Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-01-01 / 1. szám
1998. január—február *2imAKÖfcf 7. oldal SIKLÓSI ANDRAS: Elhurcolják, megbilincselik Pongrátz Gergelyt a Corvin-köz legendás főparancsnokát. FEKETE VASÁRNAP BUDAPESTEN Brutálisan szétverték a magyar föld megtartásáért tüntetőket „túlméretezett, időszerűtlen” tüntetést, sőt tagjaikat is eltanácsolták tőle, azonban a METÉSZ törekvéseit változatlanul helyeslik. Röhej! Mert a MIÉP kerüli a „zűrzavart és a kalandor akciókat”, s ők „nemcsak kivinni tudják az utcára az embereket, hanem haza is tudják küldeni”. Bravó! Ezt valóban tanúsíthatom: tucatnyi 100 ezres pikniket, „kormánydöntő utolsó figyelmeztetést” tartottak már, melyek végén — felszólításukra — a résztvevők csalódottan szétszéledtek. Csurka továbbá vehemensen nekiront Zacsek Gyulának — a tüntetést „Zacsek-szerűnek”, másut „Zacsekos budapesti idegességnek” nevezi —, de burkoltan a Maczó Ágnesbe is belemártja tollát, s finoman alátámasztja az FKGP-frakcióból történt azonnali kizárását. (Még mondja valaki, hogy nem képes összefogni Torgyánnal!) A hatályos törvény szerint hazánk-'' ban külföldi magán- és jogi személy termőföldet nem birtokolhat. Persze számos módja ismert a törvény kijátszásának. Bérletnek álcázva, titkos zsebszerződésekkel, ill. stómanok (meghatalmazottak) által történő felvásárlással, illegálisan máris több százezer hektárnyi föld került idegen kézbe, elsősorban Nyugat-Magyarországon. Ráadásul dicső kormányunk és parlamentünk azt fontolgatta, hogy a korábbi törvény módosításával („liberalizálásával”) engedélyezteti a rablótoké földéhségének kielégítését. Ennek megakadályozása végett őfelsége ellenzéke (Fidesz, MDF stb) végrehajtott egy sikeres aláírásgyűjtést, hogy népszavazás dönthessen a kérdésben. Persze az MSZP—SZDSZ koalíció nyomasztó túlsúlyánál fogva nyilván elsumákolja majd a referendum kiírását, legalábbis a N ATO-népszavazással történő összekapcsolását. Tehát legfontosabb nemzeti kincsünket, földjeinket — egyéb elkótyavetyélt, kiárusított javainkhoz hasonlóan hivatalosan nem óvja senki és semmi. Maholnap ebből is kiforgatnak bennünket a haszonleső eurobetyárok. Mivel sem a fölbomlasztott ellenzéki pártok, sem az egyes félkommunista „érdekvédelmi” szervezetek (gazdakörök, kamara stb.) — az üres szájtépésen túl — nem támogatják hatákonyan a (kis)gazdákat, népi kezdeményezésre, alulról szerveződve, alig egy éve alakult mega METÉSZ (Mezőgazdasági Termelők Érdekvédelmi Szövetsége). Igen rövid idő alatt meglehetős népszerűségre tett szert az egész országban, s megmozdulásaival rendkívüli félelmet, már-már pánikot keltett a hatalom köreiben. Néhány hónap alatt többet tett a népnyúzók megbuktatásáért, mint a „rendszerváltás” óta a kifáradt, eltaknyolódott pártok és civil csoportosulások együttvéve. A liberálbolsi csatlós elit persze nem vállalhatta nyílt betiltásukat; ezért ügynökeinek beépítésével, valamint eget ostromló sajtókampányával látott a METÉSZ szétzúzásához. Törvénytelennek, erőszakosnak, szélsőségesnek, hitetlennek bélyegezte őket, vezetőiket megosztotta, s viszályokat szított köztük. Sajnos elérte célját, hiszen a METÉSZ elbizonytalanodott, több ízben megalkudott, terveitől visszalépett vagy engedett belőlük. A politika szintjéről az érdekvédelmi szférába csúszott vissza, elvesztette kezdeti robosztus, radikális arcát. Inkább törődött a nemzetellenes törvények és alkotmány betartásával, szalonképességének bizonygatásával, mint törekvései maradéktalan megvalósításával. Úgy is mondhatnám, megijedt saját árnyékától. Például általános útblokád és teljes határzár helyett csupán félpályás útlezárásokat, forgalomlassító tüntetéseket tartott. Ilyen előzmények után november 3- ától kezdődően az újonnan megalakult Sztrájkbizottság (Maczó Ágnes, Zacsek Gyula, Kosa Gyula, Papp Lajos, Balogh János) mégis meghirdette rendezvény-sorozatát. A tömörkényi nagygyűlésen igen határozottan, a végső konfrontációig bezárólag vállalták a harcot. Sajnos csak szavakban. A budapesti rendőrfőkapitány