Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1999-11-01 / 11-12. szám
2. oldal «ITtVAKÖfct 1999. november-december folytatás az 1. oldalról rához” - a nem éppen szélsőjobboldali, vagy pláne nem nyilasérzelmű kisbarnaki Farkas Ferenc történelmi munkájából idézett megállapítás igazolja 1944. október 15. létjogosultságát, azaz a vértanú Szálasi Ferenc hatalomátvételét. 1944-ben még dobogott a szív, amely megmentette Európát! Szent István királyunk nem az istentelenségnek, hanem a keresztény Nyugat előretolt védőbástyájának építette a magyarok országát. Az 1944-45-ös országvédelem logikus történelmi cselekedet volt, hőstett - szentistváni hivatástudat! Az 1849-es aradi gyalázat után kézről kézre járt a magyarok között a vértanú Damjanich János tábornoknak a bitófa alatt elmondott imája. A szabadságharc nagy nemzedéke nem hitte el az aradi vérbíráknak, hogy a szabadságharc hősei bűnösök, vagy éppen háborús bűnösök voltak. A magyarság mai nemzedéke a II. világháború után 51 esztendővel is a gerinctörő, nürnbergi és gyűjtőfogházi komplexumban él, amelyben a magyar történelem úgy szerepel, mint egy folyamatosan tartó kárpátmedencei dög-vész, mint valami évszázados népgyilkosság. „Ne csináljatok az országvédő honvédekből, csendőrökből, hungaristákból mártírokat. Ne emlegessétek Bárdossyt, Imrédyt, Szálasit, de talán még a magyarságvédelemre hozott zsidótörvényes Horthyt sem - halljuk az óvatosak és a gyávák suttogását - mert most egy okosabb, reálisabb politikát kell csinálni.” Ez a magatartás csak nyomorult árnyéka gróf Széchenyi István kiművelt emberfőinek, és Németh László minőségi forradalmának. 1956-ban a magyar nép hősi magatartartásával néhány napra helyreállította a vérrel áztatott és feltépett kövezetű főváros utcáin az erkölcsi világrend uralmát, midőn őrizetlenül hagyhatta a betört ablakú kirakatok árukészleteit. A nyugati kereszténységhez csatlakozott nemzetünk ezer esztendős kulturális színvonalát, amellyel attilai örökségünket, a Kárpát-medence egész területét, az európai nyugati kultúrkörbe építettük be - az ősi mitológiánk számos örökségével együtt alig lehet érthetőbben szemléltetni, mint a vallás és lelkiismereti szabadság törvénybe iktatásának történetével és annak gyakorlásával. Az 1557-ben kezdődő tordai országgyűlésen hozott szabad vallásgyakorlatot biztosító törvényhez hasonlót csak kétszázharmincegy esztendővel később, 1788- ban, az Amerikai Egyesült államok Alkotmányában találhatunk. A magyar nemzet lelkisége kerekedett ismét felül 1956. csodálatos szabadsagharcában, amidőn a magyar nép magasabb erkölcsisége éppen a bilincsbe vert keresztény egyházakat hívta vissza leghangosabban a magyar múltból. 1956. október magyar népe még tudatában volt annak, hogy népünk csak addig marad a létban és csak úgy nőhet ismét naggyá, ha következetesen megmarad azokon az alapokon, melyekre nemzeté létünket a honalapítók fektették. A háborúban eldobni a fegyvert és föladni a harcot, fizikai árulást jelent a gyávasága föld és a nép védelmének föladása. A kárpátmedencei magyar élettér föladása, a trianoni és párizskömyéki békediktátumok szentesítése, a minden rendű és rangú országkiárusítás a divatos „alapszerződés” - szellemi és erkölcsi árulás. Óriás-őseinknek és mindannak az elárulását jelenti, amit ők tettek és alkottak a Kárpátok-medencéjében az évezredek viharaiban. A nyugati mintájú magyar hatalom első nagy szervezője Géza nagyfejedelem volt, és