Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)

1998-01-01 / 1. szám

1998. január-február

«imAKökt

9. oldal

MA és HOLNAP

Mindazoknak, akik az elmúlt ötven év történetét csak felületesen ismerik és akik nem tudják, hogy csak akkor lehet országunk szabad, a jövőnk gazdag, ha minden ember komolyan veszi saját egyéni szerepét, saját fontosságát, valamint nemzeti közösségének hatását önmaga boldogulására.

Magyarország választásokra készül. A tét: az ország, a nemzet sorsa. Tovább rohan a végromlás felé a szekér, vagy megállíthatóak a veszedelmes folyamatok?! „Fejtől bűzlik a hal”, tartja a régi közmomdás. Ki legyen, kik legyenek a „fejek”? A válasz a mai játékszabályok szerint a választópolgár kezébe tétetett le. Jövőnkben hinni kell, hit nélkül nem lehet élni. De tenni is kell, mert a tétlenség az élet végét jelenti és nem mindegy, hogy mit, hogyan.

Tudjuk, hogy a második világégés után Európa két részre szakadt. A szerencsés rész, a győztes nyugati országok, a semlegesekkel, a nyugatnémetekkel és Ausztriával, a másik fél a keleti régió, az orosz megszállási övezet. Talán a legszembetűnőbb különbség a kettő között a gazdagság és szegénység, pedig igen lényeges, hogy Nyugaton a jólét mellett az átlagpolgár függetlensége is megmaradt. A havi fizetésből élő, vagy az iparos, a kereskedő, a középosztálybeli az évszázadok során kialakult tradíciók szerint független, ura önmagának, sorsának. Ez egyénileg és társadalmi méretekben is igaz.

A kontinens keleti fele, az ún. szocialista tömb viszont a háború befejezésétől kezdve kiszolgáltatott, de alapvetően az maradt a megszálló katonaság kivonulása, 1991 után is, az egyén is, a közösség is. Az egyén a szegénység, az ötven éven át kialakult elmaradottság miatt, az ország pedig a gazdaság visszavetettsége, a technikai és a szinte minden területen meglévő lemaradás miatt. A háború éveiben a kiszolgáltatottság nyilvánvaló volt. De az is eléggé kézenfekvő, hogy a szovjet birodalomban és a megszállása alá került országokban totálisan kiszolgáltatottá' vált az egyén és a közösség egyaránt, a háború befejeződése után is. A függőség, a diktatúra formái az idők folyamán változtak, de a lényeg mindvégig megmaradt, keményen vagy puhán, a térség gazdasági és morális tönkretételének folyamata végig fennállt a Nyugattól való lemaradás egyre nagyobb lett.

„Tábor” népei időről-időre megkísérelték lerázni az igát, megszüntetni az egyéni és közösségi kiszolgáltatottságot, de a kísérletek sorra megbuktak, a diktatúra kíméletlen válaszai miatt. Ebben a Nyugat hatalmai sem gátolták az elnyomó hatalmat, bár szavakban igen, de ténylegesen nem. Sőt a színfalak mögött még bátorították is a zsarnokot. Nem szükséges itt bővebben kitérni az 1956-os magyar felkelésre, de néhány gondolatot meg kell világítani. Elsősorban azt, hogy mi volt a kiváltója, ereje az elementáris, elszánt, fegyveres szabadságháborúnak. Egyrészt, mint a legtöbb népfelkelés esetén a hatalom gőgje, arroganciája, elnyomó, véres ténykedése, a szegénység, a kilátástalanság vitte a tömeget az utcára, adta kezébe a fegyvert, hogy életét sem kímélve szembeszegüljön a jól kiképzett és jól felfegyverzett katonasággal, itt azonban ennél sokkal többről volt szó. Sok emberben meg sem fogalmazódott, de belül mindenkiben ott munkált a vérig sértett nemzeti tudat, az ország függetlenségének megrablása, a nemzet elleni, évek óta tartó aljas háború. 1956 októberében az orosz megszállás ténye, a segítségükkel — vagy inkább általuk létrehozott helyi hatalom visszaélései, a sok ártatlan, a nemzetet jól szolgáló polgár megölése, a megalázás, az iparosok, a parasztok, a kereskedők kirablása, az állandó fenyegettség, a rettegés, az évszázados hagyományok kegyetlen irtása, az ember- és nemzetellenes hatalom tobzódása, a gonosz uralma a jó felett — ezek a tényezők vitték fegyveres harcba, vagy éppen csak a tüntető tömegbe az akkor még nemzeti tudattal, erkölcsi gazdasággal bíró és a szabad életet még ismerő, s újra szabadon élni akaró magyar embert: a javaktól megfosztott, de belül, lelkiekben nemzeti — közösségi — tudatban még gazdag polgárokat, ifjakat, öregeket. Ez a közösségi érzés, a halált megvető pesti srácok lelki gazdagsága néhány nap alatt kisöpörte a városokból az idegen megszállók garmadáját és nyitotta meg az utat 1989 felé, az oroszok végleges kiebrudalásához az összes megszállt országból.