ugyanis a forgalom, a közlekedés rendjének aránytalan sérelmére hivatkozva betiltotta a fővárosi tüntetést. Ezt a döntést a Pesti Központi Bíróság is feltűnően gyorsan helybenhagyta. A METÉSZ vezetői először (nagyon helyesen) kijelentették, hogy ennek ellenére megtartják a demonstrációt, majd kisvártatva (a fenyegetések hatására) úgy nyilatkoztak, hogy bár törvénytelennek tartják a rendőrségi és a bírósági végzést, mégis tudomásul veszik. Vagyis megváltoztatták az eredeti útvonalat, s a forgalomlassítás helyett csupán egy békés, rendbontástól mentes, és a KRESZ szabályait is betartó gépkocsioszloppal kívántak áthajtani a fővároson, hogy csatlakozzanak az egyébként engedélyezett vidéki tüntetésekhez. (E bejelentésüket azonban a média körmönfontan elhallgatta!) Csakhogy a hatalom addigra már vérszemet kapott. Egy tudatosan megírt forgatókönyv szerint (a kormány, a rendőrség és a sajtó összejátszásával) a lakosság megfélemlítésére kiprovokálta az erőfitogtatását. (Ékes ellenpéldaként kínálkozik a francia kamionosok kemény fellépése, akik többnapos útlezárásaikkal fél Európa közlekedését megbénították. Csudák-csudája, ők is megszegtek egy csomó törvényt és nemzetközi egyezményt, s vele jelentős károkat okoztak más EU-országoknak is; blokádjaikat mégse verették szét fegyveres alakulatokkal, hanem ésszerűen megegyeztek velük. Kétségtelen, a METÉSZ abszolút amatőr módon intézte a dolgokat, s a szervezés során számos gyerekes hibát vétett. Már az időpont kiválasztása is meglehetősen rossz volt. Egy közönséges hétfőn 12 órakor ugyanis mindenki dolgozik, tehát jószerivel csak a nyugdíjasok és a munkanélküliek érnek rá. Ezzel önmagukat fosztották meg tömegbázisuktól. Ráadásul a pártok és egyéb csoportok is sorra elhatárolódtak. Különösen tisztességtelen volt a torgyánistaFKGPésacsurkista MIÉP viselkedése. Ha mozgósítják embereiket, akár 50— 100 ezer hazafi nézhetett volna szembe a homista „takarítóbrigáddal”. Akkor pedig inkább mi vertük volna szét őket, mint megfordítva. De a jelzett pártok gyávaságból, irigységből vagy jól felfogott érdekből úgy lapultak, mint tehénlepény a porban. (Sőt, Csurka István pár nap múlva a Magyar Fórumban „Budapesti idegesség” címmel megírta III/lII-as múltjához méltó gyalázatos cikkét, mely jól tükrözi kétszínű, önző egyéniségét. Ebben kifejti, hogy nem támogatták a Csupán megjegyzem, hogy a tüntetésen az elejétől a végéig részt vettem, véleményemet személyes tapasztalatokból alakítottam ki, ezért hitelességéhez nem férhet kétség. Mikor a troliról leszálltam a Hősök-terén, rögtön szemembe ötlött a hatalmas rendőri készültség. A Műjégpálya előtti utcában 50—60 buszt és teherautót számoltam meg, ami cirka 1500 zsarut jelent, akikhez később a Parlament környékén legalább még annyian csatlakoztak. A Műcsarnok oldalánál lévő parkolóban talán 50 tüntető gépkocsi, s mintegy 600—800 gyalogos személy - zömmel idős nyugdíjas — gyűlt össze. A főszervezőt, Zacsek Gyulát a kezdésnek meghirdetett 12 óra előtt körbefogta és elhurcolta a rohamosztag, minden tiltakozásunk ellenére. Némi tanácstalan ácsorgás és dühödt tehetetlenség után a járművek s az emberek megindultak az Andrássyúton az Országház felé. Ekkor történt, hogy az ’56-os forradalom Corvinközi főparancsnokát, a 3 szívinfarktuson átesett Pongrátz Gergelyt kirángatták zászlós-feliratos autójából, a földre teperték, megrugdosták, majd kezét hátracsavarva durván megbilincselték. Ő szelíd türelemmel viselte a megpróbáltatásokat, sőt kijelentette, nem letiprói a bűnösök, hanem akik a parancsot adták. (Utóbb persze kiderült, hogy ebben tévedett, mert ezek bizony maguktól is épp eléggé elvetemültek.) Több atrocitás egyelőre nem történt, a feketeleves még hátra volt. A tüntetők néhány csoportba tömörülve békésen vonultak a járdán, jelszavakat skandálva, zászlókat lobogtatva. Az Oktogon után azonban rendőr-sorfal állta utunkat, mely meggátolt a továbbhaladásban, s a környező mellékutcákba kényszerítettek bennünket. — Később is csapdába kerültünk, ahol már többeket