Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)

1998-12-01 / 7. szám

2. oldal

ÍZITTVAKÖfeT

1998. december

Kárpát-medencei

ősmúltunk

TÖMÖRI ZSUZSA

Népi öntudatunk és nemzeti fennmaradásunk alapköve múltunk, s főleg régmúltunk ismerete. Ősi emlékezetünk a teremtés hajnaláig visz bennünket vissza, s ekkor születő nyelvünk a Teremtés nagy történésének pontos híradója. Minél mélyebben hatolunk a múltba időben, annál közelebb kerülünk kárpát-medencei őshazánk területéhez. Történelmünket vizsgálva mind nyilvánvalóbbá válik a tény, hogy minden ősi műveltség eredetének szála a Kárpát-medencéhez vezet. ,,A minden út Rómába vezet ” kierőszakolt közmondás éppen úgy, mint a nyugati történelemírás, is ezt a tényt igyekszik minden erővel kendőzni. Ezen igyekezet természetes oka az, hogy minden ember csak a saját értelmi és tapasztalati szintjén képes a világot felfogni, jelenségeit vizsgálni. A nyugati műveltségek különböző ágait rendszerező szakemberek az indoeurópaiak feltűnése előtti kor műveltségét mindig az ismertnek, s indoeurópainak hitt nép neve elé függesztett ,,pre” szócskával jelölik, de azt semmi esetre sem hajlandók beismerni, hogy ez a „pre” elnevezés egy ragozó nyelvű társadalom nyelvével és műveltségével kapcsolatos. Már csekély kutatás után is szembetűnő, hogy nemcsak ezek a pre műveltségek, de az indoeurópai népek kezdetei is magyar nyelvünk emlékeit őrzik.

Az őstudás minden kincse nem tudósok könyveiben, de a nép ajkán maradt reánk. Annak a népnek az ajkán, akit mai napig is elrekesztő módon, mint nemzettesttől, nemzeti szellemtől, nemzeti egységtől különálló lényként kezelünk. Egyszerű, mucsai és bugaci jelzőket akasztunk rá, kioktatjuk, és minden igyekezetünkkel silány városi keretbe akarjuk kényszeríteni időtlen korokat ringató ősműveltségét. Viszont, ha a magyar szellem jellegzetes termékeiről akarunk beszélni, akkor népdalról, népművészetről, népzenéről, népi táncról beszélünk. Minden városi önérzetünk dacára tudatalattink még emlékezik arra, hogy ki őrizte meg ezt az ősműveltséget, s igazán magyarnak a népit ismeri fel, különösen akkor, ha saját ismerettárunk silánynak bizonyul egy-egy tárgykörön belül, s vissza kell nyúlnunk ősemlékeink kincsesházába.

Ahhoz, hogy a világjelenségeit, nyelveit, történelmét a valóságnak megfelelően értékelhessük, ismernünk kell mindenek előtt ősmagyar műveltségünket. Gáncsoskodó áltudósok gyakran vetik szemünkre, hogy az ősmúltat megismerni lehetetlen. Erre csak a következő választ tudom adni: az ősmúlí minden paránya bennünk éled naponta újjá, s a génjeinkbe rejtett ismeret bármikor közénk tudja varázsolni őseink világát, ha mi is úgy akarjuk. E munka elvégzéséhez szükséges legfontosabb tennivalóink:

1. Nyelvünk tökéletes ismerete, mely nemcsak nyelvi és hangtani szempontból szólal meg ajkainkon kifogástalanul, noha ez sem kevés, de ismerjük meg ősi hangjaink eredetét, az egyhangú szavak

1 L. A. Waddell The Pohoenician Origin of Britons Scots and Angli-Saxons, XII. fejezet.

értelmén át bokrosodó szógyökeinkig, melyek 90%-át idegeneknek adták át indoeurópai emlőkön nevelkedő nyelvészeink. Mindenek előtt ismerjük meg nyelvünk lelkét, s azt a világképet, mely a teremtés nagy művét is szerkezetébe rejtette.

2. Jelképrendszerünk jelentéstartalmának ismerete. Ez alatt nem azt értem, hogy íróasztal mellett miként okoskodunk egy-egy jelkép értelmén, hanem első kézből ismerjük meg értelmét azoktól, akik ezeket az emlékeket sok ezer éven át megőrizték.

3. Ősműveltségünk egységének, s annak felismerése, hogy magyar műveltségünk minden megnyilvánulása mindig egymást támogatja: amit elmond a nyelv szerkezete, megtaláljuk a teremtett világban, faragásainkban, írásunkban, s dalainkban is.

4. Mindenek előtt fel kell ismernünk azt a lelket, ami egy-egy műveltséget éltet. Ha egy-egy ősműveltség lelki beállítottsága ismerős, ha magunkhoz közelállónak érezzük, akkor biztosan megtaláljuk a rokonság egyéb, anyagi feltételeit is.

A tanulással karöltve tisztáznunk kell az idegenek által meghatározott, tudományosnak nevezett, tarthatatlan fogalmakat. Most csak néhányat említek.

