Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)

1998-10-01 / 6. szám

8. oldal

*Zim>AKÖfeT

1998. október-november

Kilián laktanya

1956

Negyvenkét év nagy idő. Az emlékezet lassan megkopik. A résztvevők és a szemtanúk száma egyre fogy. Minden évvel nehezebb lesz 1956 igaz történetének megírása. Ezt használják ki napjaink történelcmhamisító reformkommunistái, akik a forradalom minden dicsőségét és eredményét maguknak akarják kisajátítani. Ennek egyik legkirívóbb példája a Kilián laktanya forradalom alatti szerepének magyarázata.

Köztudott, hogy a Kiliánt a felkelők már október 23-án éjfél előtt elfoglalták, és 24-én innen kezdték lőni a bevonuló szovjeteket. Október 28-ig a Kilián világhírnévre tett szert, mert itt voltak a leghevesebb harcok, itt füstölték ki a legtöbb harckocsit.

Maiéter október 25-én azért ment ki a laktanyába, hogy azt megtisztítsa a felkelőktől, és 28-ig a szovjetekkel együttműködve, csak a felkelőket lőtte vagy lövette.

Amikor a kormány látta, hogy sem a statárium, sem a kijárási tilalom, sem a szovjet beavatkozás nem tudja a fennálló rendet megvédeni, úgy gondolták, meglovagolják a forradalmat. Elismerték, hogy győzött a forradalom, tehát a felkelők letehetik a fegyvert, a vezető posztokat pedig olyan kommunisták kezébe adták, akik a tömegek előtt ismeretlenek voltak és el lehetett hitetni róluk, hogy részesei voltak a forradalom győzelmének.

Kapóra jött, hogy Maiéter éppen a Kiliánban volt. Nosza! A Kilián világhírnevét mossuk össze a kommunista ezredes nevével, nevezzük ki Honvédelmi Miniszternek és már is biztosítva van a hatalomátmentés!

Malétemek a Kilián hírnevéhez, a forradalom győzelméhez semmi, de semmi köze nem volt! Honvédelmi miniszterként sem tett semmit az ország védelméért, hanem miniszterként tetszelegve tárgyalt a szovjetekkel a kivonulásról, és még csak át sem látta azok időhúzó taktikáját. Mert míg ő a kivonulásról tárgyalt, a szovjet csapatok özönlöttek befelé az országba. A Honvédelmi Minisztériumban lévő elvtársak pedig mindent megtettek a magyar hadsereg szétzüllesztéséért.

Tehát a Kilián világhírnevét az alapozta meg, hogy a laktanya már 23-án éjjel a felkelők kezébe került, és 24-én innen kezdték lőni az Üllői úton benyomuló szovjeteket.

Ennek bizonyítására álljon itt annak a fiatal századosnak naplószerű visszaemlékezése, ami a forradalom első 24 óráját drámai módon eleveníti fel.

Mikor az 1956-os forradalom és szabadságharc akár történelmi viták, akár baráti beszélgetések során szóba kerül, egyöntetű a vélemény, hogy a Kilián laktanya és környéke a leghevesebb fegyveres harcok színhelye volt. Ami a spanyoloknak Alcazar, a kubaiaknak Moncada, az oroszoknak a Téli Palota ostroma, az a magyaroknak a Kilián laktanya.

Az 1846-ban épült vastag falu laktanya régen a Mária Terézia nevét viselte. 1945 után kapta a Kilián György nevet. Sokáig itt állomásozott a budapesti helyőrség parancsnoksága. 1956-ban ez a laktanya az akkor osztály idegennek és megbízhatatlannak bélyegzett katonai munkásalakulatok szálláshelye volt, ahol csak a laktanya őrségének volt minimális fegyverzete. Az összes katonai munkásalakulatok parancsnoka ekkor Maiéter Pál ezredes. így az ő parancsnoksága alá tartozott ekkor a Kilián laktanya is.

