Szittyakürt, 1999 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1999-06-01 / 6. szám

1999. június St IfTVAKÖfcf 9. oldal Bobula Ida Heteken át hatalmas tömeg tolongott a New York-i Metropolitan Museum kiállításitermeiben. A szkiták aranykincseit bámulták: Ez a kiállítás nemsokára Los Angelesben is látható lesz: Gondolom, hogy ottani magyar barátaim mind szerét fogják ejteni annak, hogy megnézzék. Érdemes ezért külön erőfeszítést is tenniük az elfoglalt amerikai magyaroknak, mert ilyen látványban aligha lesz részük sok-sok évig. A kincs jelenlegi tulajdonosa ugyanis Oroszország. A tárgyak nagyobb része egyszerű sírrablásból került az orosz magánemberek kezébe, akiktől már Nagy Péter cár elkövetelte és kincstárába szállíttatta őket. A kincs jelentős része azonban szovjet-orosz régészek szakszerű és bravúros ásatásaiból származik. A szovjet-amerikai kultúrcsere akció során elsősorban a szkita kincseket kérte kölcsön az Egyesült Államok megbízottja, Thomas Hoving, A Metropolitan Museum of Art igazgatója. Miért éppen ezeket? Egyszerű a válasz, írja Hoving a kiállítás katalógusának bevezetőjében. Ezek a tárgyak unikumok. Ő bejárt sok múzeumot, látott sok kincset, egyiptomit, görögöt, középkorit, sőt újkori uralkodók mesés kincseit is, de mindezekből egy sem éri utol szépség, mesterségbeli tudás és erő dolgában a szittyák csodálatos holmijait. Elmondja azután Hoving, hogy a szkítákról és elődeikről keveset tudunk, írást nem hagytak ránk. Kortársuk a görög Herodotos, a történelemírás atyja írt egy könyvet róluk, melyet erős kritikával lehet csak olvasni, mert sok benne a teljességgel hihetetlen, meseszerű és egymásnak ellentmondó adat, Herodotos, mint minden görög, megvetés­sel ír minden idegenről. A szkíták szerinte nomad barbárok. De Hoving megjegyzi, hogy még ha aranytárgyaik egy részét görög míveseknél csináltatták is, elsőrangú ízlésű műgyűjtőknek kellett lenniök. Valóban így is van, a szkita kiállítás tárgyai egészen magasrangú műveltség tanúvallomásai. A magyar látogató elmegy a kiállításra, megszédül a szépségektől és eszébe jut a gyerekkorában hallott induló: „Szittya vitézek a harc riadalma ne rettegtessen benneteket...“ Hiszen a magyarságban egészen a mi generációnkig tartotta magát a szittya (Scytha) eredet tudata, amiről régi krónikásaink írtak. Ezekután pedig kapja a magyar látogató az egyik hideg zuhanyt a másik után. Minden felirat a tárgyakon, tájékoztatás a falakon, megje­gyzés a katalógusban úgy van megszerkesztve, hogy kizárja a szkita­­magyar rokonságot. Egyetlen kivétel a katalógusban a Plate 21-hez adott rövid magyarázat: a harcos fejét egy nő ölébe hajtja; e szokás emléke él egy magyar népballadában. Molnár Anna balladájáról van szó, ahol az Ájgo Márton „fejébe néz” (olyan népszokás amivel nem dicsekedhetünk). A legszebb, szkítákat ábrázoló aranytárgyakról azt olvassuk, hogy azokat görög aranymívesek készítették. Na de miért van ez így? Á középkorban, sőt az újkor elején is, minden tudományos tekintély egész Európában belenyugodott, hogy a magyarok a Herodotos által leírt barbár nomád szkiták utódai. - a bibliai Góg és Magóg átkozott népei voltak az őseik. Az orosz cárok által összeszedett szkita kincsek híre azonban lassan átszivárgón a nyugati országokba és meggyőzte az értelmesebb embereket arról, hogy az a nép, amely ezeket a műveket A SZKÍTÁKRÓL létrehívta, nem lehetett barbár, sőt nagyon tehetséges kellett hogy legyen. A szkíták kívánatossá lettek mint