Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-10-01 / 6. szám
1998. október-november ÍZITTVAKÖfeT 9. oldal A Kilián laktanya leomlott sarka, előtérben az első kifüstölt szovjet harckocsi romjai mi most a teendő. Pedig talán én voltam a legtanácstalanabban ebben a pillanatban. Közben Béla az egyetemistákkal, a lövészszázados a gépkocsijaival és a katonáival eltűntek a forgatagban. Egy óra elteltével ismét hívtam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletes tisztjét. Az ismét kérte az adataimat, és közölte, hogy intézkedés történt a rend helyreállítására. De hogy miféle rendre gondolt, azt nem tudtam elképzelni. A „nagy rend”, az ÁVO-s uralom helyreállítására? Vagy pedig csak a Kilián-beli rendre? Számvetést csináltam magamban. Nagy álmom, hogy felfegyverzett századokkal vonulok a Rádióhoz, és egy csapásra a magunk oldalára fordítjuk a „hadiszerencsét”, köddé foszlott. Mi maradt? Egy feltört laktanya, néhány széthordott fegyver, felfordulás, anarchia, vandalizmus, 15-20 rám felnéző, tőlem vezetést váró fiatal, és zsebemben egy szál pisztoly, amit még megtölteni sem volt időm. Szomorú mérleg. Időközben néhány katona a csepeli századból visszajött, és elmondták, hogy a Rádiónál jártak, ahol a harc egyre elkeseredettebb, nagyon sok a halott és sebesült, és jó volna a felkelőknek segíteni. Ekkor jött be egy katona a szobába, és jelentette, hogy a kapu előtt egy csomó sisakos tiszti iskolás áll, és nagy vitában vannak a civilekkel. Az ablakhoz menten, és letekintve láttam, hogy körülbelül egyszázadnyi felfegyverzett tüzértiszti iskolás, egy főtiszt - ha jól emlékszem őrnagy vagy alezredes vezetésével - arra készült, hogy a civilektől megtisztítsa a laktanyát. Ezzel elvben én is egyetértettem, mert normális körülmények között a laktanyában ne randalírozzanak nem oda való egyének, pláne ha nemcsak a hazafiúi lelkesedés, hanem a szesz is fűti őket. Azonban most rendkívüli körülmények vannak, és én ekkor fontosabbnak tartottam az ÁVH elleni harcot, mint a civilek kizavarását. A felfegyverzett katonákat meglátva megdobbant a szívem, itt a század, amivel harcba lehet indulni! Lerohantam az utcára, ahol a katonák hatalmas tömegtől körülvéve, felsorakozva álltak, és szorongatták puskáikat, amit a civilek el akartak tőlük venni. Felkapaszkodtam egy ott álló motorkerékpár nyergére, és onnan kértem a katonákat, hogy álljanak a nép mellé, és vállvetve a már harcolókkal segítsék a forradalom győzelmét. Elmondtam, hogy néhány éve én is azokat a padokat koptattam, ahol most ők tanulnak, ismerem a közös gondjainkat, és a népből származom, és most jött el az idő a szabadság kivívására. Ez volt mondanivalóm lényege, mire a tömeg hangos éljenzés közepette tiltakozásom ellenére a vállára emelt, és nagy lelkesedéssel vitt vissza a Kiliánba. Szónoklatomnak a katonákra nem nagy hatása volt, mert az emeletre érve az ablakhoz mentem, és azt láttam, hogy a tömeg és a katonák egy része egymás kezéből rángatják a puskát, míg a katonák nagyobb része zárt tömbben a Kilián kapuja felé húzódott. A telefonhoz visszaérve ismét jelentkezni akartam a Honvédelmi Minisztériumban, mikor sor került első letartóztatásomra. Kivágódott az ajtó, négy sisakos tiszti iskolás nyomult a szobába. Nyomukban 8-10 tiszt és egy civil ruhás ember. A tisztekről láttam, hogy részben a tiszti