1. Tisztáznunk kell a most használatban lévő faji és nyelvi osztályok kiben, miben létét, hogy a történelemkönyvekben gyakran előforduló nevek kit fednek?

a/ Kit értenek az árja elnevezés alatt?

Ez az elnevezés még akkor is bizonytalan volt, mielőtt a II. világháborúban politikai fajelmélet kisajátító ttjává nem vált. L. A. Waddell, az Angol Királyi Antropológiai Intézet tagja, valamint az Indiai Régészeti Felmérések tudósa, a Londoni Egyetem Tibettel kapcsolatos tudományok tanára 1924-ben a következőket mondotta: ,,Bárhogy álljon is a dolog, a nordikus rassz egyáltalán nem használható az árja-faj párhuzamos kifejezéseként, mivel az északiak csak későn kialakult ága az árják egyik alosztályának. Korábbi munkáimban a divatot követve, vagy attól félrevezettetve, én is alkalmaztam ezt az (árja) kifejezést a mondott párhuzamos értelemben, bár a legtöbb esetben tiltakozólag hozzáfűzve, hogy az úgynevezett nordikus rosszról van szó. Ezt a kifejezést most már még ilyen vonatkozásban is teljesen el kell hagynunk, ha el akarjuk kerülni a szükségtelen zavart és anakronizmust. ”l Munkája számtalan tudós véleményét sorolja fel, de kérdésére kielégítő választ nem talál azért, mert népünk műveltségét, eredetét nem ismerte.

William Crawford a Kalevala angol fordítója, Isaac Taylor, és professzor Sayce munkáját idézi, melyet a Brit Nyelvészeti Társaság előtt olvastak fel, s melyben az árják finn eredete mellett törtek lándzsát, s az árja-finn különválást legalább ötezer évvel ezelőttre tették.

b/ Kik a velünk kapcsolatban gyakran emlegetett turáni népek?

Ha a turáni alföldön ringott bölcsőjük, az etruszkok ősanyját miért nevezték Turánnak, miért emeltek neki szobrot tízezer évekkel ezelőtt a Laussel-i Vénusnak ismert alkotásban Nyugat-Európában, s miért neveztek el róla folyót a Kárpát-medencében?

c/ Mi a pontos meghatározása a napjainkban indoeurópaivá előléptetett indogermán népeknek?

2. Vallás terén tisztázandó:

a/ A tudománytalan „sámánizmus” kifejezés mit takar? Eddig, mint sötét lepedőt egymástól teljesen különálló népekre és fogalmakra borítják, s közben elfelejtik az illető néptől magától megkérdezni, hogy vallását minek nevezi, miért, mi az értelme az általuk használt szónak, s milyen lelki töltettel terhes?

Ugyanakkor a sámánizmus kifejezést nem használják annak a népnek a vallására, melynek nyelvszerkezete, gondolati egysége is megkívánja ezt. Itt a ma sumirnak nevezett nép hitrendszerére gondolok, s későbben részleteiben is tárgyalom.

b/ Magyar ősvallásunkat is a sámánizmus egy változataként említik. Fehér M. Jenő a középkori inkvizíció „sámánok” elleni jegyzőkönyveit tárgyalva megemlíti, hogy csak azért használja a sámán szót, hogy az ezen felnőtt történészek helytelen szóhasználatát követve azok felfigyeljenek mondanivalójára. Szinte elképzelhetetlen, hogy Magyarországon magyar néprajzos, történész, nyelvész pontos megfogalmazásban és tartalmi értékben ne tudná, hogy kik voltak a mag papok, a táltosok, a nézők, a látók, a javasok, a gyulák, s folytathatnám a sort. S mégis így van, mivel a környező népek szótárából ezek a fogalmak hiányoznak, ők sem használják. Pedig mennyi értékkel fosztják meg ezzel az emberiség tudatvilágát!

3. Ősnyelvünk és őstörzseink ismerete nélkül nem láthatjuk tisztán az európai nyelvek és népek kialakulásának folyamatát. Ilyen máig feloldatlan kérdés például Almos szerepe, a folyamközi műveltséggel való kapcsolatunk mibenléte, s a Bizáncba látogató turkok kilétének kérdése. Mindezek a kérdések könnyen megválaszolhatók a Magyar Adorján által kidolgozott őstörzsi szerkezet ismeretében.

4. Az indoeurópai utódnyelvek a saját nyelvükbe rendszert kívánva vinni, megalkották a nyelvek kalodáját: a nyelvcsaládi hovatartozások elméletét. Nyelvünk határtalan fejlődésre képes szerkezete ezt a keretet szükségszerűen szétrobbantja, s ékesen bizonyítja ennek a mesterséges képződménynek a tarthatatlanságát. Ezt kendőzendő, az indoeurópai nyelvészet emlőin nevelkedő tudósaink nagy része értelmi és hangtani síkon egyaránt összetartozó, egy szóbokorba tartozó szavakat a környező népeknek adományozza. Erről szép tanulmányt írt Dr. Marácz László nyelvész professzor, a Magyarságtudományi Értesítő 3. számában. Ha a valóságnak megfelelően néznénk ezen eladományozott szavakat, látnánk, hogy szomszédaink nyelvében ezek hol, mikor, hogyan jelentek meg, s így a nyelvfejlődés szerves voltán nem ütnénk csorbát.