igazoltattak és letartóztattak. Ide-oda terelgettek minket, nyilvánvalóan azért, hogy ne juthassunk a Kossuth-térre. Kénytelenek voltunk cselhez folyamodni. Átmenetileg eldugtuk a zászlókat és transzparenseket, és egyenként beszivárogtunk a metróba, ill. trolibuszra szálltunk. így a kordonokat kikerülve hamarosan célba értünk. A Parlament előtt maximum 1000—1200 fő téblábolt 13 óra körül, s laza társaságokban vitatta az eseményeket. Azért csak ennyien, mert sokan nem tudtak odajutni, s a gépkocsikat sem engedték be. Viszont a téren s a betorkolló utcákban annyi volt a rendőr, mint fűszál a réten. (Miattuk valóban órákra megbénult a belváros forgalma, még a tömegközlekedésijárművek is leálltak. Ezért vajon ki fenyíti meg a rend túlbuzgó őreit? Nekik tán azt is szabad, amiért az egész tüntetést formálisan betiltották?) Körülbelül 3000-en lesték mozdulatainkat, készülődve a nagy beavatkozásra. Ez azt jelentette, hogy mindegyikünkre átlagosan 3 állig felfegyverzett, sisakos-pajzsos harcfi esett. Szívfacsaró látvány; halvány sanszunk sem lehetett egy huszáros kézitusára, de a kiszorításukra, sőt a kitörésre sem. Foglyok voltunk: csupasz bárányok a csattogó fogú ordasok gyűrűjében. És mégis vitézül álltuk a sarat! Többször figyelmeztettek bennünket, hogy betiltott, „törvénytelen” rendezvényen vagyunk, s rövidesen megkezdik föloszlatásunkat. Lépésnyit sem hátráltunk! A Himnuszt, a Szózatot, s a Kossuth-nótát énekeltük többször egymás után. Egypáran letérdeltek az ’56-os emléktábla köré. Őket kezüknél, lábuknál, hajuknál fogva a rohamkocsikhoz vonszolták. Az öregeket s a nőket sem kímélték. Majd zárt sorokban beékelődtek közénk, hogy egységes tömbünket szétszaggassák. Négyöt-felé hasítottak bennünket, s összekapaszkodva a Metró-állomos, ill. a Szabadság-tér felé taszigáltak. Ugyanakkor többszáz elit kommandóst is bevetettek. Három hullámban jöttek feltartózhatatlanul. Az első két sorfalat némi ügyességgel ki tudtuk játszani és mögéjük kerültünk. A harmadikon már senki se vergődhetett keresztül. Közben előrántották a Kádár-kolbászt (lásd még „sürített marxizmus”, gumibot stb.!), és ütöttek-vágtak, mint cséphadaró a búzakévéket. Ekkor már teli torokból üvöltöttük: liberális gyilkosok, pufajkás hóhérok, bolsevista patkányok, mocskos rohadékok, vesszen a kormány, vesszen Horn stb.) A „tárgyilagos” sajtó szerint azonban a tömegben zsidóztak is! Kezeskedem érte, hogy ilyesmi egyáltalán nem fordult elő. Talán majd legközelebb. Kapják meg, ha annyira akarják! (Néhány társunkat a házfalakhoz, s a kapualjakba szorítottak, és kegyetlenül nekik estek. Ekkor tagiózták le Potyka bácsit (Porubszky István), akit mentővel kellett elvitetni. De Kosa Gyulát is csúnyán összeverték, aki halottsápadtan támolygott két barátja karján. Hullt az. ütleg, mint a záporeső. Elszabadult a pokol! Néztem a pribékek szemét, arcát, sütött belőlük a magyargyűlölet. Élvezettel, meggyőződésből vertek. Nem emberek, állatok voltak! A liberálbolsi „jogállam” és „demokrácia” gátlástalan, sötét katonái. Lelkifurdalás nélkül közénk lőttek volna, ha erre utasítást kapnak! (S nemsokára még ők akarnak tüntetni a magasabb fizetésért, a jobb életkörülményekért. Vajon őket is elsöpörteti a Horn— Kuncze—Göncz vezérkar, s talán éppen a megszálló „győzhetetlen” amerikai fiúkkal? Szó se róla, megérdemelnék!) Milyen furcsa, bezzeg a maffiózók, sikkasztok, betörők, bankrablók, pokolgépes merénylők és egyéb urak szabadon garázdálkodhatnak, egész társadalmunkat riogatva; mert nekik „emberi jogaik” vannak, s velük szemben tehetetlen ez a semmirevaló, idegen érdekeket szolgáló, nemzetellenes (ők „polgárbarátnak” mondják!) rendőrség. A hivatalos közlemény szerint csupán 26 személyt tartóztattak le (szerintem jóval többet!), s rövid kihallgatás után mindnyájukat elengedték. Azzal nyilván nem dicsekszenek, hogy bent is megalázták, letegezték, kigúnyolták őket, sőt többüket megzsarolták és véresre verték. Gyorsított szabálysértési eljárásban, teljesen ártatlanul, 10—20 ezer forintos pénzbüntetésre