rokonok, elsősorban a szlá­vok számára, akik nem voltak fémművesek, tehát, szükségük van fém­műves elődökre, akikre büszkék lehetnek. Az európai tudomány tehát rövid idő alatt kitudta a magyarságot a szittya örökségből a dicsőséges indo-európai (indo-german) népek családja javára. Ehhez még segítet­tek a magyar történetírók, akiknek sikerült megtalálni a nyugati krónikákat, amelyekből a mi régi krónikásaink kimásolták Scythia leírását. Ebből azt a következtetést vonták le szinte hihetetlenül hamisan a mi történetíróink, hogy a szittyó eredet tudata nem volt ősi, azt a krónikások találtak ki. Ez nincs szükségszerűen így, de a szittya eredet tanát a múlt századi Nagy Géza után már senki sem merte védelmezni. Történelmünk sok más értékével együtt a szittyák is Csáky szalmája lettek, elkaparintották tőlünk. Ezt teszi a jelenlegi kiállítás is. Olvassuk, hogy a szittyák valószínűleg Szibériából származtak, továbbá azt a határozott állítást, hogy iráni nyelvet beszéltek. Ezt mondja nekünk Farkas Ayma, aki Brooklyn College tanárnője, a katalógus előszavában. Nem szereti ezeket a barbár nomádokat, akiknek fejedelmei, szerinte „extravagáns“ fényűzéssel temetkeztek. Azt írja, hogy szkítaság egy volt a sok nomád csoport közül, melyek a steppéken éltek és az állatalakos művészet nem egy csoporté volt, hanem valamennyié. Erre azt kell mondanunk, hogy a szibériai szár­mazás lehetséges, de olyan távoli őskorból, amelyben Szibéria meleg volt és talán a legtöbb nép őshazája volt. Az „iráni nyelv“ vágyálom. Adataink gyérek és nem az irániságot bizonyítják. Ami pedig a szittya művészetet illeti, annak fő motívuma az állatküzdelem. A jó állatot, a szarvasmarhát, vagy a lovat, de leginkább a szarvast megtámadják a gonosz állatok, az oroszlán, párduc, sas, griff. A jó és rossz örök, tragikus küzdelme ez. Ezt a motívumot a szkita aranyművesek Mezopotámiából hozták, ahol megvan igen sok változatban, már a régi sumir időkben is. A szkita aranyművesség egyenes őse a rendkívül magas színvonalú sumir ötvösség, Nézzük meg Sir Leonard Woolle könyveiben a sumir ékszereket és azt a csodálatos aranysisakot melyet sumir mester készített Úr varosában Kr. e. 3000 év körül, amikor a görög nemzet és művészet még nem létezett. A szkíta művészet nem Kelet-Ázsiából jött a Kaukázus vidékére, hanem megfordítva amelyik pusztai nép átvette az állatküzdelem motívumot, annak mesterei a szkí­ták, vagy elődeik, a preszkiták voltak. A kiállítás katalógusában Boris Piotrovszky erősen hangsúlyozza, hogy a szkíta művészet eredete nem a közel-kelet. Nem mondja meg, hogy a közel-keleti eredetet kétségte­lennek tartotta Rene Grousset a steppei népek kultúrájának nagy fran­cia szakembere, elsősorban a Zawiyehben talált tárgyak alapján. Csak annyit mond Piotrovszky, hogy Zawiyeh dátuma a Kr. e. VI. század és hogy újabb szkíta leletek is vannak a steppékről, melyeket VII. század­inak jeleztek. De semmit sem mond a luristáni bronzokról, melyek Kr. e. 1000. és 800. között kerültek a földbe és átmenetet képeztek a mezopotámiai és a szkíta műveltség között. Tehát kedves barátaim nézzétek meg a szkíta kiállítást és hall­gassátok meg a tárgyak beszédét. Hallgassátok meg a görög Herodotost és az amerikai katalógus íróit A tárgyaknak hihettek, az írók mondanivalóit rostáljátok meg, mert azok mögött érdekek, indu­latok és hiúságok vannak - nemcsak tiszta tudomány. Ne vegyük rossz néven, bennünk is van ilyesmi, ez emberi dolog. De ne hagyjuk magunkat