Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-12-01 / 7. szám
1998. december *ZITT<MKÖfcT 9.oldal napon még kedvező légkörben induló tanácskozások, miként ez előrelátható volt, akárcsak a Prágához intézett magyar diplomáciai jegyzék, semmi eredménnyel sem jártak. A tárgyaló magyar kormányküldöttségnek az 1910-es népszámlálás alapján felvázolt etnográfiai határra vonatkozó javaslata a cseh-szlovákok merev ellenzésével találkozik, s így október 13-án a tárgyalások megszakadtak... Miután Magyarországnak nem sikerült Csehszlovákiával jogos területi igényét közvetlen tárgyalások útján rendezni - a müncheni döntés szellemében -, a négy nagyhatalmi konferencia mielőbbi összehívása céljából megtette a szükséges diplomáciai lépéseket. Magyarország feltétlenül négyhatalmi döntés tárgyává kívánta tenni a magyar-szlovák vitát. Ezt az óhaját nemcsak Berlin és Róma, de Párizs és London irányában is nagy nyomatékkai ismételte meg. Erről tanúskodik Chamberlain válaszlevelének tartalma is: „...Az az őszinte óhajunk, hogy ez alkalommal elérhető legyen egy jóakarat sugallta, s minden érdekelt fél jogán és érdekein alapuló egyezmény, amely enyhíti a nemzetiségi sérelmeket. ” Halifax lord pedig október 24-én Edinburghban tartott beszédében kijelentette, hogy „őfelsége kormánya elismeri, hogy Magyarországnak jogos követelései vannak, s reméli, hogy békés tárgyalások útján lesznek kielégíthetők. ” Időközben a magyar kormány arról is értesült, hogy a franciák nem tartják kívánatosnak egy újabb négyhatalmi konferencia összehívását. Churchill hat nappal München után ezeket a szavakat mondta az angol alsóházban: ,,A középeurópai államok szövetségi rendszere (kis-entente), melyet Franciaország saját biztosítékának tekintett, elpusztult és én nem látok semmiféle lehetőséget annak visszaállítására.” Tardieu pedig kimondta ófranciák számára annyira fájdalmas megállapítást: „Ismét Németország az úr Közép-Európában!” Ilyen körülmények között a magyar kormány népszavazás útján történő döntést ajánlott a cseh-szlovák politika szorgalmazta Berlin-Róma döntőbíráskodáshoz. Ennek előkészítése végett Rómába kabinetfőnökét, gróf Csáky Istvánt küldötte, Mussolini támogatását kérve Magyarország területi igényeinek érvényesítésében. Az olasz államfő nemcsak helyeselte a tervezett magyar lépést, de annak azonnali megtételét ajánlotta Magyarország területi igényeinek legmesszebbmenő támogatásával. Berlinbe Darányi Kálmán vitte Horthynak Hitlerhez intézett levelét, amelyben a magyar területi igények jóindulatú támogatását kérte. A Hitlerrel történt találkozó részleteiről Darányi városmajori lakásán Milotay Istvánnak, a legnagyobb magyar publicisták egyikének így számolt be: , ,A Führer kissé hideg szívélyességgel fogadott. Mindjárt hellyel kínált meg egy nagy kerek asztal mellett. Miután egészségemet illetőleg érdeklődésére megnyugtató választ adtam, udvariasan megkérdezte, mi jót hoztam, mivel állhat rendelkezésemre ? Én erre bejelentettem, hogy a kormányzó úr sajátkezű levelét hoztam, s a levelet mindjárt át akartam nyújtani neki. O azonban nem nyúlt utána, így kínos zavaromban le kellett tennem az asztalra. A levél ott hevert kettőnk között, az asztal közepén, mint egy demarkációs vonalon, amelyet egyikfél sem akart átlépni. Én nem tolhattam hozzá közelebb a levelet, mert ez erőszakoskodásnak számított volna, se arra nem kérhettem, hogy bontsa fel azonnal, mert ez ugyanilyen udvariatlan sürgetést jelentett volna. Hitler még pár percig a parázson ültetett. Mondhatom, kínos pár perc volt, pár órának is beillett volna. Végre mégis megszánt. Felbontotta és átfutotta a levelet, aztán maga elé nézve kis gondolkozás után, csöndesen szemrehányó hangon azt mondta:- Látja, kedves Darányi, a kormányzó úr a magyar területi igények jóindulatú méltánylását, támogatását kéri tőlem a szlovákokkal szemben. De hiszen én annak idején az egész Szlovákiát felajánlottam önöknek. Azt akartam, hogy a cseh-szlovák vircsaftnak emléke se maradjon. Ennek ellenében csak azt kértem, hogy önök tüntetésképpen vonuljanak fel a szlovák határon. A magyar kormány, illetve a kormányzó úr, az antanthatalmakra való tekintettel elutasította ezt a kérésemet. Most viszont pár kisebbnagyobb magyar város, vagy község átcsatolásához kéri segítségemet. Közben - mint erről értesültünk - Imrédy miniszterelnök úr, nem diplomáciai, de magánúton, azzal a kérdéssel fordult az angol kormányhoz, hogy ha Németország önöket megtámadná, Magyarország számíthat-e Anglia támogatására? Úgy tudom, hogy erre a kérdésre onnan nemleges választ kaptak. Itt Hitler pár percig hallgatott. Aztán