Szittyakürt, 1998 (37. évfolyam, 1-7. szám)
1998-08-01 / 5. szám
1998. aügusztus-szeptember ízittvarört 9. oldal Válasz egy antológia szerkesztőjének Hazahív a hűség? Harcok, munkák és küzdelmek Tíz esztendő a magyar turista közéletben (1934-1944) Senki sem hagyja el hazáját, szülőföldjét, anyanyelvét anélkül, hogy valami súlyos indoka ne lenne rá, hiszen mindezek számunkra a legkedvesebb dolgok a világon. Ha megvizsgáljuk a menekültek széles skáláját, akkor arra is rájövünk, hogy a nagy európai változások után a kalandvágyból vándorbotot fogók jelentős része visszatért hazájába. Az Erdélyből menekülteknek azonban, sajnos, van egy olyan, nem is kis számú része, akiknél még a gondolata sem merül föl a visszatérésnek. Őket a politika igen kemény megpróbáltatásai sodortak emigrációba. Talán sohasem felejtem el azt a borongós novemberi estét 1984-ben, amikor három erdélyi menekülttársammal együtt a nürnbergi menekült-tábor vendégszobájában kihallgatásra várakoztunk. Azóta majd másfél évtized telt el, s ha otthonra nem is találtunk, de mindannyian letelepedtünk valahol a nagy Nyugat-Európában. Nemrégiben a kezembe került egy Magyarországon kiadott antológia, amely erdélyi költők verseit boronálta egybe, ,.Hazahív a hűség” címmel. Szerkesztője, Lisztóczky László, akit bizony nem velünk, emigránsokkal egyenlő sorsra ítélt a haza. A „szerkesztő úr” előéletéről csupán annyit, hogy proletárfiúként lépte át az iskola küszöbét, a verőfényes szocializmus lágy ölében érettségizett népdemokratikus szeretetben és boldogságban. Később a mézzel telt kommunista fazék édes árnyékában járta a tanárképző főiskolát, melynek elvégzése után a mennyei kádárizmus betessékelte őt az egri főiskola katedrájára. Itt megkérvényezte a doktori címet, amit hamarosan meg is kapott, de mindez kevés volt neki, mert hogy az utókorra hagyhassa nevét, megpróbált az irodalom háza táján serte-pertélni. írásaival azonban nem aratott semmilyen sikert. Töretlen ambíciója azonban továbbhajtotta, s így megtanult „fénymásolni”, mivel a szocializmus összeomlása után fordított egyet köpönyegén, és erdélyi költők istenes verseit fűzte egy antológiába. Ilyesfajta összeállítás a „Hazahív a hűség” kötet is. Nyilván azért adta ezt a címet, mert a doktor, és professzor, és proletár stb. Lisztóczky Lászlónak fogalma sincs a gyökerekről, képzeletébe bele sem fér a kegyetlenül megszenvedett erdélyi menekültek múltja a Ceausescu-i proletárdiktatúra rémséges éveiben. Lehet, hogy a „szerkesztő úr” bepréselte nevét az irodalom könyvespolcára, de mi mégis inkább azon négy évtized erdélyi menekültjeire gondoljunk tiszta szívvel, akiknek nem adatott meg a haza, az otthon simogató melege és biztonsága, és nem tudják, nem érzik mi is az ezekhez való hűség. így csak abban bízom, hogy egyetlen nehézmúltú emigránsnak sem akad kezébe ez az antológia. Vagy ha igen, tudja mit csináljon vele... Józsa Attila München Meglehetősen ritka azoknak a memoároknak, visszaemlékezéseknek a száma, amelyek Magyarországon megjelenve a háború előtti hazai viszonyainkat idézik fel hitelesen, avatott tollú szerző révén. Még akkor is ritkák, ha nem politikatörténeti kordokumentumról van szó, hanem az élet egy olyan kis szeletét fogja át, mint amilyen a mindenkori szervezett turista közélet. A sok ok közül a legfőbb, hogy a Magyarországra rátelepedett és több mint négy évtizeden át onnan lerobbantani is képtelenségnek bizonyuló bolsevista hatalom mindenkit kiirtott, felakasztott, jobb esetben a hazából kiüldözött, aki korábban nemzeti beállítottságú és nem internacionalista - így hazaáruló -, hanem igazi magyar polgár volt. Igen szerencsés esetben maradhattak csak életben az e körbe tartozók, igaz a bolsevisták őket is vegetálásra kényszerítették: nem a rátermettségüknek, tudásuknak megfelelő munkakörökben tevékenykedhettek, hanem holmi megtűrt tizedrendű beosztásban. Pontosan