fia, István, király fejezte be apja művét. A magyarság évszázadok folyamán bőségesen kivette a részét a szenvedések hordozásából és azokat az ősi föld védelmével járó végzetszerűségnek fogadta el. A nyugati civilizáció oltalmazását nemzeti hivatásának ismerte el és a haláltmegvető nemzeti virtus önfeláldozó bátorsággá nemesült jellemében. Önmagát emésztve fel az idegen erők elleni küzdelemben, önként sohasem mondott le az ősöktől örökölt Haza területéről. Szent István Magyarországa ma is élő valóság minden magyar lelkében, és erről az ősi magyar földről igaz magyar soha le nem mondhat. 1956. október magyar népe sohasem szavazná meg az évtizedes félvörösre demokratizált és kapitalizált országgyűlések „alapszerződésekben” foglalt hazaáruló politizálását. Az „alapszerződések” nem működnek, az elszakított magyarság, továbbra is elnyomatásban él, pedig 1956-ban, az egyetemek diák hősei, a „vörös Csepel” munkásvitézei vérükkel verték rá a pecsétet arra az igazságra, hogy nem lehet valaki félig progresszív és félig rabszolga. Félig hős és félig megalkuvó, félig magyar szabadsághős, félig pedig a trianoni határokon túli elnyomott magyarok árulója. A szabadságküzdelemnek ifjú hősei nem a trianoni ketrec magyarjainak szabadságáért emelték fel fényes fegyverüket, hanem minden magyar szabadságáért. A hős bajtársaink vére hullatása nemcsak a trianoni Magyarország jogát biztosította a szabadságra, függetlenségre, hanem a szentistváni Magyarország, a Kárpát-medencében élő minden magyarét. „A magyar szabadharcosok hitvallása“Dömötör Tibor szabadságharcospüspökünk megfogalmazásával, benne volt a szabadságharc lelkében, egészében, szellemiségében és ez több minden programpontnál. Miért most legyünk egy minimálista zavaros program hitvallói, a világkormány janicsárjai, mikor 1956-os szabadságharc nagyszerű ifjúságának küzdelme a nemzeti szabadságra szóló jog maximumát biztosította az egész kárpátmedencei magyarság számára. Miért most adjuk fel évezredes jogainkat, országhatárainkat és nemzeti függetlenségünket. Budapest utcáin a magyar ifjúság leleplezte a kommunista zsarnokság hazug jelszavait és megdöntötte annak terrorra felépített uralmát. Tragikus, hogy 1956. november 4-én, amikor a Szovjetunió minden erőhatalmával másodszor is támadásban indult, a magyar szabadságharcnak az egyenlőtlen küzdelemben el kellett buknia, mert a szabad világ határozatlansága elmulasztotta a közbelépésre az alkalmas időpontot, amikor meggátolhatta volna a vörös hordák beözönlését Magyarország larületére. „A diktatúra minden érdeke azt kívánja, hogy az akkori események feledésbe merüljenek s az idő a hatalom malmára hajtja a vizet. A szabad világ minden érdeke viszont azt követeli, hogy az események szüntelenül emlékezetünkben maradjanak. Ami történt, annak nem szabad feledésbe merülnie, a süket, mindent elnyelő feledésbe. Mert az élő emlékezésből a legsúlyosabb következtetéseket vonhatjuk le. Egy mindannyiunk által rokonszenvvel, csodálattal és elismeréssel körülvett nép szabadságharcát nem sikerült megmenteni. Eme ájultság tudatát nem szabad elfelejtenünk, sem lelkiismeretünket nem hagyhatjuk aludni, ha jövőben a szabadság és élet útját keressük” - írta Prof. Karl Jaspers világhírű filozófus 1958-ban a magyar forradalomról szóló és több nyelven megjelent dokumentáció előszavában. A forradalom első napjaiban az Amerikai Egyesült Államok akkori elnöke, Eisenhower még a szabadság szimbólumának nevezte a