Soros-alapítvány által finanszírozott, a történelemhamisítás mintapéldányát megtestesítő „Az 1956- os Magyar Forradalom” című olvasókönyv, amit a középiskolák 4. osztálya számára írtak, nevetséges 9 Ft-os áron lett piacra dobva, ( Ekkor egy villamos vonaljegy 20 Ft. volt) hogy minél többen megvegyék és ebből merítsék a megtévesztő hazugságokat. Természetesen ezeket a tankönyveket, olvasókönyveket, döntő mértékben ugyanazok írták, akik ezt tették a megelőző évtizedekben is. Az egyetemek történeti tanszékein zömmel ugyanazok folytatták és folytatják - néhány reform kommunistával kiegészítve - a jövő történelemtanárainak képzését, akik az előző évtizedekben is itt oktattak. Ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével vettem kezembe az utóbbi években írt 13 különböző 8. oszt. általános és 4. oszt középiskolások számára írt történelemkönyvet, hogy vizsgálat tárgyává tegyem, hogy az un. rendszerváltás után 10 évvel milyen szellemben tárgyalják ezek a tankönyvek a XX. század történelmének azokat az eseményeit, melyeket az elmúlt 50 évben meghamisítva, eltorzítva, párt, vallás és csoportérdekek figyelembevételével tanítanak az ifjúsággal. Egy folyóiratban megjelenő rövid tanulmány nem ad lehetőséget minden témakör részletes elemzésére, bírálatára. Ezért vizsgálódásaimat 3 témakörre összpontosítottam, melyek a legnagyobb torzítást szenvedték el az utóbbi 50 évben. 1. A Tanácsköztársaság értékelése és ezzel szoros összefüggésben Trianon kérdése. 2. A német nemzeti-szocializmus, a magyar nyilas uralom szembeállítása a bolsevizmussal. 3. Az 1956-os forradalom története, elemzése, értékelése. Nézzük először a Tanácsköztársaságra és Trianonra vonatkozó részeket. A 13 könyvben összesen 78 oldal foglalkozik a Tanácsköztársasággal. (Az 1918-as októberi forradalom és a Károly-korszak nincs benne, csak a „dicsőséges 133 nap”.) Szívhezszólóan ecsetelik a Tanácsköztársaság létrejöttét, a társadalmi, szociális, kulturális intézkedéseket, a Vörös Hadsereg E-i hadjáratát, stb-stb. Azonban alig esik szó a vörös terrorról, az ártatlanul kivégzett százakról, Számuelli és Csemy különítményeseinek kegyetlenkedéseiről. Végső kicsengés tehát, - már csak terjedelménél fogva is, nem beszélve a jelzőkről és a megfogalmazásról - pozitív! Aki e 13 könyvből tanulja meg a 133 nap történetét, ugyanúgy marad meg emlékezetében, mintha az 1950-es évek elején tanulta volna. Ez pedig fényévnyi távolságra van az igazságtól! Míg e könyvek 78 oldalon keresztül mossák tisztára a Tanácsköztársaságot, addig Trianonról, ami nemzeti létünk, - kétség kívül - legnagyobb tragédiája, mindössze 18 oldal foglalkozik. Közlik a száraz tényeket, az elcsatolt négyzetkilométereket, a lakosságszámokat, de semmi érzelmi töltést nem fűznek az égbekiáltó igazságtalansághoz, a Trianoni ország csonkítást követő eseményekhez. Egyik-másik könyv megemlíti ugyan, hogy a „Békeszerződésnek” voltak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló pontjai, de hogy ezeket a Kis-Antant államai soha nem tartották be és az elszakított területek magyar lakossága 1920-tól napjainkig valóságos nemzetgyilkosság áldozata, egyik könyv sem emeli ki. Pedig Trianon alapvetően meghatározta további történelmünk alakulását, ami még napjainkba sincs nyugvóponton. Nem írnak arról - ami pedig világosan igazolná a tényeket - hogy 1910- ben a Felvidéken 1,9 millió szlovák mellett 1 millió magyar élt, addig napjainkra a szlovákok száma 4 millióra növekedett, a magyarok száma viszont 600.000-re fogyatkozott. Vagy Erdélyben a magyarok száma 80 év alatt semmit nem növekedett, addig a románok száma, elsősorban a betelepítések következtében, több mint háromszorosára emelkedett. És hasonló a helyzet a többi elszakított területen is. Szót sem ejtenek arról, hogy vezető Ny-i politikusok, államférfiak hányán és milyen módon ítélték el a Trianoni igazságtalanságot. Egyetlen könyvben sincs említés az un. „ Lajtabánságról,” e történelmi kuriózumról. Arról, hogy míg 1918 után Károlyiék „nem akartak katonát látni” és Kun Béláék is lemondtak volna minden elszakított területről, ha az Antant elismeri hatalmukat, addig voltak bátor férfiak, akik fegyverrel védték volna meg az ősi magyar területeket. Ny-Magyarországon fegyveres ellenállással akadályozták meg, hogy az osztrákok megszállják az Antant által nekik ítélt magyar területet. Ezt nem tudták teljesen megakadályozni; de ezzel a közjátékkal okozott „nemzetközi botrány” kikényszerítette a népszavazást, aminek nyomán Sopron és környéke visszakerült Magyarországhoz. így lett Sopron a „Hűség városa.