Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11-12. szám
8 oldal tflTtVAKOfet 1999. november-december BÖRTÖN EMLÉK A hírek az élet! folytatás a 7. oldalról Sokkal világosabban mutat rá a nemzeti-szocializmus és a bolsevizmus közötti különbségre, a háborút megelőző békeévek, egyes országokra jellemző állapota. Németországban megszűnt a munkanélküliség, a gazdasági élet nagymértékben fellendült, a munkásság addig soha nem tapasztalt jólétben élt. Néhány tízezer politikailag megbízhatatlan ember volt koncentrációs táborban és néhány száz volt a kivégzések száma. Ezzel szemben a Szovjetunióban éhínség következtében 10 millióan haltak éhen, a nyomor, a kizsákmányolás minősíthetetlen volt, (erőltetett munkaversenyek.) Milliók sínylődtek a GULAG táboraiban és több mint 2 millió embert végeztek ki. Tudom, ez az értékelés elfogultnak és egyoldalúnak tűnik, de 50 év hazudozásai után, ellensúlyozásként az emberi igazságérzet ez megengedhetőnek tartja. Végül lássuk XX. századi történelmünk legdicsőségesebb eseménye, az 1956-os forradalom és szabadságharc, hogyan jelenik meg a tankönyvekben, figyelembe véve azt, hogy 1956 nem csak magyar, de világtörténelmet írt, mert a Szovjetunió és a kommunista világrendszer ekkor kapta az első, de soha be nem gyógyuló sebet, ami egyre üszkösödve elvezetett az 1990-es végső összeomláshoz. A 13 könyv összesen 73 oldal terjedelemben foglalkozik a forradalom és szabadságharc témakörével. Ez menynyiségileg meg is felelne az esemény történelmi jelentőségének reprezentálására. Azonban ezen a 73 oldalon követhető legjobban a történelem ravasz, szemérmetlen meghamisítása. Ugyanis minden vonatkozásban a reform kommunisták érdemeit emeli ki és tudatosan elhallgatják a forradalmat győzelemre vivő forradalmárok és azok vezetőinek szerepét. Jellemző, hogy több száz kommunista és reform kommunista neve szerepel a könyvekben, főleg Nagy Imre és Maiéter, de sokszor van említve Losonci, Gimes, Szilágyi, neve is. (Azok, akik 1989 június 16-án a Hősök terén lettek újratemetvevalósággal szenttéavatva, - hogy azután rájuk hivatkozva az élő reform kommunisták vezető pozícióba tornázzák fel magukat.) A magyar kommunisták nevei mellett sokszor szerepelnek szovjet politikusok nevei, Mikoján, Szuszlov, Hruscsov, Szeröv, stb. nevei. A gyanútlan tanuló önkénytelenül azt látja, hogy itt a magyar reform kommunisták és a szovjetek között folyt a vita, a kommunista rendszer megjavításáról, később megmentéséről. Még jobban elbizonytalanodik, ha a könyvekben közölt képeket nézi. Megláthatja Tito, Gerő, Hegedűs András, Losonci, Szilágyi Gimes, Mikoján, Szuszlov képeit, de Nagy Imre képe 8-szor, Maiéter képe 4-szer jelenik meg. Ezzel szemben Mindszenty képe mindössze egyszer tűnik fel a 13 könyvben és jellemző, hogy a Corvin-köz világszerte ismert és tisztelt parancsnokának nem, hogy a fényképe, de még a neve sem szerepel a 13 könyv 73 oldalán. A „Petőfi kör” nevével és tevékenységével 6-szor találkozunk mindig pozitív értékeléssel, a „ Pesti srácok” viszont, csak 2-szer vannak mellékesen megemlítve. Az október 25-i Mosonmagyaróvári sortűz mindössze két könyvben van megemlítve, de a „Köztársaságtéri vérengzés” 8 könyvben van kisebb-nagyobb részletességgel leírva, többször megemlítve, hogy az ÁVH-s védők, sorozott kiskatonák voltak, amiből az olvasható ki, hogy a gonosz ellenforradalmárok, áratlan, sorozott kiskatonákat gyilkoltak. Egyik tankönyv sem emeli ki azt az alapvető tényt, hogy a forradalmat nem a reform kommunisták készítették elő, hanem az spontán robbant ki és azt október 23. és 28. között az ellenségtől elvett fegyverekkel és benzinesüvegekkel a Pesti srácok vitték győzelemre a kommunisták, a reform kommunisták, az AVH, a szovjet csapatok és részben a Magyar Hadsereg ellen. Az sincs sehol megemlítve, hogy a hitszegő nov-4-i támadáskor, a 100.000 fős Magyar Hadsereg, kommunista vezetőinek árulása következtében, szinte puskalövés nélkül tette le a fegyvert, 1-2 elszigetelt kivételtől eltekintve. Ekkor is azok a forradalmárok vették fel a harcot és folytatták addig, míg a legkisebb remény volt, akik október 