Népünk őstudat - egyéni tudat -, népi tudat egységét a magyartól idegen műveltségek nem értik, noha ennek halovány, átöröklött emléke ott is megtalálható, de csak a magyar gondolatrendszer segítségével lehet fellelni.

5. Nyelvünk számtalan, eddig nem tárgyalt jelensége vár feldolgozásra, tudatosításra. Ilyenek például:

a/ Az őshangok magyar jelentése b/ Az anyag-erőny (energia) nyelvünkben való megjelenése, az ezzel kapcsolatos

c/ Szómegfordítás törvénye, s ennek bővebb jelentése

d/ Szócsoportjaink egysége, szétágazásai és származékműveltségekben való megjelenésük mikéntje, arányszámai. Itt nem az a kérdés, hogy ez, vagy az a nyelv rokon-e a magyarral, hanem, hogy mely őstörzsek szerepelnek nyelvében, s milyen arányban.

e/ A természeti ősszavak és műveltségi szavak rendszerének kidolgozása: csak természeti ősszóból keletkezhet műveltségi szó.

Amennyiben egy szó két nyelvben közös, s az egyikből hiányzik a természeti ősszó alap, ott csak átvételről beszélhetünk, Magyar Adorján meglátása szerint.

5. A magyar gondolatközlés eddig figyelmen kívül hagyott dolgainak tudatosítása:

a/ Szöveg nélküli dalok és a nyelv kapcsolatai

b/ A magyar tánc, mint gondolatközlő eszköz. Egy példa: a délvidéki háború idején a magyar távolbalátóban népitánc vetélkedő volt az éjféli órákban. A délvidéki táncok egy pontjánál az egyik bíró felugrott azzal, hogy mi ez? Ezek a fiatalok háborúba indulnak, s most búcsúznak. Egész Magyarországon talán ő volt az egyedüli ember, de legalább is az egyedüli „városi” magyar, aki e tánc üzenetét megértette. Mennyi fontos értesüléstől esünk el ezzel, melynek megértése létbe vágóan fontos lenne.

cl Egybecsengések használata szükség esetén. Ilyen volt az 1848-as szabadságharcunk idején a veszély esetén egymásnak sietve küldött kis csomag kávé, mely azt jelentette: cave! Vigyázz! Habsburg ügynökök keresik a ház urát! Az ilyen egybecsengések ősi szobrok mondanivalójában, képírásokban gyakran előfordulnak, s ezek csak a magyar nyelv segítségével oldhatók fel.

d/ Ősidőkben kialakult jelképrendszerek ismerete. Ezek mindig a használó népcsoport közvetlen környezetének, lelki beállítottságának tükörképei.

e/ A hang, jelkép, szó és írásjel kialakulásának magyar kapcsolatai, melyek háromdimenziós világunkban való elindulásunk tükörképei. Nagyszerű példa erre a K hangutánzó szóból kialakult KŐ szavunk, s a kő pattintásából, koccantásából keletkező ÉK fogalma, s rovásunk K betűjének ék alakja; mikor sziklát pattintunk, mindig több ék pattan egyszerre, s így a K hang a többes számot is jelentette. Sziklát pattintva szikrák születnek. Ez a hang és hangcsoport nyilvánvalóan sziklás vidék lakóinak szótárában keletkezett, kik önmagukat is KUN, KAN néven nevezték. Keménykötésű emberek, kik a szikla hátán is megélnek. S, hogy ez a megélés nem csak akármilyen volt, kiderül abból, hogy valamennyi európai nyelvben a főzés alapszava a kő szavunk, s a mi kő-köveszt gondolatsorunkat követi.

Hasonló eredményeket érünk el a G hang kutatásánál, de itt a lágy G hang birodalmában dombos, lankás világgal találkozunk.

f/ Rovásunk, írásunk, s a kettő közötti különbség beható ismerete. Mi vagyunk' a világ egyetlen olyan népe, mely saját írását nem használja azzal a kifogással, hogy a 20. században ez idejét múlta. Miért nem idejét múlt a kínai, a héber, az igen későn született, mesterségesen gyártott cyrill írás használata? Miért nem idejétmúlt a saját hangjaink kifejezésére teljesen alkalmatlan, pogány római betűk használata, mely a mi rovásunk késői unokája? Ha nem ismerjük rovásunkat, írásunkat, hogyan érthessük meg őseink írott üzenetét? Hogyan tudjuk felfogni azt, hogy első írásos emlékünk nem a Halotti Beszéd szövege, hanem ezelőtt sok ezer évvel írt szövegek? Ezt az ősi kincset, mely emberi