Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-12-01 / 7. szám
12. oldal ÍZITTVAKÖfeT 1998. december Igaz emberek Múlt hónapban felhívott telefonon Los Angelesben élő barátom és ’56-os harcostársam Lassan György és segítségemet kérte. Lassan Györgyről tudni kell, hogy 1956-ban a forradalom első napjától az utolsóig részt vett a fegyveres harcokban. A forradalom leverése után külföldre menekült, és az ’56-os Magyarok Világszövetségének megszervezése elsősorban az Ő nevéhez fűződik. Most arra kérte segítségemet, hogy a forradalom évfordulójának közeledtével segítsek szemtanúkat keresni ahhoz az ütközethez, ami 1956. november 9-én zajlott le Tarján községben, mert szeretne ennek emlékére egy emléktáblát elhelyezni. A feladat nem látszott könnyűnek, hiszen 42 év telt el az események óta. Él-e még valaki a szemtanúk közül? És ha él, sikerül-e megtalálni? És ha igen, mer-e őszintén beszélni? Ha sikerül néhány szemtanút megszólaltatni, és az ütközetet rekonstruálni, engedélyezik-e egy emléktábla felállítását? Mert tudtam, hogy a vidéki polgármesterek nagy része a régi falusi nomenklatúra (TSZ elnök, tanácselnök, párttitkár) soraiból kerültek ki, akiknek a szemében még ma is vörös posztó 1956. Ilyen előzmények után kissé szorongva hívtam fel telefonon a tarjáni polgármesteri hivatalt, és kértem a polgármester urat. Kellemes férfihang jelentkezett, és amikor elmondtam, hogy milyen ügyben keresem, a legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy nála hitelesebb szemtanút nem találok a faluban. Másnapra már meg is beszéltünk egy találkozót. Feleségemmel együtt indultunk a Tatabánya melletti kis községbe, és rövidesen a tarjáni polgármesteri hivatalban voltunk. A polgármester barátságosan jött elénk: Fülöp István vagyok, fáradjanak be. A jó ízléssel berendezett irodában kölcsönös ismerkedő mondatok után rátért arra, amiért tulajdonképpen eljöttünk. Elmondta, hogy 1956-ban 12 éves fiú volt és november 9-én reggel kenyérért álltak sorba, amikor a község keleti szélén gyülekezni kezdtek a szabadságharcosok, akik előző este teherautókkal érkeztek és a község lakói szeretettel adtak nekik szállást. Elmondták, hogy a Corvin-közből és a Práter utcából jönnek, mert az ellenállás teljesen reménytelen volt a nyomasztó orosz túlerővel szemben, és most az osztrák határ felé igyekeznek. Közben a község nyugati határán szovjet tankok és tehergépkocsikon gyalogság tűnt fel. Ugyanis voltak „jó magyarok”, akik az éjszaka folyamán elmentek Tatára, az ottani szovjet parancsnokságra, és jelentették, hogy ,,Tarjánban ellenforradalmárok fészkelték be magukat”. A község központjában, a templom közelében találkozott a két csapat. A küzdelem kezdetben egyenlőtlennek mutatkozott, hiszen a szovjetek tankokkal és jól kiképzett katonákkal álltak az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a szabadságharcosok zömmel kiképzetlen fiatalok, gyalogsági fegyverekkel. Heves tűzharc bontakozott ki, mely mindkét oldalon súlyos veszteségeket okozott. A szovjetek technikai fölényét a szabadságharcosok lelkesedése, elszántsága és a helyi lakosok segítő tájékoztatása ellensúlyozta. Mindkét oldalon több tucat halott, ill. sebesült volt a veszteség. A polgármester úr kijött velünk a helyszínre és ott mutatta meg, hogy hol álltak a szovjet tankok, merre lőttek, melyik házat találták el. Megmutatta melyik árokba vonszolták hátra a halottaikat és sebesültjeiket, hogy melyik házban volt a magyarok elsősegélynyújtó helye, ahol a könnyebb sérülteket ellátták, és milyen útvonalon vitték el a súlyosabb sebesülteket a tatabányai és oroszláni kórházakban. Egy idő után a szovjetek