Eközben történt más is. Amíg a nemzet azokban az októberi-novemberi napokban az élet-halál harcot vívta, legjobbjaink vérüket hullatták a pesti utcán és országszerte a sortüzekben, addig a megszállókkal összejátszók vagy számítók, haszonlesők, a rákosisták, az erkölcsi nyomorral, vagy értelmi vaksággal megvertek néhány tucatnyi hada is a nemzet ellen fordította a fegyvert, a megszálló hatalom mellé álltak. Majd amikor a szabadságküzdelmünket leverték az oroszok, ezek a hasonlesők az idegen megszállók kiszolgálói lettek.

Az új Haynau, akit ezúttal Kádárnak neveztek — a szovjet főlakáj könnyen végezhette véres munkáját, mert akadt alja ember, aki a piszkos munkát végezte. Tucatjával öltötték fel a tobzódó idegen diktatúra pufajkáját, hogy folytassák az ártatlan emberek — mindenekelőtt a szabadságháborúban résztvevők — kínzását, öldöklését, hogy folytassák a terrort ott, ahol a Rákosi— Sztálin pribékek abbahagyták. Iszonyatos leszámolások szemtanúi voltak a teletömött börtönök, ahol a politikai foglyok ezreinek vére festette a falakat és ahonnan a válogatott kínzásokkal a pufajkások és más „Kádár-huszárok” által meggyötört fiakat és idősebb honfitársaink százait, ezreit toloncolták a vérbíróságok elé. Ott pedig már csak a szerencse kérdése volt, hogy ki hol kötött ki: a kivégzők kezébe adják, vagy újabb hosszú börtönévek következnek. Az előbbieket hajnalonként vitték a vesztőhelyre és ásták a gödörbe; az utóbbiakra újabb kínzó évek vártak. Tobzódott minden emberi gonoszságot és gaztettet felülmúló orosz hatalom és az őket a bűntettekben felülmúlni igyekvő pufajkások hada

A legmegdöbbentőbb tragikus jelenség pedig három évvel ezelőtt 1994-ben következett be, amikor ezeket a volt pufajkásokat, „megdolgozó” legényeket, azok főnökeit, elvbarátait — legalábbis egy részüket — juttatta a hatalom csúcsaira a magyar szavazópolgár. Mi történt? Akikkel egykor az egész ország szinte egyemberként szembeállt, akik a legsötétebb bűnöket követték el, azokat most a parlamentbe, a minisztériumokba, a vezető posztokra juttatta a magyar választópolgár, alig 35 év után.

Mi történt? „Csak” annyi, hogy meghalt a három évtized alatt a nemzet szelleme, amely éltette — egy emberöltővel ezelőtt — a szabadság eszméjét, éltette a jólét felé tartás, az egyén és az egész nép felemelkedésének szellemét. Elmúlt, pislákoló gyertyaláng lett a lobogó tűz, ami a tankok elé vitte a fiatal életeket, a jobb világért életüket kockáztatókat.