iskolásokkal jött tüzértisztek, részben a helyi alakulat zöld parolinos tisztjei, akik eddig a legénységi körletekben tartózkodtak. A civil ruhásról kiderült, hogy ő a laktanya elhárító tisztje, őrnagyi rendfokozattal. Az elhárító tisztekről tudni kell, hogy nem a honvédség, hanem a Belügyminisztérium kötelékébe tartozó ÁVH-s tisztek voltak. Most ez volt a hangadó. Közölte, hogy le vagyok tartóztatva, adjam át a fegyveremet, és elmondta, már intézkedett, hogy kísérjenek át a Fő utcára, úgy éreztem, befellegzett forradalmár pályafutásomnak. Rámordult az egyetemista kislányra, hogy mit keres itt. Ó ijedtében azt mondta, hogy félt az utcán, és ezért jött be a laktanyába. Mint később elmondta nekem, az Uránia mozi óta van velünk. Mikor kiderült, hogy tud gépelni, az őrnagy leültette az írógéphez, és kezdte diktálni a jegyzőkönyvet. „Felvétetett 1956. október 24-én 04 órakor a Kilián laktanya 3. emelet X. számú szobájában...” A fő vádpont és kérdés az volt, hogy milyen szónoklat hatására emelt engem vállára a tömeg. Még felhívtam figyelmét, vegye be a jegyzőkönyvbe, hogy mikor átadtam a fegyveremet, az nem volt megtöltve. Ö flegmán kijelentette, ne oktassam ki. Tudja ő, hogy mit kell jegyzőkönyvbe venni. ' Már láttam magam a-cel Iában, vagy a bíróság előtt, mikor bejött a szobába egy sisakos tiszti iskolás, és súgott valamit a parancsnokának. Ő kiment a folyosóra, de rövidesen visszajött, és ekkor nagy mozgás, suttogás kezdődött a szobában. Közben valamelyik emeleten eldördült egy lövés, ami ijesztően visszhangzott a boltíves folyosókon. Megütötte a fülemet egy mondat „Valami tüzért keresnek.” Megdobbant a szívem. Hiszen ez csak én lehetek, engem hívott így a műegyetemista Bélám. Az ÁVH-s őrnagy remegő kézzel tépte ki a jegyzőkönyvet az írógépből, és begyűrve a sarokban álló kályhába, igyekezett azt meggyújtani. Az ajtóban megjelent Béla 4-5 állig felfegyverzett fiatal kíséretében, és örömmel ölelkeztünk össze. Kérdezte, kik ezek, és a bentlévőkre mutatott. Azt mondtam idevaló tisztek, most tájékozódnak, ne törődjön velük, és azok néhány perc múlva már nem voltak a szobában. Béla elmondta, hogy mikor a Kiliánban nem találtak fegyvereket, elmentek a Soroksári útra a fegyvergyárba, és ott ellátták magukat fegyverekkel. Osztogatták mindenkinek, aki harcolni akart, és utána jöttek vissza a Kiliánba a katonák közé. Az elmúlt óra izgalmai után ismét hívtam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletét, ahol közölte velem az ügyeletes tiszt, hogy ne türelmetlenkedjek, mert egy szovjet páncélos dandár útban van Budapest felé, és az majd rendet csinál. Azt hittem, nem hallok jól. Felrémlett előttem az 1953-as berlini, és az 1956-os poznani események képe. Szovjet tanokkal akarják megvédeni az ÁVO-sok hatalmát a nép ellen? Láttam, hogy kik vannak az utcán, láttam kik vannak körülöttem. Ezek nem fasiszták, nem ellenforradalmárok. Ellenünk hoznak orosz tankokat? A megdöbbenés után a harag és elkeseredés lett úrrá rajtunk. Ha valóban jönnek a szovjet páncélosok, mit csinálunk? Néhány géppisztoly, néhány puska és pisztoly a T52-esek, a Joszif Sztálinok ellen? Mint katona tudtam, hogy semmi esélyünk a harcban. Egyetlen korszerű páncéltörő fegyver sem volt a hadseregnél. Mindenki tudta, hogy a második világháborúban leharcolt, a hadi használhatóság legalsó fokán