visszavonultak és Tatáról érkezett újabb erősítésekkel a községen kívül helyezkedtek el, a tankok ágyúcsöveit a községre irányozva, felszólították a lakosságot, ill. a fegyvereseket, hogy adják meg magukat. A szabadságharcosok természetesen nem várták meg a végkifejletet, hanem mikor a szovjet egységek visszavonultak, a sebesültek elszállításával egyidejűleg megkezdték a községből való „kiszivárgást”, így a falunak sem lett bántódása és a harcosok is megmenekültek a fogságtól. És most jött a meglepetés! Fülöp István elmondta, hogy ez a csata olyan mély benyomást hagyott nemcsak benne, hanem az egész községben, hogy már 1990-ben egy emlékművet állítottak a csata színhelyén, és minden évben ott koszorúznak október 23-án a forradalom emlékére. Ezután kimentünk a temetőbe, ahol egy kis díszparcella van kialakítva a II. Világháborúban itt elesett katonák tiszteletére. Középen áll egy nagy márványoszlop, az egyik oldalán a magyar, másik oldalán a német hősi halottak neveivel, a harmadik oldalán pedig az 1956-ban itt elesett és eltemetett szabadságharcosok nevei vannak felvésve. Könnybe lábadt a szemem és összeszorult a torkom. Ez nem lehet igaz! Egy kis község lakói és lelkes polgármestere az első pillanatban, mikor lehetőség adódott, amikor még Magyarországon tartózkodtak a szovjet megszálló csapatok, önzetlenül, spontán, nem várva dicséretet, jutalmat, kitüntetést, csupán a hazafiúi lelkesedéstől és a nemzeti büszkeségtől vezérelve emlékművet mert emelni 1956 tiszteletére. Ez mindennél nemesebb gondolkodásra vall. Ezek az igaz emberek! Nem a magamutogatás, nem a TV-ben való szerpelés, nem a feltűnési viszketegség a vezérlőelvük, hanem a szívből jövő őszinteség. Amíg Lassan Györgyök vezetik az ’56-os nemzeti emigráció szervezeteit, és amíg Fülöp Istvánok lesznek polgármesterek Magyarországon, addig 1956 emléke jó kezekben van, amit a legelszántabb történelemhamisító reformkommunisták sem tudnak elorozni a Pesti Srácoktól. Sz. R. FIGYELEM! A SZITTYAKÜRT VILÁGHLÓZAT HONLAPJA ELÉRHETŐ A KÖVETKEZŐ CÍMEN: http://web.cetlink.net/ ~ szittya/ A SZITTYAKÜRT DRÓTPOSTA (email) LEVELEZÉSI CÍME: szitta@cetlink.net Kérjük kedves olvasóinkat akik számítógéppel és emailel rendelkeznek küldjék be címüket a SZITTYAKÜRT emeilre A nemzettudat A tenni akarók körében sok szó esik a magyarság nemzettudatának, magyarságtudatának hiányosságáról, vagy éppenséggel teljes hiányáról. Ha azonban ezen hiányosságok orvoslásáról esik szó, akkor nagyon megoszlanak a vélemények a teendőket illetően. Létezik egy ködös elképzelés, hogy a kérdés nyitját történelmünkben és sajátos műveltségünkben kell keresni, de hogy innen hogyan tovább, azt csak néhány gondolkodó látja. Nem állunk jobban a nemzettudat tartalmi meghatározásával sem. Pedig ha nemzeti sorskérdéseinket meg akarjuk oldani, akkor annak világos és érthető megfogalmazása elengedhetetlen követelmény, amely nélkül a vaksötétségbe bolyonghatunk csupán. Tudnunk kell, hogyan jutottunk a mai, kilátástalan helyzetünkhöz, s mit kell tennünk ahhoz, hogy elinduljunk a felemelkedésünkhöz vezető ösvényeken. íme, a nemzettudat megfogalmazása: A nemzettudat egy szilárd, egységes és átfogó, alkotó töltetű, nemzeti önismeretből táplálkozó közösségtudat. Az együvé tartozás, az egymásra utaltság tudata, amelynek birtokában képesek vagyunk vállalni a közös sorsot. Egy nép, amely ezen erényeket éli, képes megoldani nemzeti sorskérdéseit. Az új kőkorban a termékenységi vallás volt az akkori közösségek, a lét, a megmaradás vezéreszméje, melynek megtestesítője a termékenység istennője (a magyar Nagyboldogasszony) volt. A királyságok és császárságok korában az