magyar fővárost, de negyvennyolcóra múltán már Belgrádon át táviratot küldött Moszkvába a szabadságharc szovjet mintára való felszámolására. Az amerikai külügyminisztérium sokkal inkább a szovjet zsarnokság oldalán állott, mint 1956. október magyar népének szabadságharca mellett. A Congressional Record 1960. aug. 31-i száma tartalmazza azt a beszédet, amelyet a demokrata párti M. Feigham képviselő 1960. július 20-án Buffaloban tartott. A vádjait itt szószerint idézzük: „Önök emlékeznek arra, hogy a magyar szabadságharc, amely 1956. október 23-án tört ki, október 28-ára az országot megszabadította az orosz elnyomóitól. Forradalmi kormány vette át a hatalmat és öt napon keresztül csak politikailag légüres tér volt. Erre az amerikai külügyminisztérium- tekintettel Tito diktátor érzékenységére - november 28-án a következő táviratot küldte el a zsarnoknak: „Az Egyesült Államok kormánya a Szovjetunió határain keletkezett kormányokkal szemben, amelyek nem tanúsítanak barátságos magatartást a Szovjetunióval szemben, elutasító álláspontot foglal el.” Az Egyesült Államok külügyminisztériuma nemcsak elárulta a magyarok szabadságharcát, de arról is gondoskodott, hogy a szovjet páncélosok a legnagyobb biztonsággal tapossák vérbe a magyar történelem talán legmagasztosabb eseményét: az októberi dicsőséges szabadságharcot. „Midőn a magyarok szenvedtek és meghaltak - hiába kérve segítséget - Európának csupán egyetlen nemzete merészelte neki felajánlani szerény formában a segítségét. Ez a nemzet Franco generalisszimus Spanyolországa volt, melyet az Egyesült Államok kommunista irányítású sajtója oly rendszeresen pocskondiáz. Spanyolország hajlandónak mutatkozott elküldeni a magyaroknak azokat a fegyvereket, amelyekre olyan kétségbeesetten vártak: a páncéltörő fegyvereket. A spanyol kormány úgy határozott, hogy a fegyvereket saját repülőgépeivel szállítja s megállapodott Németországgal abban, hogy engedélyezi a spanyol szállítógépeknek visszarepülésük során a német felségterületen való leszállást üzemanyagfelvétel céljából. Ekkor a mi központi hírszerő ügynökségünk (CIA) - mely úgy látszik képtelen bármikor is rájönni valamire, ami USA előnyeire szolgál - gyorsan értesített a kormányt a spanyolok tervéről, mely azonnal akcióba lépve, rendkívül erős nyomást gyakorolt a német kormányra. Követelve a spanyol gépek üzemanyaggal való ellátására vonatkozó engedély visszavonását. A magyarok tömeges lemészárlása idején Washington ily módon rengeteg kényelmetlenséget takarított meg az oroszoknak”- tájékoztat bennünket dr. R. R Oliver chicagói egyetem professzora 1959-ben a „Free Enterprise” c. újságban. Pongrátz Gergely, a Corvin-köz legendás főparancsnoka, 1967-ben a Magyar Szabadság Díját nyújtotta át Alberto Martin Artoja volt külügyminiszternek, a spanyol államtanács titkárának, azért a kiemelkedő magatartásáért, amelyet, mint spanyol külügyminiszter tanúsított az 1956-os októbernovemberi magyar forradalom és szabadságharc idején. Az emlékezés, az 1956-os szabadságharc történetírása nem mellőzheti azt a megható találkozást, amely a spanyol polgárháború egyik legkiemelkedőbb vezető hőse és a fegyverrel harcoló magyar szabadságharcos vezető között történt, amikor Pongrátz Gergely átnyújtotta a Magyar Szabadság Díját Munoz Grandez tábornoknak, aki 1956-ban lemondott hadügyminiszteri pozíciójáról, hogy önkénteseket vezessen a magyar szabadság visszaállításáért folyó harcban. A világ akkori