álló T34-esek és tüzérségi lövegek, kerekes Maxim géppuskák, dióverőnek csúfolt múlt századi puskák képezték a magyar hadsereg alapfegyverzetét. Egyetlen fegyver, ami az utcai harcokban úgy-ahogy megállta a helyét, a „Davaj-gitámak” becézett dobtáras géppisztoly volt. Erről beszélgettünk, mikor a hajnali szürkületben a Nagyvárad tér felől feltűntek az első páncélgépkocsik. Lassan jöttek az úttest közepén, csak a fegyverek csöve szegeződött az utat szegélyező házakra. A járdán rengeteg ember volt. Azt hiszem, ezen a hajnalon kevesen aludtak Budapesten. Az emberek kiabáltak, mutogattak, sokan a páncélkocsik előtt ugráltak, hogy azok mozgását lassítsák. Végül a Páva utca magasságában megálltak a gépkocsik, és láttuk, hogy a köréjük sereglett emberekkel nagy beszélgetésben vannak, gondoltuk, nyilván van ott valaki, aki tud oroszul és azt magyarázza, hogy itt nincsenek fasiszták, és jobb ha visszafordulnak. És lám, a páncélgépkocsik megfordultak, és eltűntek a szemünk elől. Nagy öröm és megelégedés öntött el mindannyiunkat. Dicsértük az orosz tiszt bölcsességét, mert megértette, hogy itt a nép ellen kellene harcolnia. El nem mondható megkönnyebbülés volt az a tudat, hogy nem kell felvenni a reménytelen harcot a szovjet hadsereggel. Ebben a pillanatban felugatott egy géppuska. Az ablakhoz ugorva kinéztem, nyomjelzős lövedékek cikáztak végig az Üllői úton. A motorzúgás és a géppuskatűz egyre erősebben hangzott. Az emberek ijedten, egymást lökve, tiporva rohantak a mellékutcákba, a kapuk alá. A páncélkocsik pedig, melyek nyilván egy nagyobb páncélos egység felderítő szakaszának kocsijai voltak, nagy sebességgel rohantak el előttünk a Kálvin tér felé. Arra se volt időnk, hogy a sarokba támasztott fegyvereink után nyúljunk, már vége is volt. az utcán sebesülteken és halottakon kívül senkit nem lehetett látni, és csak lassan merészkedtek elő az alig ocsúdó emberek, és kezdték összeszedni a szanaszét heverő mozdulatlan, vagy még mozgó embereket. Mi is rohantunk le a földszintre, hogy valamit segítsünk. Ekkor láttam az első embert meghalni. Nem tudom, hogyan került az utcára egy fiatal páncélos hadnagy, nyilván a kíváncsi nézelődők között volt, mikor a géppuskasorozat belekaszált a tömegbe. Mikor behozták a Kilián kapujába, még volt benne élet. Az őrszoba előtt tették le, és tehetetlenül néztük szemhéjának egyre gyengülő rezgését. Vártuk, hogy a Tűzoltó utcai hátsó kapun át a közeli kórházból vagy szülőotthonból megjöjjön az orvos. Ó azonban már csak a halált tudta megállapítani. Borzasztó érzés volt. Nem! 26 évesen nem lehet véletlenül meghalni. Ha kell, akkor fegyverrel a kézben, drágán adva az életet. Úgy éreztem akkor, hogy egy szál árva géppisztollyal felveszem a harcot az egész szovjet hadsereggel. De azt hiszem, akkor mindenki így érzett, aki ott volt. Miközben a halott hadnagy mellett topogtunk, és közelünkben sebesülteket cipeltek, harckocsik lánctalpának csikorgása hallatszott egyre közelebbről. Ha nem csal az emlékezetem, eddig magyar részről nem esett egyetlen lövés sem. Rohantunk fel az emeletre, hogy fegyvereink közelében lehessünk. A lánctalp csörömpölése egyre félelmetesebben hangzott, és egyszer csak feltűntek a hatalmas acélszörnyek. Lassan, feltartóztathatatlanul közeledtek. A legfelháborítóbbnak azt a magabiztos pimaszságot tartottam, hogy