A megdöbbentő, szinte hihetetlen történet oka a 30—40 éven át tartó orosz megszállás, a nép- és nemzetellenes irtóháború. Az ország vezetői, a megszálló hatalom akaratából oltották ki a tüzet, és lassan minden megváltozott. Ahogy teltek az évek, az évtizedek, úgy mosta ki a hatalom az egészséges gondolkodásunkat. Gyávák, meghunyászkodók, kényelmesek és anyagiasak lettünk, akik jobb életet ugyan akarunk, de gondolkozni és áldozni érte nem.

Nem is értik az egészet napjaink korosztályai. Mi az, hogy magyarnak lenni? Még kerülik is a kérdést, és ez a vesztük — mindnyájunké —, mert nem veszik észre, hogy az egyén hiába küszködik, gürcöl a jobb életért, ha az általa választott vezetők nem nemzetben gondolkodnak és éreznek, nem a kisember a nemzet mindenegyes tagjának érdekében cselekedtek.

Hogyan történhetett ez a fordulat 1956-tól 1994-ig? A magyarázat a szemünk előtt zajlott: hatott a nemzet esküdt ellenségeinek agymosása, a politikai megdolgozás, a lélek kiölése, egy egész nép szellemének „tudományos” szorvasztása. Van ilyen, kérdezhetjük. Igen, itt az élő példa, a mi országunk, a mi népünk. Nem kellett hozzá más, „csak” a megfélemlítés, az iskolai oktatás megfelelő irányba torzítása, a rádió, a tévé, az újságok hazudozása (Népszabadság, a párt lapja), az elhallgatás, a megszállók és a diktátorok örökös dicsőítése és hát kellettek a hiszékeny, kezelhető, életüket, egzisztenciájukat rosszúl értelmezetten féltő milliók — mindent elhallgató — szülők és tanárok, a kifáradás. így állt be a nagy felejtés, az észrevétlenül vesztünkbe sétálás.

A nagy nemzeti felkelés idején még tudta, érezte mindenki, hogy az idegen katonaság, és csatlósaink jelenléte az ország függetlenségét szüntette meg; hogy az ezután népünk sorsát, az egyes emberekét is, nem az általuk választott vezetők alakítják, hanem idegen érdekek játékszerévé váltunk. Ez a tudat robbantotta ki a szabadságharcot. De 1956 után a megfélemlítés, gyermekeink iskolai nevelésének a megszállók érdekei szerinti alakítása, többek közt az erkölcstanítás eltörlése, a sajtószabadság hiánya, a gazdaságban az önálló ipari-, paraszti- és kereskedő rétegek likvidálása — mindez az évek hosszú során fokozatosan pusztította ki az emberek gondolkodásából a korábbi pozitíz szellemiséget. Mire elérkezett az 1991-es év, az idegen katonaság kitakarodása, akkorra hazánkban egy alapvetően megváltozott érzelem- és gondolatvilágban élő társadalmat talált. Soha ilyen szellemi, tudatbeli pusztítás 35—40 év alatt nem zajlott le Magyarországon, mint a felkelés leverésétől az elnyomók kiebrudalásáig. Hol van már 1990-ben a háború előtti, vagy az 1956 előtti egészséges, morális töltetű gondolkodás, a városi polgári középréteg, a kisiparos és kereskedő önálló, szabad és tisztességes gondolkodása, a munkás, a tisztviselő nemzeti tudata, a vallásos szellem, a mélyen hazafias és erkölcsös parasztság?!

Kiirtotta az idegen „szovjet” megszállás.