úgy, mint az előttünk fekvő, s most bemutatásra kerülő könyv szerzője Polgárán Géza, a Magyar Turista Szövetség 1945 előtti utolsó főtitkára, aki nem csupán turistaszövetségi vezető volt, hanem lapszerkesztő is. Továbbá Polgárdy Géza nevéhez fűződik az 1941-ben napvilágot látott, mindeddig egyetlen Magyar Turista Lexikon létrehozása is. Aztán írt egy sereg útikalauzt hazai tájainkról. Megírta a magyar Turista Irodalom című kiadványt, és külön füzetben ismertette az összes hazai turistaházat. Szóval alkotó ember volt. S hogy mennyire, azt jól szemlélteti, ha figyelembe vesszük, hogy életének csaknem 84 éve közül mindössze az 1934-44 közötti tíz év volt az, melyet a sors neki e célra engedélyezett. Polgárdy Géza 1908. március 1-én született Budapesten, s itt is hunyt el, 1991. november 15-én. Születésének 90. évfordulójára, ennek az évnek a tavaszán látott napvilágot „Harcok, munkák és küzdelmek" című posztumusz kötete Neidenbach Ákos jeles hegymászó és szakíró, valamint a szerző fia, dr. Polgárdy Géza közíró szerkesztésében. A könyv dr. Polgárdy Géza írásával kezdődik, amelyből megtudhatjuk, hogy a bolsevikek - mint annyi más igaz magyar embert - Polgárdy Gézát is internálták 1946-ban (fia születésének idején). Majd miután kiengedték, akkor sem térhetett vissza a turista közéletbe, igaz, nem is vágyakozott a kommunista elvtársak közé. A könyv következő egységét az a terjedelmes visszaemlékezés képezi, amelyet a szerző még az 1940-es évek végén vetett papírra, aztán elfelejtődött, s egy fiók mélyén szunnyadva vészelte át az elmúlt fél évszázadot, várva az idők jobbra fordulását. Várva azt, hogy egyszer majd nem üldözik Magyarországon azt, aki magyar. E visszaemlékezésekben Polgárdy felidézi a tíz év hazai turistaéletének eseményeit, e hallatlanul érdekes időszak turista történéseit, „harcait, munkáit és küzdelmeit” . Majd nyolc írása következik - turista vonatozású szépirodalom, de hegymászó szakcikkek is, melyek színesek, érdekesek. Neidenbach Ákos két írása egészíti ki a kötetet. Az egyik egy inteijú, melyet 1989-ben, a szerző halála előtt két évvel készített vele, a másik pedig Polgárdy Géza turistairodalmi munkássága címmel a szerző bibliográfiája. E könyvet jó szívvel ajánljuk Tiszteit Olvasóinknak. Olyan ember tolla alól került ki, aki politikailag pontosan ugyanúgy elkötelezettje volt mindannak, ami mélyen magyar, mint e lap Szerkesztői és Olvasói. Ez kiérezhető minden sorából. Élvezetes olvasmány és eligazító kordokumentum. (A kötet megvásárolható Magyarországon a nemzeti könyvterjesztőknél - Püski, Gondos, Fehérló fia - vagy megrendelhető a szerző fiától az alábbi címen: Dr. Polgárdy Géza, 1076 Budapest, Garay u. 3. Ára: 500.- forint.) Kelemen Áron A Thököly-mauzóleumnál A Szent Korona Szövetség nemrégiben egynapos túrát szervezett a Felvidékre. A program nagyon ígéretes volt: Zólyom, Besztercebánya, Poprád és Késmárk szerepelt az útitervben. A zólyomi vár megtekintése után Késmárkra érkeztünk. A város központjában az ottani magyarság és németség képviselői vártak, és ez jól esett. Vendéglátóink először az evangélikus templomba vezettek bennünket, Thököly fejedelem kőkoporsójához. A túra egyébként Thököly születési évfordulójához igazodott. Idézzünk is egy kis történelmet: Thököly 1657-ben született Késmárkon. A városnak a középkorban igen változatos történelme volt. A tatárjárásban szinte elpusztult, de ugyanazon a helyen újjáépült. Korán kifejlődött a kézműipara és kereskedelme, így Nagy Lajos királyunk szabad királyi városi rangra emelte. De bajok is jöttek: a husziták személyében, akik 20 éven át garázdálkodtak, ezután következett egy vetélkedés Lőcse városával, a lengyel piac birtoklásáért. A mohácsi katasztrófa után a vetélkedés politikai színezetet kapott: Lőcse Ferdinánd, Késmárk pedig Zápolyai mellé állt. A 77iökó7y-család a Lipót-féle abszolutizmus idejében jutott szerephez: Thököly Imre édesapja, T. István részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben. Annak elfojtása után, Imre, az erdélyi birtokaira menekült. Apafi fejedelem udvarában diplomáciai és katonai szolgálatot teljesített, majd rövidesen a magyarországi elégedetlenek élére állt. Zrínyi Ilonával való házassága révén támaszkodni tudott a hatalmas Rákóczibirtokok jövedelmére is. Mozgalma sikeres volt: enyhült Lipót abszolutizmusa. 