uralkodóhoz való hűség volt a közösséget átfogó és irányító eszme. A nemzeti társadalmak kifejlődésével pedig a nemzeti vezéreszme emelkedett eszményi magaslatba, s lett a nép, a társadalom boldogulásának ura és őrangyala. A nemzettudat tehát az alkotó töltetű nemzeti önismeret, amely kapcsán kiművelődik a társadalmat vezérlő eszme, ami viszont nem más, mint az anyag, a fizikai lét, a biztonság, a közerkölcs és boldogulás őre, eszmei védelmezője. A társadalmat átfogó vezéreszme hiányában a közösség egyedeire bomlik, a polgár elveszti az együvé tartozás tudatát, képtelenné válik a közös ügyek védelmezésére, és sorsa a teljes kiszolgáltatottság lesz. Ahhoz, hogy a társadalmi élet kiegyensúlyozott legyen és a polgár biztonságban érezhesse magát, négy tényezőnek kell jelen lenni a közösségi életben, amelyek a következők: a/ fizikai közelség, b/ a közös nyelv, cl a társadalmat vezérlő eszme, dl a vezéreszmét átszövő mélységes istenhit. Ezen tényezőket nem lehet besorolni fontossági sorrendben, mert együttesen alkotják az egészet. Azon társadalom, amelyikből akár csak egy is hiányzik, mankókon jár. Napjaink fejlett anyagi műveltsége a közösségi munka eredménye. A közösségi életforma eredményezi azon lehetőségeket, amelyeket az egyén kihasználhat boldogulása érdekében. Ez egyébként a közösség érdeke is. Egy gazdag, jómódú társadalom gazdag polgárokból tevődik össze. Az egyén első rangú érdeke tehát, hogy megalkuvás nélkül védelmezze a közösségi érdeket, mert azzal saját érdekét védelmezi. Az egészséges és életerős közösségi élet nem létezhet közösségi vezéreszme nélkül. Szó esett a nemzeti önismeretről, amelyből kiművelődik a nemzeti vezéreszme. Igen, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagából, hanem valamiből való. Miből? Nemzet érdekű történetírásból! A magyar történetírást a nemzetellenesség jellemzi. Tele van tévedésekkel, tudatos hamisításokkal, és nem utolsó sorban lekicsinylő, megalázó tételekkel, amelyek mérgezik a nemzeti lelkületet, torzítják az önszemléletet, tompítják a tudatot. Ezen történetírás eredményezte, hogy a magyarságból kiölték a nemzeti önbecsülés árnyalatát is. Ahhoz, hogy helyzetünkön változtatni tudjunk, történetírásunkat kell megtisztítani mindazon káros kacattól, amelyet az elmúlt századok során az idegen érdek rávakolt. Radics Géza Még mindig aktuális kérdés Hogy is mondta, Szepesikém? , A Himnusz hangjai mellett lopnak, fosztogatnak és gyilkolnak... ” Önnek jobban kellett volna ismerni a magyar ifjúságot, aki nap, mint nap figyelte világversenyeken nagyszerű küzdelmeit a magyar ifjúságnak. Mert ott sem mások, mint c s a k a magyar ifjúság küzdött a magyar színekért. Vannak, akik a sportpályákon - de vannak, akik ha kell, a barikádokon is tudnak küzdeni a magyar színekért: a piros-fehér-zöldért, a magyar szabadságért. Ezek soraiból kerültek ki a világhírű magyar sportolók: a Puskások, Iharosok, Kocsisok... Ezek soraiból kerültek ki a világhírű Névtelenek. Csak Névtelenek, de mindnyájunknak a legdrágábbak. Ezek soraiból indul az Olimpiára egy kis hányada, hogy hirdessék ország-világ előtt a magyar ifjúság megtörhetetlenségét... és a Himnusz hangjai mellett nem fosztogatni, hanem újra nemes vetélkedés közben győzelmeket szerezni. Mi tudjuk, hogy magas fokon áll erkölcsiség dolgában. Ezért nem is mondunk ellent, ha nem fogja közvetíteni a sporteseményeket, mert mi nagyon jól ismerjük erkölcsiségét, s tudjuk, hogy nem való önhöz ezeknek a fosztogatóknak, testvéreinknek vetélkedését közvetíteni. Mi ezt belátjuk, s köszönjük az eddigi közreműködését. Minden tisztelet nélkül Egyeg Zoltán Magyar Függetlenség, 1956. nov. 1.