De nem csupán fizikai értelemben pusztította el, hanem az egészséges szellemet, a nemzeti összetartozás fontosságának tudatát is. Az emberi értékek

— amiket a vallás, a nemzeti együvétartozás tudata alakított ki évszázadokon keresztül, ami biztosította évszázadokon át a nehéz időkben is a nemzet fennmaradását — szinte teljesen kipusztultak. Az orosz világ előtti nemzedékek 1990-re túlnyomórészt kihaltak, kevesen élünk már csupán, az önálló ország, a régi, alapjaiban jó ország kihalt. Az ilyen állapotra írta 1849 után Vajda János: „... mozdulhat a tetszhalott”.

Ezt a helyzetet nem volt képes eléggé felmérni a fizikai értelemben felszabadult ország vezetése 1990-ben. Mi, akik még egy önálló, szabad országban születtünk, ujjongtunk, hogy elhagyták hazánkat az idegen seregek, de elég hamar jött a csalódás. Arra még volt ereje az általunk hatalomra jutott országvezetésnek, hogy megindítsa az egész gazdaság és berendezkedés új vágányra állítását a háború előttire, arra is hogy tegyen a megszálló katonaság kitakarodásáért, de arra már nem futotta erejéből, hitéből, hogy megkezdje a fizikai és főleg a szellemi rendcsinálást. így az 1994-ben hatalomra került népellenes, egykori oroszbarát garnitúra könnyen teremthetett sok-sok részterületen káoszt az országban, a népesség kárára, anyagi és szellemi tudati tönkretételére. Ezt a káoszt pedig aligha tudja ellensúlyozni a NATO-csatlakozás.

Az idegen, orosz szálláscsinálók újbóli hatalomra juttatása nem volt meglepetés azoknak, akik tisztában vannak a nemzeti — közösségi — tudat leépült állapotával. Hiszen tudjuk, hogy a választások során csak a „ma” jobb megélhetésének reménye dominált. Hogy a következő években ez a döntés milyen sorsot eredményez, az teljesen kivülrekedt a szavazáskori gondolkodáson. Néhány hónap múlva pedig már hiába jöttek rá a választók, hogy becsapták őket, semmit sem tehetnek a népellenes, családellenes intézkedésekkel szemben. Arra pedig máig sem ébredtek rá igen sokan, hogy ezeknek az internacionalistából kozmopolitává átvedlett — valójában megmaradt — áldemokratáknak alapvető módszere az ország szegénységbe betonozása, őket ugyanis a magyar lakosság érdeke, létkérdése hidegen hagyja.

Sokszor elhangzik a felismerés: az ország kettészakadt. Ez sajnos valóban így van. Az egyik oldalon a közösségben gondolkodók, a nemzeti értékek fontosságát megértők vannak, akik tisztában vannak vele, hogy egyéni sorsuk, boldogulásuk szorosan összefügg az egész nemzet helyzetével. A másik oldalhoz pedig azok tartoznak, akik képtelenek felmérni a nemzeti-közösségi együvétartozás fontosságát, Ők többnyire a hitüket vesztettek, a történelem tanulságait figyelembe venni nem tudók, akik nem veszik, hogyan vezeti félre őket a bennünket gyarmatosító Rákosi által alapított „legkedveltebb” újság, a rádió, a tévé propagandagépezete, ahogy ezek az intézmények ma is a Rákosi-utódok kezében vannak és ott folytatják a lakosság megdolgozását, ahol 1989-ben abbahagyták. Ők, a másik oldalon lévők elsiklanak amellett a bűnős folyamat mellett, ahogyan a volt megszállók népellenes kiszolgálói — akik ma meghatározóak a parlamentben, a kormányban — átjátsszák az ország javait, a mi jövő jólétünk alapjait a nemzetközi pénzvilág hatalmasságainak a kezébe, akik azután monopolhelyzetükben diktálhatják az árakat és tehetnek kiszolgáltatott szolgáikká bennünket.

Ma két tényezőnek kell megvalósulni ahhoz, hogy az ország jó irányba induljon. Az egyik, hogy a lakosság, a nemzet megértse a fenti gondolatokat, hogy nem lehet a kormányrudat, sorsunk és lehetőségeink alakítását olyan