1682-ben Thököly Magyarország választott fejedelme lett. A török kiűzésével balra fordult Thököly sorsa, menekülnie kellett. Egy sikertelen visszatérési eset után száműzetésbe ment, ahol feleségével élt, halálukig. A magyar rendek átálltak az új hatalom oldalára. Thököly hamvait 1906-ban hozták haza és a késmárki evangélikus templomban helyezték örök nyugalomba. Most pedig a látogatás eseményeiről szólunk. Maga az ünnepség a templomban zajlott le. Az ünnepély fényét emelte, hogy a zenét Kecskés Andrásék csoportja szolgáltatta, kuruc kori zeneeszközökkel: korabeli tárogatóval, kobozzal, nyererével, azaz, tekerőlanttal és akkori dobbal. Az ifjú Kecskés fiú is részt vett a műsorban. Aki már járt a helyszínen, az tudja, hogy a kőkoporsó a templom jobb oldalkápolnájában van elhelyezve. Az ajtó jobb oldalán Thököly domborműve, Holló Barnabás alkotása. Nagy hiány, hogy a másik oldalon nincs ott Zrínyi Ilonáé is, aki nemcsak mint hitves, de mint történelmi személy is megérdemelte volna ezt a tiszteletadást. Három évig védte Munkács várát az osztrákok ellen. Programunk következő pontja a várlátogatás volt. A vár történelméről ezúttal csak annyit, hogy azt Thököly Sebestyén szerezte meg 1579-ben, majd fiával, Istvánnal reneszánsz stílusú várkastéllyá alakíttatta át. Érthető, de nem megbocsátható, hogy a Thököly-féle szabadságharc és fejedelemség után a vár fényűző berendezését a Habsburgok Bécsbe szállították. Természetesen kápolna is tartozik a várhoz. Ott Szent István, Szent Imre, Szent László szobrai láthatók. Még egyelőre? Reméljük, véglegesen. A vár néhány terme kiállítási célokat szolgál, mint a legtöbb ilyen jellegű történelmi épület. Erről a kiállításról lehetne egy-két megjegyzést tenni, de jellemzésként csak annyit: többek között látható Barabás Miklós egyik női arcképfestménye. Alatta ez olvasható: Mikulás Barabás: Portrét damy. Még az ottani egyszerűbb műveltségű magyar látogatók sem tudják ebből megállapítani, hogy egy nagy magyar arcképfestő művét látják. De a repertoár ezzel még nem merült ki. A rendezés igen szellemes és képzeletdús volt. Ez után egy kis történelmi játék következett: a szentendrei íjászok bemutatója. A téma: hogyan kellett lőni álló célpontra, különböző gyorsasággal mozgó alakokra, majd lesállásból, előre-hátra való mozgás közben, fekvőhelyzetből, stb. A bemutató után a jelenlévők is kipróbálhatták ügyességüket. Délután 5 óra körül fejeződött be a várjáték, harcias viszonyok között, minthogy elég barátságtalanul küldözgette felénk üzeneteit a Tátra, ami onnan a város széléről jól látható. De ha már ezt is megemlítettük, akkor azt is, hogy honfoglaló őseink és még egy ideig, azt a hegységet Turtumak nevezték. De mindennek vége kell hogy szakadjon. Ám a befejezés sem volt rossz. Vendéglátóink valóban megfeleltek a szó szoros értelmében vett hivatásuknak: a sípálya melletti szálloda éttermében estebéddel kedveskedtek. A sok mozgás és az éles levegőn való hadijáték után valóban szükséges volt egy kiadós étkezés. Tudjuk: ilyenkor a pohárköszöntők a további kapcsolatok fontosságáról szólnak. Még egy fénypontról kell szólnunk: Szabadiné Sinkó Ilona címerfestőnő átadta vendéglátóinknak az erre az alkalomra készített késmárki címert. Utóirat: a Szent Korona Szövetség következő közgyűlésén a késmárki magyarok képviseltették magukat: nem volt tehát hiábavaló a látogatásunk. Dr. Komáromi Szilveszter Esztergom