irányítói elárulták és meggátolták a magyar szabadságharcosok fegyveres megsegítését, de a szív és a szándék Munoz Grandez tábornokot a magyar nép nagy barátai közé emelte. Az 1956-os szabadságharcnak talán az volt a legnagyobb dicsősége és harmatos tisztasága, hogy nem osztályharc forradalma volt és nem irányult fajok, vallás felekezetek, csupán az ország nyakára telepített idegen, kommunista hatalom ellen. A magyarajkú zsidóság világi és egyházi vezetőinek mégis az volt a határozott véleményük az „Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben” c. kommunista kiadvány tanúsága szerint, hogy „ha az ellenforradalmat nem verik le viszonylag rövid idő alatt, az a fasizmus által oly súlyosan megtizedelt magyarországi zsidóságra nézve végveszéllyel járt volna.” A magyar nép a szenvedett ember mérhetetlen dühével küzdötte le az ország elnyomóit, az ÁVH urait. Akiket a szabadságharc ifjú munkás vitézei kihurcoltak az ország ÁVH barlangjaiból, valami végzetes emberi hiba folytán, vezetőikben majdnem mindannyian zsidó származásúak voltak. Zsidó bolsevisták. A miskolci ÁVH előtt nem a zsidó embert, hanem a gyűlölt államvédelmi kommunista bitangot verték halálra a diósgyőri munkások. Ahol túl sok volt a keserűség, az elnyomás, ott Isten legyen, aki útját állhatja a nép leszámolásának. Maurice Pinay: Összeesküvés az Egyház ellen c. tanulmányában olvasató, hogy a legkisebb kétség sem állhat fenn olyan vonatkozásban, hogy a marxista-kommunista elmélet a zsidóság műve, éppen úgy „mint minden olyan cselekmény, amely e tanítás gyakorlati alkalmazására törekszik.” Erdős Péter, a magyarországi zsidó értelmiség egyik jellegzetes vezetője mondotta Budapesten pár nappal az 1956-os események előtt: „Az orosz-bolseviki diktatúra reakciója a kommunizmus alatt élő országok mindegyikében kialakulóban van. Kell egy új marxista irányzat, nehogy ez az ellenhatás a második végletbe, a nacionalizmusba csapjon át.” Ez a nyilatkozat adja meg magyarázatát annak - tisztelet a néhány kivételnek, - hogy miért nem vett részt a szabadságharcban a zsidóság fegyverrel a magyar nép oldalán. A Káinok nem tudtak Ábelek lenni. Az ő célkitűzésük annyi volt csupán, hogy lazítani kívánták a marxista teórián a bolseviki bilincseket. Amikor a kitört forradalom, már az első esti órákban bebizonyította, hogy túllendült a marxizmuson, a zsidók, egy-két nagyon ritka kivételtől eltekintve, menten elhagyták és szembefordultak vele, szóban, írásban és a hírközlő eszközök igénybevételével a fegyveres harc ellen destruáltak, „Szűnjék meg a vérontás” - ordították, amikor a magyar nép véres elnyomóitól akart végre szabadulni. „A Petőfi kör október 22-i nyilatkozata kevésbé volt nacionalista és kevésbé volt rendszerellenes, és igyekezett mértéktartóbb lenni, mint az ugyanaz nap megfogalmazott határozat, amelyet az egyetemihallgatók szervezetei tettek közzé a különféle hirdetőtáblákon és a menzák falain. A Petőfi Kör ekkor már csak a girondisták szerepét játszotta, a Kör vezetőinek az állásfoglalását a nép hangulata messze megelőzte” - írta Jónás Pál a Petőfi Kör szerepéről, az Új Európa 1966. okt. számában. A magyar nép 1956-ban a szabadság és a nemzeti függetlenség útját választotta. Valahonnan a negyvenhárom év előtti magyar múltból, egy szabadságharcos gyerekhős sírjáról idevilágít egy mindenszentek napi gyertya. Kicsike fény és mégis világok világossága... A hősök csak akkor halnak meg, ha elfeledjük őket !