nyitott ablakokkal és páncéltetőkkel jönnek, mintha csak díszszemlén vonulnának fel. Csak azok a nyitott páncélablakok és -ajtók ne lettek volna! Egy zárt harckocsira eszembe sem jutott volna lőni, de ezeknek a pimaszul nyitott ajtóknak nem tudtam ellenállni. Kibiztosítottam a géppisztolyt, előretoltam a tűzváltót, szóltam a körülöttem lévő fiúknak, és üzentem a mellettem lévő szobákba, hogy a harckocsiknak a nyílásaira célozzanak. Ekkor értek a Kilián elé a páncélosok, és szinte vezényszóra ropogtak fel a fegyverek a laktanya és a szemben lévő ház ablakaiban. Az élen haladó harckocsi motorja felbőgött, homlokgéppuskája eszeveszett lövöldözésbe kezdett, és nagy sebességgel távolodott a Kálvin tér felé. A többi harckocsi addigra becsukta a nyitott ajtókat. így már értelmetlen lett volna tovább lőni. azonban az emberek, mint a megszállottak lövöldöztek a harckocsikra, amelyek vaktában leadtak néhány géppuskasorozatot, és az élharckocsi után iramodtak. A lövegeket ekkor még nem használták. Nem felejtem el, mikor az utolsó harckocsi is elhaladt a Kilián előtt, egy kisfiú - úgy 14-15 év körüli - kirohant a Kilián kapuján, az úttest közepére kiállva dobtárcsával lőni kezdte a távolodó harckocsikat. Üvöltöttem az ablakból, bár tudtam, hogy nem hallhatja meg, hogy vigyázzon magára, bújjon fedezékbe. De ő addig húzta az elsütő billentyűt, míg a tár ki nem ürült. A harckocsik távozása után csend borult a környékre. Most újból a földszintre mentünk, hogy a Tűzoltó utca felőli összeköttetést a kórházzal állandósítsuk, mert az Üllői úton már nem volt biztonságos a közlekedés. Mintegy fél óra múlva felbolydult a laktanya. Újabb harckocsik közeledtek. Gyorsan tüzelőállást foglaltunk el az emeleti ablakokban, és vártuk a páncélosokat. Azok nagy robajjal közeledtek, most már minden nyílásuk zárva volt, és gyakran adtak le géppuskasorozatokat. Minden figyelmeztetés ellenére eszeveszett lövöldözés kezdődött, pedig ez csak felesleges lőszerpocsékolás volt. Közben a Kiliánban nem szűnt az anarchia. Most már a Tűzoltó utca felől is jöttek-mentek a fegyveres és fegyvertelen emberek. Azon a néhány tucat fiatalon kívül, akik látásból ismertek, mindenki bizalmatlanul tekintgetett rám. Hiszen egy szabályos öltözékű, fegyveres tiszt gyanúsnak tűnt. 24-e folyamán háromszor vagy négyszer vették el a géppisztolyomat. Négy-öt fegyveres körülvett, rám fogták fegyvereiket, kérdezték, ki vagyok. Hitték vagy sem, nem volt idő sokat magyarázkodni. Elkérték a géppisztolyt. Vagy lelövöm őket, vagy odaadom a fegyvert, de az is lehet, hogy ők lőnek előbb. Inkább odaadtam a géppisztolyt. Mikor felmentem az én embereimhez, felháborodtak. Ideadtak egy másik fegyvert, majd elmentek öten-hatan, és nemsokára - ki tudja honnan - három-négy újabb géppisztollyal jöttek vissza. Nyilván másoktól vették el. Kész anarchia! Alig vártam, hogy ismét hívhassam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletesét, aki ázonnal kapcsolta az illetékes főtisztet. Ekkor a telefonban megszólalt Maiéter ezredes. Önkéntelenül feszesebb tartásba álltam, és részletesen jelentettem az elmúlt órák itteni eseményeit. Az ezredes türelmesen végighallgatott, majd néhány kérdést tett fel. Hogyan kerülök én a tatabányai Tiszti Iskolából a Kiliánba? Megkérdezte, hol vannak a laktanyába beosztott tisztek. Jelentettem, hogy