23 és 28 között, nem a kommunizmus megjavításáért, hanem annak megdöntéséért fogtak fegyvert. Végezetül egyik tankönyvben sincs kiemelve, hogy a Szovjetunió és a kommunista világrendszer, ami addig sikert-sikerre halmozott, 1956 után defenzívába kényszerült. Ugyanis a forradalom és annak vérbefojtása világszerte felnyitotta az emberek szemét, még a Ny-i országokban lévő kommunisták szemét is. Rádöbbentek a kommunista rendszer embertelenségére. Milliók léptek ki a kommunista pártokból, sorozatos tüntetések, támadások indultak a szovjet követségek, és kommunista székházak ellen. A hanyatlás megállíthatatlan volt és elvezetett a rendszer végső 1990-es összeomlásához. A kommunista rendszerek összeomlottak, de e rendszerek vezetői és haszonélvezői büntetlenül és meggazdagodva mentették át magukat a kapitalizmusba! Ennek elemzése azonban egy másik tanulmány feladata. Végső összegezés : Az 1990 után íródott történelemkönyvek, tanulmányok, bibliográfiák, de főleg a tankönyvek és olvasókönyvek szellemiségüket tekintve alig különböznek az 1945 és 1989 között írt könyvektől. Hiányzik belőlük a tárgyilagosság, az elfogulatlanság, a történelmi hitelesség. Szélsőségesen elfogultak az olasz fasizmussal, a német nemzetiszocializmussal, és a magyar hungarizmussal szemben. Ugyanakkor túlzottan elnézőek a bolsevizmus és annak magyar változata bűneivel szemben. Pedig ma már köztudott, hogy a fasizmus 6 millió (?) zsidó áldozatával szemben, a bolsevizmusnak 100 millió áldozata volt saját nemzete soraiból. Ezeknek az arányoknak kellene tükröződnie (legalább is megközelítően) a tankönyvekben! Felesleges 13 féle történelemkönyv! Elég lenne egy az általános és kettő a középiskolák számára, de ezek a könyvek a történelmi hitelesség mellett a hazafiságra, a nemzethűségre neveljenek, mert csak egy öntudatos, erős magyar nemzet maradhat életben a Kárpát-medencében, és lehet egyenrangú tagja a közös Európának. Szalay Róbert történelemtanár A mai börtönviszonyokat ismerők, különösen nyugati világban élők, el sem tudják képzelni azokat az állapotokat, amelyek a kommunista világ börtöneiben uralkodtak az 1950-es 60-as években. Ma a börtönökben természetes a TV, a rádió, a rendszeres sajtó, szinte korlátlan a levelezési és látogatási lehetőség, ismeretlen a testi fenyítés és lelki megalázás. 1956. és 63. között a Kádár-rendszer vezetői kegyetlen besszúhadjáratot vezettek mindazok ellen, akik resztvettek a forradalomban, vagy bármilyen módon szembeszálltak a szovjeteket kiszolgáló kollaboránsokkal. Több, mint 400 embert végeztek ki bírói ítélet alapján, köztük nőket és gyermekeket. A tárgyalás nélkül lelőtt, a pincékben, erdőkben agyonvert, a nyomtalanul eltűnt emberekről nincs kimutatás. 22.000 embert zártak koncepciós perek kapcsán hosszú évekre börtönbe és tízezrek menekültek külföldre a biztos halál, vagy börtön elől. A börtönbe zárt rabok sorsa emberi mércével mérve alig nevezhető életnek. A zárkákban éjjel a poloskák százai támadtak ránk, csípéseikkel és bűzükkel keserítve álmatlan alvásunkat. A lábunk körül szaladgáló, szánalmas kenyéradagunkat dézsmáló patkányokkal is megtanultunk együttélni. A verések és éheztetések csak edzették lelki ellenállóképességünket. Rabtartóink következetesen betartották pihenőszobájukban kifüggesztett feliratot: „Ne csak őrizd, gyűlöld is őket!” Mi foglyok keményen álltuk a megpróbáltatásokat, amelyek csak erősítették ügyünk igazába vetett hitünket. Volt azonban egy pont, aminek elviselésébe nem tudtunk beletörődni, ami valóságos élő halottá tett minket. Ez pedig a külvilággal való kapcsolat hiánya volt. Rabtartóink gondosan ügyeltek arra, hogy a külvilág hírei ne juthassanak be hozzánk, hiszen az elítéltekben az tartotta a lelket, hogy valamilyen politikai esemény megrövidíti szenvedéseinket. Áhítoztunk a hírek után. Tudtuk, hogy az ENSZ-ben napirenden van a „Magyar ügy”. Vártuk az amnesztiát, az ENSZ főtitkárt. Reménykedtünk az orosz csapatok kivonulásában, a kommunizmus összeomlásában, minden elképzelhető és, elképzelhetetlen lehetőségben, ami közelebb hozhatja szabadulásunkat. Voltak megvesztegethető