félrevezetni. A szkíta-magyar rokonság ügyében idézem legnagyobb élő régészünk, László Gyula szövegét, akit különösen becsülök, mert tudományán felül józan magyar esze is van, neki hihetünk: „Mai történetíróink kivétel nélkül mind elvetik a magyarság szkíta származásának gondolatát mondván, hogy Anonymus Schythia leírását nyugati krónikások szövegéből másolta ki ... a magunk részéről - a romantikát mellőzve -, mégsem vetnők el a szkíta és hun ősök kérdését. Mert igaz ugyan, hogy Anonymus... másolt.., de nyilván nem tette volna, ha a magyar gondolkozásban nem élt volna a szkíta ősük hite. Könnyen meglehet, hogy ez éppen magyar forrásból jutott el Nyugatra.” (Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat, Budapest 1974. 99-101 oldal.) Bobula Ida a Ricker College (Main), majd a Limestone College (So. Carolina) történelem professzora, a sumerologia világszerte elis­mert szaktekintélye és avatott tudósa azok közül a kevesek közül való, akik a legnagyobb magyar építő kultuszminiszter, az áldott emlékű .Klebelsberg Kunó gróf közvetlen munkatársai közé tartoztak. A sumér ötvösművészetről szóló könyvét (Sumerian Technology) a világhírű Smithsonian Institution publikálta 1960-ban. Szeretettel ajánljuk kedves olvasóink figyelmébe az Amerikába emigrált magyarságnak annyi sok tiszteletet és dicsőséget kiérdemlő magyar tudós írását. A Fővárosi Bíróság ítélete tett pontot arra a méltat­lan támadásra, ami nagy tekintélyvesztést okozva majdnem az 56-os Magyarok Világszövetsége ket­tészakadásához vezetett. A Bíróság kimondta, hogy az elmúlt 1 és 1/2 év minden egységbontó kísérlete - a két legutóbbi kongresszust is beleértve - szabálytalan és érvénytelen. Az 56-os Magyarok Világszövetsége egyetlen és legitim vezetője Pongrácz Gergely. Továbbá kimondta a Bíróság, hogy az 1997-es állapot­ból kiindulva 1999. október 31-ig egy jól előkészített, alapszabály-módosítással és tisztújítással egybekötött kongresszust kell tartani! Ennek kapcsán nem érdektelen áttekinteni, hogy mi történt az elmúlt 1 és 1/2 évben, aminek a végére a mostani bírói ítélet tett pontot. Mint közismert, az un. rendszerváltáskor és azóta (sajnos) több 56-os és forradalmi szervezet jött létre. Ezek gyakran egymással vetélkedve, igyekeztek a másik fölé kerekedni. A tagság és a közvélemény egyre jobban kiábrándult az egymást leváltó, egymást lejárató vezetőkből, akik a mindenkori kormány kegyeit keresve, sorra adták fel 56 forradalmi követe­léseit. Ebben a szolgalelkű megalkuvásban addig mentek, hogy a Nádor utca 36-ban székelő három jelentős szervezet, a TIB, a POFOSZ és az 56-os Szövetség vezetői, felajánlkoztak, hogy 24 millió forint támogatás fejében, együtt ünnepelnek, együtt koszorúznak a Pufajkás államfővel. Ugyanekkor az 56-os Magyarok Világszövetsége egyetlen fillér álla­mi támogatást nem kapott és amikor Hóm Gyula ezt felajánlotta Pongrácz Gergelynek, azt ő, az elnökség határozata alapján visszautasította, mivel e „támo­gatásnak” nyilván ára lett volna! így következett el az 1998-as választás, amikor a kommunista-liberális kormány kicsöppent a hatalom­ból. Ekkor felmerült a lehetősége annak, hogy az új kormány, a Hom-kormány által támogatott Nádor u-i szervezetek helyett, az addig mellőzött, de hiteles, Pongrácz Gergely vezette forradalmárokból álló 56-os Fontos közlemény! Magyarok Világszövetségével veszi fel a kapcsolatot. A Nádor utcai szervezetek vezetői megrettentek ettől a gondolattól. Megkeresték a kormány