“ Néhány tucat „Héjas Iván, Prónay Pál” és néhány száz „felkelő” csodát művelhetett volna, és akkor talán Sopron mellett ma Kassa, Munkács, Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Szabadka és talán még több „Hűséges városunk” lenne. Nem kell szégyellni, hogy magyarok vagyunk, hogy a Kárpátmedence 1000 évig magyar volt. A XX. századig minden építészeti, kulturális, művészeti, gazdasági alkotás a magyarokhoz fűződik. A várak, a templomok, a kastélyok, a középületek, utak, vasutak, mind-mind! El kell olvasni a szlovák és román történelemkönyveket. Sugárzik belőlük a tömény nacionalizmus! Nincs bennük szégyenérzet, amikor ezer, sőt több ezer éves történelmet kreálnak maguknak, aminek alapvető irányelve a magyarellenesség. És mi csak hallgatunk, tűrünk, engedünk, meghunyázkodunk. Alapszerződésekkel mondunk le ősi magyar területekről, amivel nem, hogy megbékélést nyernénk, hanem szomszédaink ezt gyengeségnek vélik, és nem hogy több jogot adnának az ott élő magyaroknak, hanem még jobban fokozzák a rejtett, de sokszor nyílt elnyomást. Éásd: Nyelvhasználat, oktatás, gazdasági kirekesztés, stb. Köztudott, „A gyengéket verik!” Legalább a tankönyvekben ne mutassunk gyengeséget! Ne neveljük gyermekeinket szolgalelkűségre! Mutassunk rá 1100 éves államiságunkra. Érezze mindenki, hogy a Kárpátmedencében a magyarok élnek a legtöbben! Mutassuk meg erőnket, hogy egyedül mi mertük felvenni a nyílt küzdelmet a bolsevizmus ellen 1956-ban. Erősebbek voltunk és vagyunk bármelyik szomszédunknál. Ezt kell tudatosítani a magyar fiatalokban! Ezt kell, hogy tükrözzék a tankönyvek rejtetten, de ha kell nyíltan. Másik vizsgált témakör volt a fasizmus, az un. nyilas uralom és vele szemben a bolsevizmus. Kezdjük ezt is a számokkal. A német „fasizmus” kialakulásáról, rémtetteiről, borzalmairól, haláltáborairól 79 oldalon olvashatunk. Sokszor van említve, részletesen leírva és színesen ecsetelve a gázkamrák szerkezete, az ott lejátszódó borzalmak. Az áldozatok számával azonban már bajok vannak. Ugyanis az egyik könyv 7 millió, a másik 3,5 millió, a harmadik 5,9 millió gázkamrában megölt zsidót említ. (Hiteles, valódi szám máig sem ismert.) A nemzeti szocializmus társadalmi, szociális, gazdasági elméletét és eredményeit meg sem említik. Hasonló a helyzet a „borzalmas, elképesztő, embertelen nyilas rémuralom” 21 oldalon történő értékelésével is. Aki ezekből a könyvekből tanul, az 1944. október 15. és 1945. április 14. közötti időről azt jegyzi meg, hogy a nyilas csőcselék a németek bábjaként vette át a hatalmat, kifosztotta és nyugatra hurcolta a nemzet javait, a zsidókat a Dunába lőtték és 1/2 éves terroruralma alatt, rémtetteket végrehajtva, a németekkel szövetségben kifosztották az országot. Ezzel szemben az igazság az, hogy Szálasi Ferenc törvényesen vette át a hatalmat, amit az országgyűlés hagyott jóvá és a Szent koronára tett eskü szentesített. Az oroszokkal szembeni ellenállást szinte az egész nemzet magáévá tette, még a Horthyra esküt tett tisztikar is. Hiszen a Szovjetuniót megjárt katonák tapasztalata és az ország keleti részéből érkező hírek a „felszabadítókról” egyértelműsítették a védekezést, az ország, a család, a becsület védelmét. A Ny-ra menekített nemzeti vagyon döntő része visszakerült, szemben az oroszok által elrabolt vagyonnal, amit máig sem adtak vissza. Az ország vidéken élő zsidóságának elhurcolása még Horthy idejében történt. A Bp-i gettóban és a védett házakban összegyűjtött közel 250,000 zsidó életét elsősorban Szálasi Ferencnek köszönheti, aki megakadályozta a gettó felszámolását. 1944. októberét követően fél évig tartottuk fel a Vörös Hadsereget, így az „csak” Ausztriáig jutott és így Európa nagy része megmenekült attól, hogy megismerje a szovjet „felszabadítást.” Végül, 1 millió magyar menekült Ny.-ra, akik, ha itthon maradnak, mint „osztályidegenek” áldozatául esnek a bolsevista osztályharcnak. Míg a német és magyar fasizmusról csak az elítélés hangján ír mind a 13 könyv, addig a Szovjetunió kialakulása, annak eredményei, az iparosítás, a kollektivizálás, stb. pozitív értékelést kapnak és a bolsevizmus bűnei egyetlen személyre, Sztálinra vannak „kihegyezve,” csupán egyetlen helyen említik a bolsevisták 15-20 millió áldozatát. Az igazság megismeréséhez ide kívánkozik egy összehasonlító számadat, ami rámutat a két rendszer lényegére! A háborús évek rendkívüli körülményei nem lehetnek irányadóak. folytatás a 8. oldalon