börtönőrök, akik 100,- forintért behoztak egy újságot. (Akkor ez nagy pénz volt, mert 1,- Ft volt egy villamosjegy, ami most 95,- Ft.) Ezt kevés elitéit hozzátartozója tudta megfizetni és nem is volt veszélytelen. Az újság a börtönben kézről-kézre járt, de figyelembevéve, hogy például a gyűjtő fogházban, ahol én is raboskodtam, több, mint 2000 elitéit volt, egy újság csak csepp volt a tengerben. Hírekre pedig szükség volt! Ekkor néhány velünk együtt raboskodó elektromérnök és híradós katonatiszt elhatározta, hogy titokban rádiót készítenek. A börtönön belül minden szakmunkát elitéltek végeztek. Kőművesek és vízvezetékszerelők, tetőfedők és villanyszerelők, gépkocsijavítók és lakatosok stb. Ezek a szakmunkások a börtönön belül bizonyos mozgásszabadsággal rendelkeztek, mint a közmondás mondja: „nyomtartó lónak nem lehet a száját bekötni”, így ezek a rabok hozzájuthattak a rádiókészítéshez szükséges anyagokhoz. A vezetéket a villanyszerelők lopták, a mágnest a gépkocsibontók, a lágyvas magot egy szögből alakították ki a lakatosműhelyben, ugyanitt készültek a rádiót befogadó dobozok is. A membránt az asztalos műhelyben Cselik Feri barátom készítette, aki cipőkrémes dobozból kivágott bádoglemezt csiszolópapíron vékonyított el az adott méretre. Miután az „alkatrészek” megvoltak, sor kerülhetett az összeszerelésre. Az alkatrészek szállítását Sóskúti András rabtársunk végezte, aki vízvezeték szerelő és javító volt, így viszonylag feltűnés nélkül mozoghatott. Az én feladatom az volt, hogy egy lágyvas mag körül kialakított orsóra, hajszálvékony drótból 5500 fordulatot tekercseljek fel. Erre azért volt lehetőségem, mert a raktárban, ahol dolgoznom kellett, csak ritkán jött be ellenőrizni a börtönőr. Ugyancsak itt történt a „végszerelés” is. A rádió lelke egy germánium dióda volt. Ezt nem tudtuk a börtönben elkészíteni, ezt kintről kellett becsempészni. (Erről legközelebb írok.) A dióda beforrasztása precíziós szakmunkát igényelt. Ezt Koroly György híradótiszt bajtársam feladata volt. Az emeleten lévő raktárt egy kézzel működtetett teherlift kötötte össze a földszinten lévő asztalosműhely termeivel. Az ebédszünetben Gyuri barátom a szükséges eszközökkel beült a liftbe, amit én a két emelet között megállítottam. Itt nyugodtan forraszthatott. A „forrasztópáka” egy vastagabb vörösréz drótdarab volt, amit egy felfordított söröskupakra fektetett Gyuri. Ebbe spirituszt öntött, ami meggyújtva felizzította a „pákát” és a tetőfedő Szobonya István által lopott cinnel elvégezte a szükséges műveleteket. Az elkészült rádiók a különböző munkahelyek és börtönszektorok legmegbízhatóbb tagjai között lettek szétosztva, így minden eseményről azonnal értesült minden „rádiótulajdonos” és egy óra múlva szinte minden elitéit. Számításaim szerint 20-25 rádió üzemelt a börtönben és ez elegendő volt a folyamatos tájékozódáshoz. A rádiók létezéséről tudtak a börtön vezetői is és folyamatosan keresték, illetve kerestették azokat. Magas jutalmat (500,Ft) helyeztek kilátásba azoknak a börtönőröknek, akik megtalálnak egy rádiót. Ezért rendszeresen motozták a „gyanús” rabokat. A zárkákat szinte darabokra szedték, még a szalmazsákokat is kiforgatták, de ritkán találták meg a hőn áhított rádiót, mivel azok olyan kicsik voltak, mint egy közepes ruhagomb, és így könnyű volt azokat elrejteni. Néha „siker” koronázta a kutatók munkáját, akik megkapták a júdáspénzt, a „rádiótulajdonos” pedig fél év összkedvezmény elvonást és 20 nap szigorított büntetést kapott. Azonban a börtönvezetés minden erőlködése ellenére a „rádiócsata” az elitéltek javára dőlt el, mert soha nem sikerült az összes rádiót „begyűjteni” és az elitéltek a titkos csatornákon keresztül mindig, minden fontos eseményről értesültek, sokszor előbb, mint a börtönőrök és ez erkölcsi erőt adott, hogy lelkünket nem tudták megtörni és rabtartóinknak is be kellett látni, hogy ezen a téren legyőztük őket. A fényképen bemutatott rádió Szlama Árpád bajtársamé volt. Ő 15 éves büntetését az utolsó napig leülte és amikor szabadult, „emlékül” és dokumentumként magával hozta, hogy az utókornak bemutathassuk. Szalay Róbert