Magamról annyit, hogy ekkor 26 éves voltam, a néphadsereg századosa, a tatabányai Hunyadi János Lövésztiszti Iskola társadalomtudományi tanszékén tanítottam, és naponta Pestről jártam a munkahelyemre. Az október 23-át megelőző hetekben engem is magával ragadott a felpezsdült politikai élet. Lelkesedéssel hallgattam a Petőfi Kör vitáiról szóló híreket, és olvastam az Irodalmi Újság híreit, melyek nagy része a megújulást hirdette. Mikor 23-án délután Tatabányán vonatra szálltam, hogy Pestre utazzam, az egyetemisták tüntetéséről csak annyit tudtam, hogy azt a Belügyminisztérium betiltotta. Nagy volt a meglepetésem és megdöbbenésem, mikor a Keleti pályaudvar főbejáratán kilépve hömpölygő emberáradatot láttam, és a tér két pontján lobogó tekintetű fiatalok olvasták fel az egyetemisták 12 vagy 16 pontját. Ezek a követelések, bár reálisak voltak, én úgy éreztem, hogy a kormány ezeket teljes egészében nem fogadhatja el. Különösen azt, hogy a szovjet csapatokat vonják ki az országból.

Megijedtem az indulatok gyors fellángolásától, és félelmem tovább fokozódott, mikor a tömeg elkezdte skandálni: „Rusz-kik ha-za”, ,JRusz-kik-ha-za”. Úgy éreztem akkor, hogy ezt a kormány nem tűrheti, és ennek nem lesz jó vége. El is határoztam, hogy kivonom magam ebből a „zavaros tömeg”-ből, és elindultam szüleim Dózsa György út 140. szám alatti lakása felé.

A Sztál in-szobornál már olyan masszív volt a tömeg, hogy nem tudtam továbbmenni. A kíváncsiság is ott tartott. Vajon sikerül-e a tömegnek a hatalmas bronz-gólemet ledöntenie? Sikerült. A szobor ledöntése és a tömeg őrjöngő lelkesedése engem is magával ragadott. Az ember lelke mélyén szunnyadó nemzeti érzés elemi erővel tört föl bennem. A büszkeség, hogy mi magyarok a hatalmas és

félelmetes birodalom volt vezetőjének szobrát- az alávetettség és zsarnokság jelképét - le mertük dönteni, és ezzel hitet tenni a függetlenség, a szabadság mellett, szinte szárnyakat adott. Megszállottként törtettem a ledöntött szobor közelébe. Nem fértem oda, csak a talapzatig, ahol az emberekkel együtt puszta kézzel estünk neki a vörös műkőnek, hogy ezt is darabokra zúzzuk. Ekkor zúgott végig a tömegen a hír. ,/l Rádiónál lövik az embereket!" Megdöbbentem. A spontán indulat, amit a szobor és szelleme iránt éreztem, lassan elszállt belőlem, mert ekkor eszméltem rá, hogy sorsfordító események előtt állunk, és ha valóban szólnak a fegyverek, nekem is tennem kell valamit. Miért? Legyen elég a talán patetikusan hangzó, de lényeget meghatározó két szó: szabad és magyar szerettem volna lenni.

Tudatosan és elszántan indultam. Térképtáskámat, hogy a mozgásban ne akadályozzon, beadtam a Dózsa György út egyik házának házfelügyelőjéhez, hogy vigyázzon rá, később majd visszajövök érte. A ház előtt felkapaszkodtam egy tehergépkocsira, ami emberekkel volt megtömve, és az úton hömpölygő emberáradattal együtt lépésben haladtunk a Thököly út felé. Most már én is együtt kiabáltam a fellelkesült tömeggel. ,Aki magyar, velünk tart,, Aki magyar, velünk tart!” Nem kellett a biztatás. Mindenki az utcán volt. ,Magyar zászlót tegyék ki! Magyar zászlót tegyék ki!” zúgott a jelszó, és a lobogók felreppentek a házak ormára. Minden zászló megjelenését lelkes taps és ünnepélyes rivalgás köszöntötte. Egyre több zászló közepéből vágták ki a szovjet államjelvényt utánzó címereket.

A Thököly útról a város felé vette az irányt a gépkocsisor és a tömeg, melynek egy részét a lelkesedés, más részét a kíváncsiság vezérelte. A Nemzeti Színházhoz közeledve megütötte fülünket a távoli fegyverropogás. Jól meg lehetett különböztetni a géppisztolyok hangját a puskák dörrenésétől és a pisztolyok csattanásáról.