közelében maradt néhány támogatójukat, és megkezdték az 56- os MVSZ bomlasztását. Megtalálták az 56-os MVSZ soraiban is a „gyenge láncszemet” Vincze János személyében. Hiúságát, akamok­­ságát, túlzott ambícióit kihasználva kijátszották Pográcz Gergely ellen. Vincze János 1998. okt. 24-én egy kongresszusnak nevezett puccsal, magát válasz­tatta meg az 56-os MVSZ elnökének és ebben a - jog­talanul használt - minőségben kezdte meg kör­leveleinek, üzeneteinek, tájékoztatóinak továbbítását a tagság felé. - ugyanis, fondorlatos módon megsze­rezte a Szövetség bélyegzőjét és tagnyilvántartását. - Jellemző tevékenységének jogtalanságára, hogy az 56-os MVSZ elnökségének Magyarországon tartózkodó 10 tagja közül, 8 elítélte a puccsot és csak a jóhiszemű tagság egy részének félrevezetésével tudta Vincze folytatni káros, egységbontó tevé­kenységét. Vincze hazug és rágalmazó körlevelei, a hivatalosság látszatát keltve nagyon sok, - főleg külföldön élő 56-ost megzavartak és bizonytalanná tettek. A helyzet tisztázására az 56-os MVSZ Világtanácsa - mely két kongresszus között a Szövetség legmagasabb határozat­hozó szerve - 1999. március 29. 30., 31-re háromnapos találkozót szervezett, melyre meghívták az összes 56-os szervezet vezetőjét, a kormány több tagját és ismert közéleti személyeket. Ekkor riadtak meg igazán a Nádor utcában székelő és Vinczét támogató szervezetek vezetői. Ha erre a találkozóra elmennek a meghívott kor­mánytagok, egyértelműen kiderül, hogy kik 56 eszméinek igazi, önzetlen és következetes képviselői. Tehát ezt a találkozást meg kellett akadályozni! Megtalálták azt az embert Boross Péter szemé­lyében, aki mint Orbán Viktor Miniszterelnök Főtanácsadója, Vincze János valótlanságoktól és rosszindulatú ferdítésektől hemzsegő levelére hivatkozva, (a nélkül, hogy az abban foglaltak igazságáról meggyőződött volna) az összes meghívot­tnak szétküldve, majdnem sikerült a találkozót megfúrnia. Szerencsére a találkozó a szabotálási kísérletek ellenére nagyon jól sikerült és főleg arra volt jó, hogy lelepleződött az 56os MVSZ ellen irányuló méltatlan támadás és hogy kik állnak a támadás mögött. A május 18-i bírói ítélet igazságot szolgáltatott - Vincze által­­gyilkosnak és sikkasztónak nevezett Pongrácz Gergelynek és a többi megrágalmazott 56-os nak! A tárgyalótermet zsúfolásig megtöltötték a Pongrácz Gergely mellett felsorakozott 56-os bajtár­sak, akiknek hitelességét Kádár börtöneiben eltöltött sok-sok év támasztotta alá. Ekkor, egy szál magában, két fegyveres őrző-védő kíséretében megjelent Vincze János. Ugyanis azt hazudta a bíróságnak, hogy megfenyegették és védelem nélkül nem mer az 56- osok közelébe menni. Miután kiderült, hogy senki nem fenyegette, de még szóba sem állt vele senki, a Bírónő elküldte a két fegyverest. Pongrácz Gergely meghallgatása és a Legfőbb Ügyészség véleményezése után, a bíróság Vinczét jóformán meg sem hallgatva hozta meg egyértelmű és jogerős ítéletét, ami Vincze Jánost minden jogtalanul felvett tisztségétől megfosztotta és Pongrácz Gergelyt erősítette meg, mint az 56-os MVSZ elnökét! Tehát az 56-os MVSZ szétbomlasztására irányuló kísérlet csúfos kudarcot vallott! Reméljük a megzavart fejek is lassan kitisztulnak, és a márciusi találkozóra meghívott kormánytagok és közéleti személyek is rájönnek arra a régi népi bölcsességnek az igazságára, hogy „Nem minden arany ami fénylik” még akkor sem, ha azt egy Főtanácsadó hirdeti!- figyelő -

Next

/
Thumbnails
Contents