így folytatta: - Nem értem, hogy jöttek önök erre a gondolatra. Nekünk barátokra, de őszinte barátokra van szükségünk a Kárpátokon túl. Igazán őszinte barátokra... Mondja meg a kormányzó úrnak, hogy kívánságát a lehetőségig méltányolni fogom... Ezután még pár percig beszélgettünk semleges dolgokról, aztán köszönetemet nyilvánítva elköszöntem...” Tizenöt esztendővel ezelőtt Sirchich László, a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmányának elnöke Clevelandban még halálos ágyáról fölkelve fogadta e sorok íróját, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom és a Szittyakürt tisztelgő látogatását. Zsoltáros hangján még őrhelyeket, lehetőségposztokat jelöl a MSzM és a Szittyakürt számára. Alig hetvenkét órával később, 1983. július 29-én nemes szíve megszűnt dobogni... Sirchich Lászlót már zászlóvá sodorta a megélt sors, amikor 1979-ben az „írás és a szolgálat ” jegyében megjelentette ,,A Felvidék az ezeréves magyar államtesten - Magyarok Csehszlovákiában” című történelmi tanulmányát. A kettős járomba kényszerített felvidéki magyarság zsoltárát, annak a felvidéki magyarságnak, amelyik húsz esztendős lelki magatartásának hű tolmácsaként pártjának, az „Egyesült Magyar Párt ”-nak 1938 őszén elhangzó deklarációja szellemében jelenti be, hogy ragaszkodik népi önrendelkezési jogához, és maga veszi kezébe sorsának intézését. Ez a kiáltvány a bécsi döntést jóval megelőzve, a felvidéki magyarság megmásíthatatlan akaratának ma már történelmi dokumentuma. Az 1938. november 2-án Bécsben, a Belvedere palotában összeülő németolasz döntőbíróság által megállapított magyar-szlovák határ - írja a felvidéki magyarság lángra csavart hitével írt történelmi tanulmányában Sirshich László -, az első olyan rendezése a történelemnek, amely - nagyjából - néprajzi elvek alapján történt. Az 1938. december 15- én megejtett magyar népszámlálás szerint a visszatérő területen a lakosság száma 1 032 356 lélek volt. A Rádl Emanuel kiváló cseh tudós szerint is megbízhatatlan csehszlovák népszámlálások 1930-as adatai szerint ezen a területen mindössze 27,7 százalék szlovák élt. Az 1938-as korrekt magyar statisztika viszont a visszacsatolt terület népességének csupán 11,9 százalékát találta szlováknak. Legalább 80 000 magyar A soproni Rákóczi Ferenc hadapródiskola díszőrsége Kassán, 1938. november 11-én, a Fejedelem sírja előtt maradt szlovák uralom alatt, jelentős szórványok, továbbá Pozsony és a nyitrai összefüggő magyar nyelvsziget magyarjai. Ez a magyar népcsoport, az 1945-ben elhurcolt, a Szovjetunióból halálos betegen visszaszállított, s a mirovi börtönben elhunyt Esterházy János vezetésével, mindenféle példamutató hűséggel és bátorsággal küzdött jogaiért, fennmaradásáért a Tiso-Tuka-Mach- Karmasin-i, német protektorátus alatt álló Szlovákiában. A történelmi igazság, de a célzatos beállítások is megkívánják annak hangsúlyozását, hogy Magyarország a Párizskörnyéki békeparancsnok okozta krízises 1938 őszén sem feledkezett meg revíziós politikájának ama alapelvéről, amely ugyanazon hatalmaknak a közreműködésével óhajtotta elérni a trianoni szerződés felülvizsgálatát, amelyek ezt a végzetes közép-dunai „rendezést” létrehozták. Ha másként történt, egyáltalán nem az akkori magyar vezetésen múlott... Az oly ritkán tapasztalható, de a nemzetközi életben elengedhetetlen tárgyilagosság rovására menne annak a - későbbi hideg magyar-szlovák viszonyt jelentős mértékben meghatározó - körülménynek elhallgatása is, hogy Bécsben Ciano olasz külügyminiszter volt a jogos magyar követeléseket rokonszenvvel támogató tárgyalófél, Ribbentrop inkább a szlovák álláspont felé teendő engedmények irányába exponálta magát. A tiszta és becsületes népszavazást kérő magyar álláspontot - Benes kérésére - a bécsi döntéskor is figyelmen kívül hagyták, de a döntést követően a Felvidékre bevonuló honvédcsapatok fogadtatása, a magyar testvériség feledhetetlen megnyilatkozásai felértek egy népszavazással! Nem felejtjük a Munkács-környéki magyar és rutén felkelők vérét sem, akik a Csonkahaza szabadcsapatosaival együtt harcoltak. Nevüket hatvan évvel ezelőtt ők is vérükkel karcolták a munkácsi várbörtön falába. Könnyezve olvastuk a felírást: „Azt mondják kívül a csehek, holnap már bevonulnak ide a magyar testvérek. Nem hiába harcoltunk! Minket, ezt is beszélik odakinn, Hovára visznek...” Amilyen híresek történelmileg Rákóczi tótjai, ruténjai, éppoly hazafias rangot vívtak ki maguknak az első világháború folyamán, Manilova magaslatán Ugocsa rutén fiai, Nekünk ’56-os szabadságharcosoknak drága a honért hullatott nemzetiségeink vére is. Major Tibor