Az Uránia mozi előtt megrekedt a menet, mert már az egész úttest feketéllett az emberektől. Ekkor láttam az első vérző sebesülteket, akiket vagy támogatva, vagy ha eszméletlenek voltak, kézben emelve vittek a Rókus Kórház felé. A tehetetlen düh fojtogatott. Ekkor elém toppant 5-6 sötétkék egyenruhás 16-17 éves Rákóczi katonai középiskolás hallgató, és könyörögve kértek, hogy szerezzek fegyvereket és vezessem őket az AVH-sok ellen. Ekkor még a katonai fegyelemtől és a pedagógiai ösztönömtől vezérelve - a gyermekeket féltve- rájuk parancsoltam, hogy ne menjenek a lövöldözés közelébe, és térjenek vissza kollégiumi körleteikbe.

Az időérzékemet már elvesztettem, de kb. 9-10 között a Múzeum kert felől lassan közeledve feltűnt egy katonai tehergépkocsi egy

szakasz katonával, és előtte egy parancsnoki gépkocsi, egy nyitott Skoda, amit a hadseregben csak „pléhmadárnak” becéztünk. Az egység parancsnoka egy lövészszázados volt. Odamentem hozzá, és vázoltam a helyzetet: az ÁVH a Rádiónál lövi az embereket, és felkértem, hogy katonáival csatlakozzon az ÁVH elleni küzdelemhez. A százados elmondta, hogy a budapesti őrzászlóaljhoz tartoznak, most lettek leváltva, és a laktanyájuk felé igyekeznek. Lőszer egyáltalán nincs náluk, így értelmetlen a lövöldözés közelébe menniük. Á tömeg közben ellepte a gépkocsikat, és kezdte a katonáktól elkérni, illetve elvenni a fegyvereket. Alkalmi szónokká előlépve a tehergépkocsi vezetőkabinjának tetejére állva elmondtam, hogy a fegyverekhez nincs lőszer, és ezért a Kilián laktanyához megyünk, aki akar, jöjjön velünk. (Ekkor még nem tudtam, hogy a helyőrség parancsnoksága már nem a Kilián laktanyában állomásozik, és az csak fegyvertelen munkáskatonák szállása.) „Szónoklatom” megnyugtatta az embereket, és két gépkocsin elindultunk a Rákóczi úton a Nemzeti Színház felé. Akkora volt a zsúfoltság, hogy én már csak a parancsnoki gépkocsi motorházára tudtam felülni, és ott kapaszkodva egyensúlyozni. A Nemzeti Színháznál rákanyarodtunk a Nagykörútra, és a Boráros tér felé vettük az irányt. Ezekben a napokban a körútnak ezen szakaszán éppen javították a villamossíneket, és az utcaköveket' a sínek mentén felszedték. Ezek a kövek, mikor mi odaértünk, az úttesten szét voltak dobálva, hogy a gépkocsi-közlekedést lehetetlenné tegyék. Ugyanis elterjedt a hír, hogy az ÁVH-sok mentőautóval próbálkoznak lőszerutánpótlást eljuttatni a Rádióhoz. Mikor a gépkocsijainkkal erre az útszakaszra értünk és azokról leszállva kezdtük az utat szabaddá tenni, hogy továbbhaladhassunk, a tömeg ekkor éktelen füttykoncerttel és szidalmak özönével, valamint kőzáporral támadt ránk azt gondolva, hogy az ÁVH-soknak megyünk segíteni. Egyik kő az én sapkámat is leverte a fejemről. Egy másik az ott rekedt villamos ablakát zúzta be. Látszólag megint eluralkodott az anarchia. Ekkor ismét a tömeg elé ugrottam, és teljes erőmből üvöltöttem, hogy:,,Emberek! Mi az A VO ellen megyünk. Lőszerért megyünk a Kiliánba”. Az előző füttykoncert és szidalmazás diadalordítássá vált, és az önkéntes segítő kezek pillanatok alatt szabaddá tették a kövektől az úttestet és mi folytattuk az utunkat.