körülbelül éjfélkor beszéltem utoljára az ügyeletes főhadnaggyal, azóta sem ővele, sem más, de beosztott tiszttel nem beszéltem. Futólag láttam egy-két lövésztisztet, egyik a sebesültek ellátásánál tevékenykedett. Közben az Üllői úton jöttek-mentek a harckocsik, sokat lövöldöztek, főleg géppuskával, ekkor adták le az első lövést harckocsilövegből. Izgatott futkározás kezdődött a laktanyában, és a szemtanúk elmondták, hogy a Körút és az Üllői út sarkán két harckocsi összeütközött, és az egyik nem tud elmenni. Gyorsan az ablakhoz siettem. Az úttest közepén, a Kilián sarkánál egy Joszif Sztálin típusú harckocsi, ami akkor a szovjet hadsereg legfélelmetesebb, 120 mm-es löveggel felszerelt harckocsija volt, bal lánctalpáról lefutva, tehetetlenül állt az útkereszteződésben. És ebben a pillanatban a Corvin-köz felőli átjáróból egy üveg repült a harckocsi felé, ami ott széttörve felrobbant. Ez volt az első benzines palack, amit láttam. Közvetlenül ezután jött a következő. A harckocsi eszeveszett tüzelésbe kezdett, forgott a lövegtornya, és folyamatosan adta le a géppuskasorozatokat. Azonban a tűzeső egyre fokozódott, most már tucatszám repültek a benzines üvegek, és egy lángtenger volt a harckocsi és környéke. Rövid idő alatt megszűnt a tüzelés. A kezelőszemélyzet nyilván meghalt. Egy pillanatig végiggondoltam, milyen borzasztó halál, elevenen elégni. Lelkem legmélyén sajnáltam szegény katonákat, akik azt sem tudták, miért haltak meg. De rögtön arra gondoltam: vagy ők, vagy mi. A szovjet katonák élete azoknak a lelkén szárad, akik őket idevezényelték! Az emberek nem elégedtek meg a harckocsi elnémulásával, mintha az elmúlt évek minden szégyene, nyomora, nélkülözése, szenvedése a harckocsik elleni gyűlöletben összpontosulna. Egyre dobálták a benzines üvegeket. Most már nemcsak litereseket, hanem ötliteres uborkás üvegeket. Teli vödrökkel hordták a Corvin mozi melletti kútról a benzint, és locsolták a lassan áttüzesedő harckocsit. így telt el vagy fél óra, mire az emberek lassan kezdtek elhúzódni az égő harckocsi közeléből. Nyilván figyelmeztették őket, hogy robbanás várható. És valóban. Óriási detonáció rázta meg a környéket. A harckocsiban lévő lőszer felrobbant. Nagy körzetben minden ablak betörött, a villamos vezetékek, a közvilágítás lámpái egy pillanat alatt eltűntek, a hatalmas harckocsi többtonnás tornya messze lerepült, és miután a tűz lassan elaludt, csak egy kiégett roncs emlékeztetett a félelmetes, büszke tankra, amit azért küldtek ellenünk, hogy a rabságba visszarettentsen minket. Ennek az első harckocsinak a kifüstölése nemcsak erkölcsi győzelem volt, hanem megmutatta, hogy a „győzhetetlen hadsereg” is legyőzhető, és megmutatta, hogy páncéltörő fegyverek nélkül is lehet harcolni. A nap következő órái kisebb-nagyobb lövöldözésekkel teltek el. Béla és emberei a nap folyamán elmentek. A fegyveremet ismételten elvették, a fejetlenség nem szűnt meg. Most már több Kilián-beli tiszttel találkoztam, és úgy éreztem, hogy itt már nem tudok sokat tenni. Úgy döntöttem, hogy még a sötétség beállta előtt hazamegyek. Édesapám forrón ölelt magához. Örült, hogy végre biztonságban és sértetlenül hazaértem. Alig telt 24 óra a Sztál in-szobor ledöntése óta, és én - bár akkor még nem tudtam - egy csodálatos forradalom és szabadságharc résztvevőjévé váltam. Szalay Róbert