A harci zaj, a fegyverropogás, a tömeg egyre jobban elmaradt, és amikor a Kőrút-Üllői út sarkán álló laktanya elé értünk, kihalt, üres és néma utcán találtuk magunkat. Gépkocsijainkról leugrálva a kapuhoz igyekeztünk, és kopogatásunkra csakhamar kinyílt a kémlelőablak, és az őr megkérdezte, hogy mit akarunk. Kértem, hogy nyissa ki a kaput, de ő a kapu előtt zsongó - mintegy 30-40 fős - csoport láttán nem merte kinyitni. Erre kértem, hogy küldje az ügyeletes tisztet. Megjelent egy lövész főhadnagy, akinek elmondtam, hogy a Rádiótól jövünk, ahol az ÁVH lövi az embereket, és lőszert szeretnénk vételezni, engedjen be minket. A főhadnagy elmondta, hogy a laktanyában nincs se lőszer, se fegyver, hisz ez csak afféle munkásszállás. Én erősködtem, hogy csak engedjen be, ne ezen a kis tenyérnyi ablakon keresztül tárgyaljunk. Ő azonban a percről percre növekvő sokaságtól megijedve nem merte a kaput kinyitni, hiszen már vagy 80-100 fő szorongott körülöttem. Azt kértem, hogy legalább engem és 4-5 fős küldöttséget engedjen be. Erre hajlandó volt, de csak akkor, ha a tömeg lehúzódik az úttestre, hogy a kinyíló kapun az emberek be ne nyomulhassanak. És csodák csodája: a felzaklatott, türelmetlen emberek mind egy szálig szót fogadtak. Ekkor találomra kijelöltem a „bizottságot”. Rámutattam egy MÁV-ruhába öltözött középkorú férfira, aki egy nagy piros-fehér-zöld zászlót szorongatott. Másik jelöltem egy fiatalember volt, akiről később megtudtam, hogy a műegyetemistákkal indult el, Bélának hívták. Magam mellé intettem még egy munkás kinézésű férfit és egy fiatal lányt, akiről kiderült, hogy elsőéves műegyetemista és Temesvári Eva a neve.

Az öttagú küldöttség odament a kapuhoz, de a főhadnagy még most sem merte azt kinyitni. Hiába kértem, hiába érveltem, hajthatatlan volt. A tömeg pedig egyre növekedett és egyre türelmetlenebbül topogott az úttesten. Az igazsághoz tartozik, hogy eközben a Kiliánnal szemben lévő italboltot vagy kinyitották, vagy feltörték, és egyre több italos, hangoskodó egyén keveredett a tömegbe. Mikor látták, hogy én a főhadnaggyal nem tudok zöld ágra vergődni, elvesztették a türelmüket, és a nagy, kétszámyú gépkocsibejáratot kezdték el döngetni. A hatalmas kapu megreccsent. Ekkor az ügyeletes tiszt hangja élesen felcsattant: Fegyverbe! Én láttam, hogy a katonák puskát fogva szaladnak, és az oszlopok mögött a falkiszögellésekben helyezkednek el tüzelőállást foglalva.

Kétségbeesésemben a kémlelőablakon keresztül ordítottam: „Katonák, tegyétek le azt a puskát! Talán az apád vagy a testvéred áll a kapu túloldalán Hivatkoztam az esküjükre, a

lelkiismeretükre, hogy ne lőjenek a népre. Közben a kapu egyre jobban eresztett, és egyszer csak hatalmas döngéssel beszakadt. Szerencsére egyetlen lövés sem dördült el. A laktanya katonáitól pillanatok alatt elvették a puskákat, és a most már több száz főre növekedett tömeg szétáradt a laktanyában. Első utam az őrszobába vezetett, de ott már egyetlen katonát, egyetlen fegyvert sem találtam, ott volt azonban az a lezárt szekrény, amelyben a tisztek pisztolyait őrizték. Megkértem Bélát, hogy vigyázzon, nehogy valaki feltörje ezt a szekrényt - még működtek bennem a katonai reflexek - és kiadtam az utasítást a naposoknak, hogy a folyosókon azonnal sorakoztassák a katonákat.

A katonák közül sokan felöltözve sorakoztak, de voltak olyanok is, akik már aludtak és az ágyból ugrasztották ki őket. Az emeleten körletről körletre haladva, ahol a naposasztal erős volt, arra felállva, röviden elmondtam, hogy az ÁVH lövi az embereket, és itt az idő, hogy lerázzuk nyakunkról az igát. Századonként sorakozzanak az udvaron, mert megyünk az Üllői úti tiszti iskolához fegyverért és lőszerért. És mire az utolsó századnál is elmondtam ugyanezt, láttam, hogy az udvaron már kezdenek sorakozni az első századok. Közben valahol elsült egy puska, és a dörrenés az egész épületen végigremeget. Futva igyekeztem a lövés hangjának irányába, mert éreztem, hogy ez csak egy avatatlan kézben sülhetett el. Nem tévedtem. Egy 15-16 év körüli fiú állt ijedten egy kisebb embergyűrű közepén. Szerencsére a lövés senkiben nem tett kárt, én fiú kezéből kitéptem a puskát, biztosítottam, és korholni kezdtem őt. Erre az emberek nekem támadtak, hogy mi jogon vettem el a puskát a fiútól, és valóságos lincshangulat kezdett körülöttem kialakulni. Láttam, hogy a puskával nem tudok elmenni, és hogy szorongatott helyzetemből kivágjam magam, megkérdeztem, hogy ki volt katona, és mikor egy férfi jelentkezett, a puskát neki adtam át azzal, hogy csak katonaviselt embernél akarok fegyvert látni. Tudtam, hogy ez hiú remény.

Ezalatt az udvaron eluralkodott a fejetlenség. A gépkocsi-ügyeletes - hajói emlékszem, tizedes vagy szakaszvezető - lélekszakadva rohant hozzám, hogy siessek, mert egy csomó ember a gépkocsikat akarja beindítani és elvinni. Odasiettem és erélyesen felszólítottam az autók körül sürgölődő embereket, hogy azonnal hagyják abba a gépkocsik piszkálását. Morogva és vonakodva tettek eleget a felszólításnak, és éreztem, hogy abban a pillanatban, hogy elmegyek, ismét elkezdik a randalírozást. Mialatt a gépkocsik körül próbáltam rendet teremteni, lihegve jött egy katona: az első emeleten egymás után törik fel az irodákat. Törnek és zúznak. Futva igyekeztem az udvaron keresztül a lépcsőház felé, miközben láttam, hogy a nyitott kapun ki-be hömpölyög a meghatározhatatlanul vegyes összetételű tömeg. Ekkor lépett oda hozzám Béla, a kezembe nyomott egy pisztolyt és egy doboz lőszert azzal a megjegyzéssel: Úgy gondoltam „tüzér” (a továbbiakban mindig így szólított ha összefutottunk, mivel piros tüzér fegyvernemi jelzést viseltem, nekem pedig ő csak Béla maradt az elkövetkező 24 órára) feltörjük a szekrényt a pisztolyokkal, mielőtt más töri fel, így azok megfelelő kezekbe kerülnek. A pisztolyt és a lőszert a zsebembe tettem, és siettem az emeletre, hogy a vandalizmust megszüntessem. Közben az udvarra lenézve szomorúan láttam, hogy míg én az anarchiának próbáltam gátat vetni a gépkocsik körül, a rendben felsorakozott századok, mivel fél órája más parancsot nem kaptak, lassan kezdtek felbomlani.

Az első emeleten vigasztalan kép fogadott, a folyosón és a szobákban összevissza mászkáltak az emberek. Mindenki fegyvert keresett, és közben mindent felforgattak. A következő csapat - nem tudva az előzők sikertelenségéről - tovább kutatott, fokozva a felfordulást. És ez így ment szobáról szobára. Senki nem ismert senkit, senki nem tudott semmit, senki nem hallgatott senkire. Láttam, hogy itt tehetetlen vagyok. Egy telefont kerestem, hogy valahogy jelentést tehessek az itteni állapotokról. De minden telefon vagy ki volt tépve a falból, vagy a készülék volt összetörve. Nagy öröm volt számomra, mikor egy katona jelentette, hogy a harmadik emeleten van egy működő készülék. Felrohantam, hogy végre megosszam a gondjaimat és a felelősséget mással. Tárcsáztam a Honvédelmi Minisztérium ügyeletes tisztjét, és jelentettem az itt uralkodó állapotokat. Az ügyeletes tiszt felvette az adataimat, és utasított, hogy egy óra múlva ismét jelentkezzem. Ekkor éjfél lehetett, és a helyzet a következőképpen nézett ki: A földszinten és az első emeleten teljes fejetlenség. A második emeleten viszonylagos nyugalom, a harmadik emeleten szinte semmi mozgás. A szobában, ahol tudomásom szerint az egyetlen működő telefon volt, mintegy 8-10 Kilián-beli katona, 5-6 civil fiatal és egy egyetemista kislány matatott körülöttem. Azt várták, én mondom meg, hogy